Biblia kontra

Posted by
Gaál Péter

>Teljesen véletlenül elém került tegnap éjjel a YouTube-on egy Puzsér-FAM videó (kivételesen videó), amelyen két református “teológus” fiúval (valójában egyikük sem teológus, csak így, jelképesen, mindkettő lelkész) “vitáznak”. Fel is rakom a végére, aki akarja, megnézheti, két és fél óra. (Már ez ilyen idézőjeles leírás, mindjárt el is mondom, miért, és idézőjelekben a későbbiek is bővelkedni fognak.) A “teológus” eleve egy fából vaskarika. Istenről való beszéd, így fordítják, és tulajdonképpen így is van. IstenRŐL. Bármit. Bármiről bármit lehet beszélni – ez a titulus NEM a mélységről-magasságról-minőségről szól, csak konstatál. Hogy hát Róla. Vagy róla. Még a kezdőbetű is ízlés és felfogás dolga. Ki, mit.

És hát a “vita”. Inkább eszmecsere, mert a vita más. A vita mindenekelőtt dominanciaharc, valamiféle tusakodás, az eszmecsere az eszmék cseréje, ahol ki-ki szabadon láthat be, láthat ki, vagy csukhatja be a szemét.
Tehát eszmecsere. Az első tanulság számomra az volt, hogy mennyire behatárolja az embert a partnere. Ha meg akarok szólalni, sőt, ÍRNI szeretnék, akkor onnantól ez nem az én egyéni akcióm, hanem a KETTŐNK (a “másik” itt úgy értendő, mint a Szentháromság Egy Isten) interakciója, közös produktuma, csődje vagy eredménye. Alkalmazkodni kell a másikhoz, és sajnos mindig LEFELÉ. “Fölfelé” ugyanis nem lehet. Egy madár eltotyoghat a talajon, de aki nem tud repülni, nem emelkedhet vele a magasba.
És itt is ez történt.
Igen könnyű menet volt Puzsérnak is, de főleg FAM-nak. És ezt valahol ő is érezte. Nem élt vele vissza. Puzsér sokkal könnyebben alkalmazkodott, elvégre más a szakterülete. FAM majdnem kétszer annyi idős, mint ezek a fiúk, mérhetetlenül nagyobb és mérhetetlenül szélesebb spektrumú tudással. “Nem javaslom, hogy ebbe belemenjünk.” Ezt egyszer hallottam tőle, de tulajdonképpen elejétől érvényes maradt számára, bizonyos apró engedményekkel.
“Komplementer” gondolkodás/nézet, kontra csőlátás. Úgy nagyjából ennyi. Én sokkal kevésbé lettem volna türelmes, mint ők, és akkor műsor se lett volna, Istennek hála, hogy nem én ültem ott. Majdnem negyven éve még hajlandó voltam belemerülni ilyenekbe, akkor jártam teológiára (a reformátust el is végeztem, a katolikust nem), elvetődtem egy-két keresztény/keresztyén gyülekezetbe. Mindenfélébe, metodistába is, pünkösdibe is, a koronát az egészre Cseri Kálmán Torockó-téri ifjúságija tette fel. Hogy ki volt Cseri Kálmán (négy éve halt meg), nézze meg, aki nem tudja, és akit érdekel. Én csak a saját véleményemet írom le: az egyik előreformátornak tartott Savonarola, vagy maga Kálvin mérhető csak hozzá, ennek összes rettenetével. Jó, neki távolról sem volt annyi hatalom a kezében, igazából semennyi, hívei szerencséjére, bár ők fakultatíve magukban és a köreiken belül bepótolták. Ezek a társaságok nem a komplementer gondolkodás etalonjai.
És a katolikusok? Mármint az AKKORI – a nyolcvanas évekbeli – katolikusok? Nekik kifejezetten jót tett az Állam rájuk vetett ferde szeme. Akkor. Ahogy a reformátusoknak is jót tett az ellenreformáció. Pontosan ugyanúgy kompenzáltak: szellemi minőséggel, lásd a híres református kollégiumokat-iskolákat, és az álaluk kitermelteket, Arany Jánostól (Debrecen) Ady Endréig (Érdmindszent, Zilah), lásd még Károlit, Gárdonyi Gézát, Móricz Zsigmondot (Sárospatak), az irodalom egyéb művelőit (a reáltudományok nagyrészt megmaradtak a katolikusoknak). Amikor én jártam református teológiára, és a katolikusokra terelődött a szó, két dolgot mondtak nekünk: ha jót akarunk, eszünkbe ne jusson vitatkozni egy katolikus teológussal, még egy plébánossal sem, illetve azt, hogy mára – akkor így is volt – már a katolikusok lettek a protestánsok. (Még mielőtt szóba jönne, hogyan járhattam ide is, oda is: elvben nem járhattam volna, de – ezt már a katolikus teológián tanultam, személyesen Bolberitz Páltól – “aki sokat kérdez, annak sokat válaszolnak”, tehát nem kérdeztem meg.)
Aztán következett Orbán és a közös mélyrepülés, de most nem politizálunk.
Nem szeretném a teljes műsor kritikáját adni. Nekem ez – is – csak apropó. Reflexiók, melyek – talán – segítenek valamit a dolgok-történések praktikus szemlélésben. A demonstráláshoz elég, ha kiragadok néhány morzsát, például ezt: “ma már nincsenek csodák” (Puzsér).
De, kérem. Ma is vannak csodák. A világ történetében nincs vízválasztó, ugyanúgy, ahogy az ember saját történetében sincs, még akkor sem, ha ő valamit annak vesz. Nem kezdünk új életet szilveszter után, hanem a régit folytatjuk. A zsákutca csak akkor zsákutca, ha a végén a halál vár, és ez a halál végérvényes lezárást jelent. De nem jelent végérvényes lezárást, mert egy lánc része, amely lánc további szemei nem materiálisan kapcsolódnak az előző szemekhez, ezért tudományosan nemhogy nem vizsgálhatók, hanem SEMMI nem mondható – így – róluk, mert egészen egyszerűen kívül esnek a tudomány kompetenciáján. Egy katolikus papszentelés kézrátétele, egy lovaggá ütés, vagy az olimpiai láng fáklyáról fáklyára vándorlása sem jelent fizikai folytonosságot, azaz… ÚGY TŰNIK, MINTHA NEM JELENTENE, PEDIG… JELENT. Valamiképp, ahogy az a “valami”, amit vulgárisan léleknek szokás aposztrofálni, és az egészet “lélekvándorlásnak”, tehát az a valami nem szűnik meg, egyetlen percre sem (itt a “perc” is csak a közérthetőség kedvéért “perc”), nem is tud megszűnni, és – másképp, de – valamikor ismét megtestesül, azaz anyagi valóságot ölt.
Tehát a csodák feletti kor, a csodák kora, és a csodák alatti kor, ahogy a “tradicionalisták” nevezik, nem a “csodák” lététől-nemlététől ilyen vagy olyan, hanem a HOZZÁÁLLÁSTÓL. A hozzáállás pedig a kortól, magától. Nem az embertől, hanem az ember adott kereteitől. Az ember úgy nyilvánul meg, kívül és belül, ahogy a kor. Hozott anyagból dolgozik. Koronként más és más nyelvet használ. Egy Balassi korabeli magyar vajmi keveset értene a mai beszédből, és vice versa. Így van ez az értelmezésekkel és vonatkoztatásokkal is. Ezért volt szükség a reformátorokra, nem csak vallási értelemben.
Ezért nem is kérdezte senki, hogy szükség van-e reformátorokra. Lettek, és lesznek is.
Amikor Puzsér és FAM azt pedzegette, hogy MA lehetnek-e apostolok, éppen ezt feszegették. Megpróbáltak kitörni a tautologikus gondolkodás kereteiből, persze előre borítékolható volt, hogy nem koronázza majd siker, tudta ezt mindenki (bár a lelkészekben nem vagyok ennyire biztos, mert a keresztények/keresztyének a krisztusi parancsnak megfelelve szeretnek téríteni), de hát az efféle műsorok nem a résztvevőknek szólnak, hanem a közönségnek. (A krisztusi parancsokról ide még annyit, hogy szerencsésebb volna ilyenkor az “evangéliumi parancs” szóhasználat, de fessünk most lendületesen, és nézzük el, hogy esetleg bizonyos vonatkozásokban olyan lesz a végeredmény, mint az ifjú Hitler bécsi akvarelljein a ritkán ábrázolt alakok: zsákszerűek és életlenek.) És nem lehet itt sem elsikkadni a közös platform felett: nekik alkalmazkodni kellett ahhoz a szinthez, amin a beszélgetés zajlott. Puzsérnak, mint művelt laikusnak ez jobban sikerült, de így is van rendjén. Tehát a “csoda”, csakúgy, mint minden, ami mítosz, vagy mítoszokkal kapcsolatos, részint ugyan valóban valamiféle meggyőzés, bár inkább ELHITETÉS, de mélyebb értelemben egyáltalán nem az. Mélyebb értelemben az egész történet, ától cettig, születéstől a passióig, METAFORA. Lehet fikció is. Példabeszéd (minden példabeszéd fikció, aktuálisan vagy ab ovo, egyre megy). Az evangéliumokban kétféle példabeszéd van: amivel Jézus tanított, és amit élt.
Jézus MAGA AZ EVANGELISTA.
Ha tetszik, ha nem. Itt már szükség van a nyitottságra és a csőlátásból való kitörni akarásra.
És a mindenféle tanításokkal-mítoszokkal-szentségekkel kapcsolatos komplementer szemlélet? Ez az, amiben szintetizálnék. Hogy jussak valamire, túllépve az efféle műsorokon. Hogy ne azt lássam ki belőlük, amit az összes “hívő” keresztény ki fog látni, hogy egyik oldalon két derék, rendíthetetlen atyafi, a másikor két hitetlen mindenevő, aki azért megpróbál némi megértést mutatni, a maga mindenevő módján, vagy amit minden valamirevaló ateista, hogy egyik oldalon két fanatikus, a másikon két velük szemben jóindulatú világpolgár, akiknél nem világos, hogy mit is hisznek vagy nem hisznek valójában (ez különösen FAM-ra érvényes, előbbiek szemében). Én – e pillanatban, itt – úgy vélem, ahogy a Prédikátor is vélné: “jó, ha az egyiket is megtartod, de a másikat se engeded ki a kezedből”. El lehet indulni abszolúte konzekvensen akármelyik úton, és ebben csak kivételes szellemeknek célszerű másfelé kacsingatni, de nem csukott szemmel, hogy felismerhessük, amikor az az út véget ér. NEM A MI UTUNK ÉR VÉGET (lásd az előzőket), hanem az, amin eddig és eddig eljutottunk. Majd onnantól TOVÁBB KELL MENNI. Már, ha, de ezt elég, ha ebben az írásban is egyszer teszem hozzá (mind a “kell”, mind a “lehet”, mind a “szabad” feltételes).
A tanítások, éspedig MINDEN tanítás, minden szentkönyv, minden szenthagyomány, FELISMERTETÉS. Eszközök. A dogmák, melyeket szintén emlegettek a műsorban, NEM kívülről ránk erőszakolt valamik. Ha azok, akkor kifejezetten károsak. Még akkor is károsak, ha valamiféle – direkt vagy közvetlen – hit termékei. A “dogma” – ez kimaradt a lelkészek érv-repertoárjából, pedig első évben megtanítják a teológián – egyszerre jelentett császári parancsot és belső belátást. Nálam olyan belső belátás, ami előtt végigmentem a hozzá vezető stációkon, és per pillanat nem látom okát, hogy még egyszer végimenjek, noha EL SE VETEM. Önöknek is ezt ajánlom. Hogy ismét a Prédikátorhoz folyamodjak: mivégre gyötörnék magukat?
S végezetül: a szintek. A szintek és a hasznosság. Plusz a tudásanyag, amiből FAM mérhetetlenül nagyobbal rendelkezik nálam. Nem szerénykedésből írom: ugyanis ez mérhetetlenül mindegy. Bizonyos értelemben csak megzavar. A legfontosabb a RENDSZEREZÉS. Hogy mit, hova. Plusz a “semper maior”, “mindig nagyobb” igénye. A “sursum vivere”, FELFELÉ ÉLNI igénye. És most jön a csavar: a “felfelé élni” nem a biblikus, vagy bármiféle más értelemben vett “szent” életet jelenti, már csak azért sem, mert MINDEN KÉPES MEGSZENTELŐDNI, éspedig ÖNMAGA OKÁN. Minden lehet út, ezt FAM, aki vélhetően a tanra kiváló ismerője, tökéletesen tudhatja. Etikáról, erkölcsről, bármiféle viselkedés-sablonról is csak ennek tükrében érdemes povedálni. Matematika kontra alkalmazott matematika. Törvény, kontra értelmezett törvény. Ha már a szombati kalásztépés szóba került a videóban: a törvény megszegése, úgy, hogy KÖZBEN A TÖRVÉNY NEM SÉRÜL. Az egész Tízparancsolat dettó.
És itt eljutottunk Puzsér belső etikájához, noha azzal, hogy ez kocsmaszinten lett prezentálva. Mert mi máson. Egy kocsmában az ivócimborákkal kocsmaszinten szoktak beszélni.
Mindazonáltal ezek a műsorok azok, melyek – ha TOVÁBB emésztik-rágják őket – igazán előbbre vihetnek, nem Istenig, hanem Istenen is túl.
Hiszen – túl a léten – Isten is csak fikció, ugye?