Az a január

Posted by
Ferber Katalin
>Legjobb barátnőmre vártam, a szüleinél. Mondták hogy nemsokára jön. Anyukája Noémi, akkor nekem még néni, rögtön kávét főzött, Pali (bácsi) az apukája ült a tévé előtt és mosolygott. Egy darabig oda sem figyeltem, Noémival beszélgettem,hogy jól megy-e a suli, hogy vannak-e jó tanáraim, mert a barátnőm tele volt panasszal, unta a gimit, unta a tanárait, s igyekezett annyit lógni, hogy ne rúghassák ki, de ne is untassák őt “ezek a féleszűek”.
Pali még mindig a tévét nézte, aztán türelmét vesztve felpattant a fotelből és legyintett. Á, mit tudnak a fiatalabbak erről, mondta még mindig mosolyogva, és bement a saját szobájába.
Noémi valamit mondhatott azonban neki (például hogy ne hagyd egyedül a vendéget)m mert néhány perc múlva visszajött és én akkor vettem észre, hogy a tévében a budapesti gettó felszabadításának évfordulójára egy dokumentum-összeállítás és egy, a zsinagógában tartott megemlékezés megy éppen.
Kicsit értetlenül néztem mindkét szülőre, kicsit szégyelltem is magam, mert nem hallottam és nem olvastam erről semmit.
Dadogásfélén kaptam magam,magyarázkodni kezdtem, olyan udvarias formában, hogy nahát, meg tényleg, de Pali bácsi akkor már nevetett.
A tekintetében valódi öröm, megkönnyebbülés és valami nehezen megfogalmazható szomorúság elegye volt, én pedig gyorsan elkezdtem mesélni neki arról, hogy milyen nagyszerű kémiatanárunk van a gimiben.
Pali megértően nézett rám, vagy inkább együttérzően, s szelíden annyit mondott: ők, akik ezt az összeállítást készítették, tényleg nagyon keveset, vagy semmit sem tudnak arról az időszakról.
Noémi süteményt hozott nekünk, leült mellénk és hozzáfűzte: azért az szerencse, hogy engem egy férfi kihúzott a sorból és így engem nem a Dunába lőttek.
Én azonban annyira zavarban voltam, hogy ezt hallva már egyetlen szót sme tudtam kinyögni.
Pali miközben a süteményt dícsérte, rám nézett és arra kért, hogy ne szégyelljem magam, hisz nincs miért.
-Abban az időben te még a világon sem voltál, gondolatként sem, s cinkosan rám nevetett. Én nem tudom végignézni ezeket a megemlékezéseket.
Persze, fontosak, de akik, mint te még nem is éltek akkor, ilyen összeállításokból sohasem fogják megérteni, hogy mi történt azokban az években.
-Szeretnéd tudni, kérdezte Noémi,s én csak bólintottam.
-Palikám, fordult oda a férjéhez, nyugodtan mondd el neki, nem gyerek már, nyilván megérti a lényeget.
Pali sóhajtott, aztán belekezdett.
Anyám osztrák volt, apám magyar. Anyám javasolta érettségi után, hogy járjak Bécsbe egyetemre. Apám ugyan eleinte tiltakozott, de végül elküldött Bécsbe.
Ott is nősültem meg, ott született a fiunk Péter. Aztán jött az Anschluss.
Fiatal voltam és naív, azt hittem, hogy engem véd anyám osztrák nemesi (kikeresztelkedett) rangja, de hát ugye ma már tudjuk, hogy senkit se védett semmi.
Az első transzporttal vittek el több ismerősömmel és a feleségemmel együtt.
Aztán a rámpán megkezdődött a “szelekció” és én akkor láttam utoljára a feleségemet. A kisfiunkat Pétert a magyarországi rokonság bujtatta.
Nem féltem semmitől. Úgy gondoltam, hogy ezt túl fogom, mert túl kell élnem.
Alig egy héttel később, a hatos számú barakkban összeismerkedtem egy matematikussal, egy hegedűművésszel és egy költővel. Mindannyian beszéltünk németül, ez lett a közös nyelv, pontosabban az élni akarásunk lett a mi közös nyelvünk, szavak nélkül.
Elhatároztuk hogy ezt mi túléljük. Hogy egyetlen pillanatra sem hagyjuk egymást elgyengülni, feladni az élni akarásunkat. Nem mondtuk ugyan, de ez erősebb volt minden véd-és dacszövetségnél köztünk.
A költő emlékezetből idézte kedvenc verseit, a hegedűművész gondolatban eljátszotta Mendelssohn híres hegedűversenyét, én pedig a matematikussal hol matematikai, hol fizikai elméleteket elemeztem.
Mindez azonban aligha lett volna elég a túléléshez. Bár mind a négyen fiatalok voltunk, az éhezés, a rettenetes nehézségű fizikai munka mindannyiunkat egyre gyakrabban sodort a reménytelenség sötét bugyrába.
De ha én elestem, a matematikus rugdosott addig, míg fel nem álltam. Ha a hegedűművész nem tudta már a csajka zavaros löttyét sem megenni, a költő odaadta neki a lopott szárazkenyérvéget. Ha a költő már semmit sem evett és ivott, a matematikus kiitta a pocsolyavizet, s “tisztítás” után átcsorgatta (erőszakkal) a matematikus szájába. Mindent megtettünk egymásért. Lehet, hogy te most undorodsz ennek hallatán, de számunkra semmi sem volt undorító, ami az életbenmaradásunkat, vagy annak reményét jelentette.
S túlélték? –  kérdeztem Palit. Noémi és Pali egyszerre nevették el magukat.
Igen, mindannyian, mondta még mindig nevetve Pali.
Hát ezért nem szeretem én a semmit, vagy nem sokat mondó megemlékezéseket, tette hozzá.
Noémi hallotta ahogy a kulcs fordul a zárban, hazaérkezett a barátnőm, akire vártam.
-Maradt még kávé-kérdezte Noémitől.
Pali addigra eltűnt, Noémi kikapcsolta a tévét, s csak annyit mondott: ti beszélgessetek csak nyugodtan, nem zavarlak benneteket.
-Megint apámat hallgattad? –  kérdezte mosolyogva a barátnőm.
Én, még mindig a hatása alatt mindannak amit Pali mondott, mindössze annyit motyogtam: igen, a történelemről beszélgettünk.