HiHi volt a művészneve

Posted by

Hegedűs István grafikusművész, karikaturista emlékezete
Hihi. Stílusosan ez volt a művészneve és a szignója Hegedűs Istvánnak, a 20. század egyik kiemelkedő, Munkácsy-díjas grafikusművészének, karikaturistájánakMészáros Ákos

>Az 1970-es években a pesti Báthory utcában lakott, lift nélküli házban, talán a második vagy a harmadik emeleten. A legalább százéves épületben az egyes emeletek ma megfelelnének kettőnek is. Amikor egyszer felmentem hozzá, hogy elhozzam a Ludas Matyi címlapját, a kettős ajtón, a kukucskálón egy színes újságból kivágott szem volt elhelyezve, és csak a szembogáron át lehetett kilátni a folyosóra. Szellemes megoldás egy karikaturista lakásának ajtaján.

Pista akkoriban már nem könnyen mozgott, súlyos ízületi bántalmai voltak, és az állapota idővel csak rosszabbodott. Megérezte az időjárás-változást, ilyenkor végképp alig mozdult ki, nehezére esett a lépcsőjárás. Ezért mentem el a lakására a Ludas következő heti címlapjáért, amit ő rajzolt. Tizennyolc éven át minden héten találkoztunk a szerkesztőségben, kedden és csütörtökön. A rajzolóknak ezen a két napon kellett bejönniük, a hét többi napján otthon dolgoztak. Ötleteiket, vázlataikat keddenként hozták be az úgynevezett vázlatértekezletre, ahol a szerkesztőbizottság három tagja választotta ki a lap számára megfelelő karikatúrákat. Hihi majdnem mindig kész rajzokat hozott, de ha a tördelés során változtatni kellett, szívesen átrajzolta őket.

Sokoldalú ember, igazi művész – mondta róla mindig Földes György, az akkori főszerkesztő-helyettes, ha szóba került a neve a Ludas szerkesztőségében. Hegedűs István, vagy ahogyan legtöbben ismerték, Hihi már az ötvenes évek elejétől vitt be rajzokat, karikatúrákat a Ludashoz. A lap szerkesztői biztatták, hogy menjen csak a Képzőművészeti Főiskolára, tanuljon, aztán jöjjön vissza a Ludashoz állásban dolgozni. Így is történt. Hihit fölvették az alkalmazott grafika szakra (ma képgrafika tanszék címen működik), ahol elsősorban reklámgrafikákat, rézkarcokat és litográfiákat készítettek, meg persze sok más technikát is megismerhettek a fiatal művészpalánták. Azokban az években járt oda Kondor Béla is, szintén grafikára. Amikor Hihit kérdeztem róla, azt mondta: „Az, hogy a Samu zseni, senki előtt nem volt kétséges a főiskolán”. Földes arról volt híres a Ludasnál, hogy a legtöbb munkatársat támogatta, a fiatalokat különösen biztatta, ahogy e sorok íróját is: „Tanulj csak tovább az egyetemen, fiam, még sok minden lehet belőled” – mondta akkoriban.

Hihinek Kádár György, Barcsay Jenő és nem utolsósorban Konecsni György voltak a mesterei a Képzőművészeti Főiskolán. Mindig azt mondta, hogy Konecsnitől tanult a legtöbbet, különösen a színek használatát, a hideg és a meleg színek gazdag hangulatkeltő alkalmazását. Főiskolai évei alatt sem hagyta abba a karikatúrarajzolást, amit ott nem néztek valami jó szemmel, ahogyan ezt Kaján Tibortól, a másik korszakos karikaturistától is gyakran hallottam. A magas művészetet gyakorlók legtöbbször lenézték a karikatúrát, egyszerűen a könnyű műfajok közé sorolták. Pedig a képzőművészetben a francia Honoré Daumier, a 19. század legnagyobb hatású karikaturistája és újságrajzolója is kitűnő festőművész volt, ahogyan a magyar Jankó János, a Borsszem Jankó című élclap karikaturistája is.

„Én alkalmazott grafikára jártam. Ide főleg a reklámgrafika tartozott, és kisebb mértékben az illusztráció. A karikatúrát azonban sem itt, sem sehol a világon nem tanították. Ez a műfaj maga választja meg a mesterét. A reklámhoz nem volt nagy kedvem. Naiv voltam, nem tudtam, hogy a reklám kapitalista műfaj. Azt képzeltem, ennek is van etikája. Nem tudtam például egy rossz fogkrémről azt állítani, hogy a világon az a legjobb fogkrém. Megpróbálkoztam vele, de hamarosan rájöttem, hogy ezt a műfajt csak megalkuvással tudnám művelni. Egyéként sem bírtam a propagandistákkal, főleg azzal a törekvésükkel, hogy bérbe adjam a művészi munkámat, és ne fizessék meg. Akkoriban egy európai ötlet iránt alig volt kereslet. S bár egy jobb közegben talán sikeresebben dolgozhattam volna, így kicsúsztam, kihátráltam a kommunikációs grafikából.” (Részlet Molnár Aurél interjújából, amely az Olvasó Népben jelent meg a 1970-es években.)

Hegedűs István tehát kihátrált a reklámgrafikából, mondhatnánk azt is: szerencsére. Így lett belőle karikaturista. A főiskolai éveire esett az 1956-os forradalom és szabadságharc. Ha betérünk a Régi Műcsarnok Andrássy úti épületébe, amely ma a Képzőművészeti Egyetemhez tartozik, és fölmegyünk a lépcsőn az antik hatású folyosóra, láthatunk ott egy fekete márványtáblát és négy bronz domborművet, amely korabeli főiskolások portréit ábrázolja. Huszonéves fiatalemberek néznek le ránk, akik az oroszokkal vívott harcokban estek el ’56 november 7-én. A márványtáblán négy honvéd neve is olvasható, ők szintén a forradalom vértanúi. Hegedűstől tudom – még a ’70-es évek elején mesélte nekem, amikor ilyesmiről beszélni sem lehetett –, hogy az oroszok, amikor betörtek az Andrássy úti épületbe, egészen a pincéig üldözték a fiúkat. Szabályosan péppé lőtték a tömör faajtó bronz kilincsét, és egy teljes tárnyi géppisztolysorozattal végeztek a hallgatókkal és a honvédekkel.

Hihi karikatúrái, a Ludasban megjelent nagyméretű színes rajzai „véresen komolyak”. Persze csak így, idézőjelben. Semmit sem bízott a véletlenre, igényessége páratlan volt abban az időben. Egy hetilap szerkesztése nemcsak kreatív munkából áll, hanem rutinfeladatokból is. A Ludasban illusztrációk is szerepeltek, a humoreszkek mindig kisebb-nagyobb rajzokkal, „mütyürökkel” voltak körülvéve. Jól emlékszem, azokat is mindig a legnagyobb odaadással készítette el, határidőre. Előfordult a 80-as évek elején, hogy a Ludas Matyi évkönyvében maradt még egy üres oldal, amit meg kellett tölteni valamivel. Mondtam Hihinek, hogy „szedjen össze valamit holnapra”, mert a teljes 220 oldalnyi anyagot nyomdába kell adnom. Az íróasztalánál ült éppen, szemrehányó tekintettel nézett rám, és kissé sértetten válaszolt: „Természetesen új rajzokat csinálok, csak nem képzeled, hogy már korábban megjelenteket fogok behozni?” Pedig elvileg megtehette volna, egy kalendáriumba szokás korábban már megjelentetett anyagokat betenni. De nála ez szóba sem jöhetett.

Hegedűs rajzai, karikatúrái első látásra talán nem igazán viccesek, mint például Sajdik vagy Lehoczki munkái. Ám a mulatságosság nem az egyetlen szempont. Hihi grafikái a régi középkori fametszetekre emlékeztetnek, alakjai nagyon is valóságosak, a világban jól felismerhető karakterek. „Bármely műfajban dolgozik, rajzol, fest, deklarál, a mércéje mindig grand art szintű. Karikatúrái nem is karikatúrák, egyéb rajzai viszont teli vannak karikaturisztikus elemekkel. Nehéz veretű karikatúra Hegedűsé, őnála a játék sohasem játék, a tréfának a fele se tréfa, viszont a komoly mindig komolytalan” – jellemezte nagyon találóan Frank János művészettörténész Hihi művészetét.

Mindig nagyra értékelte az angol humort, járatta a londoni Punch című szatirikus folyóiratot. Háromévenként, ha tehette, a családjával Londonba utazott, felkereste az ottani Design Centre-t, ahol régiségeket, térképeket, nyomtatványokat is lehetett kapni. Pesten az Ecseri piac gyakori látogatója volt, ahová annak idején a bátyámmal mi is kimentünk néha Levi’s farmert vásárolni. Hihi inkább a pultok alatt megbúvó műtárgyak iránt érdeklődött. A már említett Báthory utcai lakása tele volt régiségekkel, fára festett, többezer éves egyiptomi arcok néztek rám a falakról. De a legkülönlegesebb tárgya mindenképpen egy trónszék volt, ahová előszeretettel ültette a vendégeit.

Hihinek nemcsak a rajztudása és a karakterei voltak nagyszerűek, hanem tisztában volt az egyes korok stílusaival is. A legszebb kosztümös jeleneteket ő rajzolta a Ludas szerkesztőségében. Keze alatt, ha kellett, megelevenedett a középkor, mint például abban a Mátyás király című, az ifjúságnak szóló kiadványban, amit Kiss Dénes írt és ő illusztrált. Fölényes biztonsággal rajzolta, festette meg benne a Hunyadiak történetét. Korabeli ruhák, páncélok, ágaskodó lovak láthatók végig az oldalakon át. De képes volt megidézni a Kelet hangulatát is, mint például a Háremhölgy című, a Ludasnak készített címlapján tette. Az egész, úgy, ahogy van, fantasztikus grafika. Mielőtt azonban komolyan vennénk a témát, a mesterien megoldott enteriőr részleteiben megbújva ott van az irónia, a burnuszos arab és az ágyon fekvő nő kettőse mellett, elöl egy fáradt macska nyújtózik egy vörös színű párnán.

A Ludasba több mint három évtizeden át készített rajzokat, és emellett megszámlálhatatlanul sok könyvet illusztrált az élete során. Ifjúsági könyveket ugyanúgy, mint más kiadványokat. Vagy huszonöt éven át ő illusztrálta a Wodehouse-könyvek többségét, és a borítók elkészítése is az ő nevéhez köthető. Ahogyan már írtuk, nagyon közel állt hozzá az angolos humor, ámbár sohasem utánozta az angolokat. Ha maradt ideje, plakátokat is készített, főleg filmekhez, de a témák között akadt azért más is.

Valamikor a ’70-es évek közepén összetalálkoztunk a Bajcsy-Zsilinszky úton, beszélgetni kezdtünk, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már egy óra is eltelt. Amint említettem, beteg volt, és pontosan tudta, hogy nem várhat javulást. Azt mondta, „még tíz évem van hátra”. A negyvenes éveiben járt ekkor. Szerencsére tovább élt, 2007-ben halt meg, hetvenöt éves korában. Az utolsó időkben már nem rajzolt, a ceruzát sem tudta megfogni, az utcára sem tudott kimenni. A Báthory utcai lakást felcserélték egy zuglói földszintesre; amíg mozogni tudott, onnan mégis csak könnyebben jutott ki a szabadba.

Elmondhatjuk, hogy Hihi a karikatúra, az újságrajzolás aranykorában élt. Akkor, amikor még igazán szükség volt a nyomtatott sajtóra, a karikatúra, a humor, a kabaré sok feszültséget feloldó, szelepként is működő szerepére. Ma már más idők járnak, mások az igények, mások a kommunikációs csatornák. Ebben a szókimondó korban nem kell a karikatúra, sem a kabaré mint közvetítő eszköz. A humor, úgy tűnik, a nagyobb nyilvánosság elől behúzódott a szűkebb társaságokba, a munkahelyek zártabb mikrovilágába. Hegedűs István kiemelkedő alkotója volt a 20. század második felének. Nagyszerű rajzait múzeumok is őrzik. De munkái megtalálhatók a Ludas Matyi évfolyamainak bekötött példányaiban, könyvek címlapjain és belső oldalain is, mindannyiunk örömére.

„A karikatúrának – korokon és stílusokon túl – biztos ismertetőjele a karikaturista szándéka: nevetve kimondani az igazságot.” (Kárpáti Aurél)

A Magyar Kurír írása