Győzelem a természet felett?

Posted by

Ferber Katalin

Először a lámpa. Nem, a lámpán vékony cérnán lógó kapcsoló. Az leng ki először. Aztán a lámpa. Egy másodperc múlva a szőnyeg indul meg a lábam alatt. A poharak egyre hangosabban verődnek össze a konyhaszekrényben. Hang is jön. Moraj. Brummogás. Teljesen összezavarodok, a pánik csak ezután tör rám. Nem. Nem pánik ez. Szűkölő félelem, fémes íz a számban, a szőnyeg már arrébb ment, a bútorok a könyvespolcok nem dőlnek, mert szorosan a falba vannak rögzítve. De a könyvek potyognak.
Megvan, jut szembe. Azt mondta valaki hogy ilyenkor az asztal alá kell bújni, ott biztonságos.
Villlany, gáz automatikusan kikapcsol. Ablakokat, erkélyajtót azonnal kinyitni. Rázkódik minden, mostmár a parketta hullámzik, pontosabban mozog a lábam alatt .
Bejárati ajtót is kinyitni. Azért kell mindent kinyitni, idézem fel egy kollégám magyarázatát, mert ha a ház a rengésektől elgörbül, s csukva vannak az ablakaid, sokkal hosszabb idő amíg kiszabadítanak a lakásodból.
Bemenekülök az asztal alá. Erre is a kollégám tanított meg. Ott kuporgok percekig.
Lassan csitul. Még egy két hullámzás, aztán abbamarad.
Minden procikámban remegek.
Életem első földrengése.
Nem Horvátországban, dehogy! Sok évtizeddel ezelőtt Japánban.
Aztán az egyetemen ér a legnagyobb fővárosi földrengés. A padlószőnyeg nem tud elindulni. A könyvespolcok se. A könyvek nem potyognak. Reng. Morog. Halkabban mint az évekkel korábbi. De hosszan. Az idő az ellenségem. Még mindig mozog. Minden. Az épület új, nem ismerem. Ha otthon lennék, tudnám mit tegyek. Itt csak a várakozás. Leülök a padlószőnyegre, mert az asztal alá nem férek be.
Talán öt vagy hat percig tart.
Egy órának tűnt. Hallom amint a kollégám kinyitja saját szobája ajtaját. Én is kimerészkedem. Ő sápadt. Biztosan én is. Jól vagy, kérdezi. És te, kérdezem. Lift leállt. Nem volt benne szerencsére senki.
Koradélután van, a fény segít, mert áram nincs.
Megint automatikusan kikapcsolt.
Állomás. Százak, nem inkább sokszáz várakozó. Tokióban leállt a tömegközlekedés.
Kedélyesen csevegünk egymással, mi, ismeretlenek. Az automatából kifogy minden iható.
Három óra múlva bukkan fel az első vonat.
Mondom, kedélyesen csevegünk. Olykor lengeni kezdenek a vezetékek, ugyan, mondja egy várakozó, ezek csak utórengések, semmi vész.
Mindenki tudja mire és hogyan figyeljen ilyenkor. Földrengés esetére a csomagocska a legtöbb háztartásban a bejáratnál van. Vízfertőtlenítő tabletta, alapgyógyszerek, porított étkek. Kötözőpólya.
Aztán a tájfun. Az is van. Találkára indulnék. A tájfun nem így gondolja. Mi az, hogy én nem indulhatok el? Meddig? Miért?
A fővárosban minden megáll. Utcára kimenni nem javasolt. Repülőterek lezárva. Se ki, se be. Meddig? Amíg a tájfun át nem vonul. De az mikor lesz, kérdem én, a tudatlan európai, akinek egyetlen természeti élménye a hetekig tartó magyarországi havazás volt 1987-ben.
Ülök a lakásban, a százötven kilométerrel száguldó szél rázza az ablakokat, ömlik az eső (“vízszintesen esik” mondja a telefonban nevetve egy barátom).
Tehetetlenség.
Csak buta kérdéseim vannak. Már nem merem hangosan kimondani ezeket.
Nem tudok fölébe kerekedni a természetnek.
Ő diktál.
Akkor mi van a “felvilágosult”, “az ember legyőzi a természetet , meghódítja, uralkodik felette” állításokkal?
Jó, ez Ázsia, mondja egy másik barátom a telefonban.
Nekem azonban szörnyű gyanúm támad.
Itt sokmillió ember csak csitítja a természetet, de közöttük még az idős bácsi és az iskolásgyerek is tudja, hogy a természet sohasem legyőzhető. Mert mi emberek és a természet élő, működő együttélő, s emiatt együttműködő részei vagyunk világunknak. Vagy azoknak kellene végre lennünk.
Szándékosan csak a földrengésről és a tájfunról írok most, nem az ember természet feletti “uralmának” borzalmas következményeiről.
Sokan még mindig nem akarják belátni, hogy minden “győzelmünk” a természet felett helyrehozhatatlan vereségünk. Mint a COVID világjárvány.