Asszonyság

Posted by

Gaál Péter

“Kristálygömb, pici jósnő ül a széken,
Rám bámul, idemondja a jövőt.
Asszonyság, én e szakmát jobban értem,
Bizonyítom azzal is, hogy megtaláltam őt.
….
Kristálygömb, és a jósnő szól szerényen:
Egy százas! Ugye nem kértem sokat?
Asszonyság, én e szakmát jobban értem,
Megmondhattam volna azt, hogy egy vasat se kap!” (Poór Péter)
A slágerekben minden benne van, szajkózom saját magam vissza. Valaha naponta felraktam egy-egy csinos giccset, ekként aposztrofálva. Naponta minimum eggyel csökkent az ismerőseim száma.
Az emberek szeretik a giccset.
És a slágereket. (Nem minden sláger giccs. Nekem például Mascagni: Parasztbecsületéből Santuzza és Turiddu duettje is sláger, ha rákattanok, napokig nem megy ki a fejemből, mégis baromi távol áll a giccstől.) Most az idézett táncdal – ezt még így mondták – persze csak ürügy. Ez is az átlagember érzéseit és lelkivilágát tükrözi, mármint a többi része, de nem ezért szedtem elő, hanem Orbán mester minapi interjúja miatt. Mire én ezt most “lereagálom” (bátran merítek a plebsz szóhasználatából, ezt megértik, és egy lapban ugye, ez a lényeg, egyszer még talán a leredukálásra is rávetemedek, mint legoptikusabb legoptimátor), az összes kormánykritikus csapból folyni fog, csak az ad nekem reménységet, hogy nem így, mint most én szánom.
Én tudniillik ez esetben kivételesen NEM a nagy vezért kritizálom, hanem pont nem, illetve, vagyis.
Ő olyan, amilyen. Egy arrogáns, uborkafára felkapaszkodott agrárproletár, akit maximum százig kellett volna megtanítani számolni (sőt, százon felül, nevetne fel László András, jó, nem feltétlenül Orbánra vonatkozóan, nem ismerem az ide vonatkozó nézeteit, szerintem ő nem lenne elég fasiszta neki, tehát mégis talán), nem azért, mert annyira tehetségtelen, hanem mert annyira tehetséges. És azért, amiért ezt a tehetségét arra használja, amire. Nem ragozom. Évtizedekkel előbb lehetett tudni. Tudták is, már akik, de falra hányt borsó volt minden szavuk. Ez is az, most is.
És ez az egyetlen körülmény, amiért igaza van a bírálóinak most is.
A megboldogult Népszabadság egyik újságírónője évekkel ezelőtt riportot akart vele készíteni. Valaki felvette, hogyan reagált a miniszterelnök, még a kérésre. Jöjjön, mondta. Legyen egy röpiinterjú, így. Nem tudom visszaadni közben az arcát. Talán, ha Trump bármelyik képére ránéznek. “Te is ember vagy valahol, bizonyára.” “Félre az utamból.” Ez utóbbit olyasvalakitől hallottam, aki személyesen futott össze Trumppal, amint az még üzletemberként egy lépcsőn jött vele szemben a kíséretével. Orbán arcáról ugyanez a beképzeltség és lekezelés sugárzott. És ugyanezt éreztem ki abból is, amivel most Karikó Katalint, a BioNTech alelnöknőjét, mint “kisújszállási asszonyságot” illette.
Nem a nők általános lebecsülése – az is -, de úgy általában az embereké. Bárki másé. Még akkor is kinyílik ilyenkor az ember zsebében a bicska, ha tudván tudja, hogy ennek a töve MINDIG a kisebbrendűségi érzés. Minden permanens bizonyítási kényszer töve-eredője az. Az arrogancia hátterében osonkodó látens és kiirthatatlan bizonytalanság. Az öregedő nők-férfiak hódítási kényszere, a kiérdemesült dívák örökifjú szerelése/plasztikája, Putyin elnök botox-kezelései, a Jangce átúszása, a sportoló amerikai elnökök Camp Davidben, Mussolini a repülőgép botkormánya mögött, Hitler “lendületes sétái” a Berchtesgaden körüli hegyekben, hogy még “az adjutánsok se tudtak vele lépést tartani”, almák harsogása a protézisek alatt, mind-mind megannyi elfojtott belső nyomorúság. A kemikáliákkal, konditermekben felpumpálódótt verőemberek kivagyisága. A hímsovinizmus, nősténysovinizmus, homofóbia, valamilyen nációhoz való tartozással kérkedés, a többi náció lefikázásával. Minden erőfitogtatás.
Ez az ember a régi Lovin lenne saját közegében, bőrkabátban, cigarettával a szája sarkában, utána egy közeli talponállóban, vagy a haverokkal, amint forintos alapon ultizik, aztán hazamegy, hálótrikóra vetkezik, felhúz alá egy mackónadrágot, odatelepszik a tévé elé, keres valamilyen meccset, odabasszak? üvölti ki az asszonynak a konyhába, ha késik a sör és a vacsorapöri, aztán este a falnak fordul és némi apnoe-s megszakításokkal végighortyogja az éjszakát.
De hiszen most se csinálhat nagyon egyebet, csak másképp. Az egész világ egyetlen nagy lovi lett.
És még az se igaz, hogy másképp. Ha megnézik-meghallgatják a fiatal Orbánt, aztán a mostanit, mintha két különböző embert látnának-hallanának, stílusra is, kinézetre is. Nem az öregedésről beszélek, mindnyájan öregszünk, a hízásról sem, hanem arról, ami a két arcról sugárzik. Ha hozzávesszük a stílust, akkor három stációt lehet megkülönböztetni: a lazának tűnő értelmiségi szabadgondolkodót, a magamutogató dandyt, végül az önazonos, kolbász- szalonnaszagú, városba szakadt, talaja vesztett parasztembert, aki úgy véli, már megteheti, hogy a világ bármely pontján, bármely társaságban parasztember legyen, és az is lett újra.
Aki sehol nincs otthon, ezért azt kénytelen nyomatni, hogy mindenütt otthon van.
Csakhogy nem Orbánról akartunk beszélni. Hogy mégis, tekintsék előkészítésnek. A megértetés első fázisának. Jó hosszú fázis volt, szemben a rövidebb lényeggel.
Hogy tudniillik mindezek csak így, Ővele együtt értelmezendők így. Ha elvonatkoztatunk Tőle, akkor… akkor ugyanazzal találkozunk, csak a ló másik oldalán. Ugyanazzal a lóval. És most egyáltalán nem a politikáról beszélünk. Arról a nagy, büdös labirintusról, ami a lélek, a gordiuszi csomóról, amivel jelen esetben maximum azt lehet csinálni, amit a fáma szerint Nagy Sándor csinált. A hiperérzékeny pattogás valódi okáról. Nem arról, amit kommunikálnak “ellenzéki” oldalon. Ha csak ennyi lenne, meg is érteném. A politika az politika. Nem helyeselném, mert elég sekélyesnek tűnik, ha valaki “hivatalból” kizárólag annyit képes mondani, mint a fraternizálás alatt Kőfenekű Vjacseszláv (Molotov szovjet külügyi népbiztos) a németeknek, majd később a szövetségeseknek, el is nevezték Mister Nyet-nek, de megértem. Ő eddig terjed.
“Úgy önmagában” a világon semmi nincs se az “asszonyság”, se a “néger”, se a “cigány” titulusban. Ezzel az erővel az egész nyelvet szanálhatnánk. Az “asszonyállat” tökélesen megfelelt az öntudatosság hiányával bajosan vádolható I. (Angliai) Erzsébetnek, előtte a “fattyú” Hódító Vilmosnak, a skandináv királyok soráról nem beszélve (egyéb királyokról és hadvezérekről sem, például Timur Lenkről, Sánta Timúrról, a Háború Istenéről, de talán a norvég-svéd jelzők a legviccesebbek). Jó, de más volt a tartalmuk. Az előzményeik. Nem, kérem tisztelettel. Nem volt más a tartalmuk. És többnyire semmiféle sértődés vagy baj nem származott belőlük, olvassák csak el Thomas Mann: A Buddenbrook-ház-ában azt a gúnyversikét, amit XV. Lajos hivatalos szeretőjének, Madame Pompadournak kiáltottak oda, megsértve ezzel magát az uralkodót is.
Hát nem sértődött meg.
A probléma nem az, hogy lassan egy aknamezőn kezdünk sétálni, ha “polkorrekt” ellenzékiek szeretnénk lenni. A probléma az, hogy a politikai korrektség nem korrektség, hanem szimpla politika, ami átlényegül valamiféle ideológiává, holott nem az. A lélek tartóoszlopává válik, már akinek, persze. Csakhogy ez a már-aki nem egyszerűen politikusként kezd működni, hanem komisszárként.
Ötszáz éve ők voltak az inkvizítorok.
Állatban a szemellenzős lovak. Akik csak mennek, amerre fordítják őket. És közben eszükbe nem jut, hogy akik forgatják őket – ide a rozsdás bökőt -, távolról sem ezek mentén a csapások mentén működnek. Ők is a lelkük mentén működnek.
A saját, külön bejáratú kis medvelelkük mentén.
Meg is érkeztünk, kedves néptársak. A kaptafához. Sőt, KAPTAFÁKHOZ. Ugyanis több van belőlük. Körülbelül annyi, ahány ember. Ahány lélek. És ez a primer, nem a kifejezés. A SZÁNDÉK.
Már, ha az ember van a centrumban. És nem a munkásosztály ökle. Vagy valami hasonló.
Címkép: Kártyázók
Skonda Mária–Völgyi Miklós gyűjteménye. Óbudai anziksz.