A “békés” atombomba

Posted by
drkardos

Robbantsunk csatornát Szibériában vagy Panamában, bányásszunk olajat atombombával. Ötletbörze a „békés felhasználásról”.

A II. világháború után mindenki számára világossá vált, hogy az atombomba létrehozásával egy új korszak, az atomkor vette kezdetét. Akkoriban a bomba testesítette meg magát a fenyegetést, és már az említése is félelmet ültetett a lehetséges ellenségek szívébe. Ezzel párhuzamosan azonban mind többen gondolták úgy, hogy egy ilyen felfoghatatlan méretű energiaforrás – békés célokra használva – komolyan megkönnyíthetné az emberiség életét. A BBC már 1947-ben készített egy előadássorozatot, melyben az „atomcsodát” az áramtermelés céljaira igen alkalmasnak találták. Ahogy ilyenkor lenni szokott, szinte minden országban megindult a nagy – és gyakran a valóságtól elrugaszkodott – ötletelés, melynek néhány, lázálomba illő felvetését látva elmondhatjuk: a békés céloktól ugyanúgy lehet rettegni, mint magától az atombombától…
Az első rémületesen nagy ostobaságra csak egy-két évet kellett várni, hiszen a Szovjetunió már 1949. szeptember 25-én tető alá hozott ilyen „békés célú” atomrobbantást a Turgaj-kapunál, ahol egy útban lévő hegyvonulatot igyekeztek a földdel egyenlővé tenni. Noha magának – az Egyesült Államokban is érzékelt – robbanásnak politikai célja is volt (megtörni az amerikai atombomba-monopóliumot) elsősorban egy teljesen eszement elképzelést, a Davidov-tervet szolgálta.
Ez tulajdonképpen két szibériai folyó, az Ob és a Jenyiszej folyásirányának megváltoztatását, és ezzel a sivatagos közép-ázsiai sztyeppék (kb. egy Franciaországnyi területen történő) öntözésének terve volt. Az elképzelés útjában állt azonban a már említett Turgaj-kapu nevű képződmény, melynek hagyományos eltakarítása azért néhány évtizedet igénybe vett volna. Persze a Sztálin korszakban fontos célkitűzés volt a természet „uralása”, így akkoriban egy ilyen terv a keleti blokkon belül közel sem tűnt olyan nagy ostobaságnak. A korabeli újságok olyan szalagcímekkel üdvözölték a robbantást, mint „A Szovjetunió atom energia segítségével termőfölddé alakítja át a sivatagot” és hasonlók.
A nagy vezér halála után az ilyen elképzelések lassan feledésbe mentek, és vagy másfél évtizeden keresztül viszonylag kevés hajmeresztő, atomenergiával kapcsolatos, csodás elképzelés látott napvilágot. A vihar előtti csend végül a hetvenes évek elejéig tartott ki. Ekkor azonban szinte egyszerre gurult el a gyógyszer a két atomhatalom, és néhány egyéb ország tudósainak körében.

Persze a kezdeményező ebben az esetben is a Szovjetunió volt, mely lépten-nyomon bizonygatta, hogy bár nem robbantanak kevesebbet, mint az amerikaiak, az ő kísérleteik a „békés célok” szolgálatában állnak. Az ötleteik nyomán úgy tűnhet, hogy egyszerűen nem vettek tudomást a sugárveszélyről az atomenergia kapcsán, és az atombombákra csupán egyszerűen nagyobb robbanóerejű eszközökként tekintettek, melyek megkönnyítik a nagyszabású (lásd teljesen eszment) tervek kivitelezését. Például a gáz- és olaj kitermelés felturbózását egy kis nukleáris rásegítésse,

Szovjet tudósok 1972-ben álltak elő számításaikkal, miszerint 3 darab 40 kilotonnás atomrobbanás (a hirosimai bomba erejének közel háromszorosa, darabonként) az egyik földgázmezejük hozamát napi 250 ezer köbméterről 3 millióra tornázná fel. De ha már nekiállnak, akkor robbanthatnának néhány földalatti gáztározót is, a hagyományos megoldás árának harmadáért. Ráadásként azt is megállapították, hogy az így kinyert gáz alig négy hónapig lenne radioaktív (meg a táj mondjuk úgy néhány száz évig). Ugyanez az eljárás a világ kőolajhozamát a duplájára emelné, és az esetleges kitöréseket is milyen könnyű lenne egy atombomba ledobásával elfojtani…

Persze a nukleáris energia nem csak a bányászatban lenne hasznos (bár egy kilotonnácska elég lenne 400 ezer tonna gránit kitermeléséhez is), hanem rögtön az építőipar szolgálatába is lehetne állítani. Például tető alá lehetne hozni egy Volga/Pecsora – Kaszpi-tenger csatornát, utóbbi vízhozamának növelésére.

atombomba2.jpg

Valójában így kezdtek neki a csatorna építésének… Bombával gyorsabb lett volna.
Ezt a röpke 112 kilométeres csatornát pedig alig 250 darab, 150-300 méterenként végrehajtott atomrobbantás ki is vájná. Hát nem mesés? Ráadásul ezen a területen már más országok sem maradtak el a legendásan elszállt szovjetek mögött. Az amerikaiak például komolyan tervezgették a két óceánt összekötő újabb Panama-csatorna nukleáris robbantásokkal történő leegyszerűsítését.

Itt is fokozta volna a tempót egy-két nukleáris robbantás… (a Panama-csatorna építésénél készült fotó)

Ám a pálma mégsem az övéké…Bár Brazília a mai napig nem számít atomhatalomnak, az álmodozásban ők tették a legmagasabbra a lécet a hetvenes években. Ők ugyanis kitalálták, hogy a föld tüdejeként is emlegetett Amazonas medencébe telepítenének úgy százmillió embert, megoldva ezzel a túlnépesedés problémáját. Persze egy ilyen terv kivitelezéséhez, az ivóvíz ellátás és a mezőgazdaság igényeinek kielégítéséhez már egy olyan bő hozamú folyó sem elegendő, mint az Amazonas. Meg is született az elképzelés, hogy egy nagyobbacska atomrobbantással létrehozhatnának egy mesterséges tavat, melynek mérete olyan 26 ezer négyzetkilométeres lenne, ami 43 Balatonnak vagy Magyarország negyedének felelne meg. Ahogyan a cikk elején már leírtuk: skkoriban a „békés céloktól” is úgy lehetett rettegni, mint magától az atombombától…