Illés György: Aladár nagyapám lidérces álma és más írások

Posted by

Részlet Illés György Holdkóros a fejemben című könyvéből

Aladár csodálatosan jó érzéssel ébredt a tavaszias levegőn. A nap sugarai fényesen és melegen simogattak. Kissé elszunyókált – állapította meg –, legfeljebb félórácskára.
Szép volt a park tavaszi zöldjében, a nyárinál lágyabb zöldben. Felséges nap volt, és ő fiatal és szerelmes. Csodálatosan szerelmes, kábultan szerelmes. Főképp boldog szerelmes; hisz tegnap, szombat este kérte meg Ilonka kezét, és ő beleegyezett többé-kevésbé! Vagyis nem mondott határozott igent, de meghívta ma délutánra, hogy bemutassa a családjának.
Remélem, megszereted őket – mondta –, és ők is megszeretnek téged, ahogy én.

Ha ez nem ér fel a boldogító igennel, akkor mi? Úgyszólván első látásra egymásba szerettek, de még nem ismerkedett meg a lány családjával. Édes kis Ilonka, a lágy barna hajával, csinos, majdnem pisze orrocskájával, halvány, finom szeplőivel és nagy, meleg barna szemével! A legcsodálatosabb teremtés volt, akivel valaha találkozott, akivel bárki valaha is találkozhat.

Igen, java délután volt már, ilyen időtájra hívta őt Ilonka. Felállt a padról. Izmai szinte elgémberedtek a bóbiskolástól, ezért kéjeset nyújtózott. Aztán megindult gyalogosan a ház felé, néhány utcányira a parktól, ahol eddig várakozott. Örömteli szívvel közeledett az épülethez, a lányt már sokszor hazakísérte. Rövidke séta volt csupán a verőfényes tavaszi napon.

Felment a lépcsőn és bekopogott. Az ajtó kinyílt. Egy pillanatra azt hitte, maga Ilonka fogadja, de az ifjú hölgy csak hasonlított Ilonkához. Bizonyára a nővére; említette is, hogy van egy nővére, nála néhány évvel idősebb. Meghajolt, bemutatkozott, és Ilonka iránt érdeklődött. A lány, úgy látszott, meghökkenve néz rá egy pillanatig. Aztán így szólt:

Fáradjon be, kérem. Nincs itt pillanatnyilag, de ha várna ott a nappaliban…
Várt ott a nappaliban. Mégiscsak furcsa, hogy épp most megy el. Még ha rövid időre is.
Akkor meghallotta a hangját, a lányét, aki beengedte, az előszobában beszélt valakivel, s ő, érthető kíváncsisággal, az ajtóhoz lopózott és fülelt. A lány mintha telefonon beszélt volna.
Lali, azonnal gyere haza, és hozd a doktort is. Igen, az apám… Nem, nem újabb szívroham. Olyan, mint múltkor, amikor amnéziája volt, és azt hitte, anyám még… Nem, nem dementia senilis, Lali, egyszerű amnézia, de most súlyosabb. Ötven év esett ki. Ott tart, amikor még el sem vette anyámat…
A nagyapám hirtelen megvénülve, pár másodperc alatt ötven évet öregedve az ajtónak dőlt, és hangtalanul sírni kezdett.

Furcsa rovar

Bálint a Balaton parti strandon feküdt, és élvezte az életet. Figyelte a sirályok alacsony röptét, a különös alakú felhőket, a felhőkön átszűrődő fény játékát. Egyszerre azonban észrevett valamit, ami felkeltette érdeklődését.
Magasan, egy kicsit jobbra a feje fölött megpillantott egy fekete pontocskát. Vajon mi lehet? – törte a fejét Bálint. Kis idő múlva aztán rájött. Biztosan egy rovar. Hát persze, egy rovar, miért is nem jött rá előbb?

Ellenségesen figyelte, ahogy a rovar furcsán, lassan lebegve, függőlegesen leereszkedett, tőle alig harminc centire. Hasra feküdt, és belemarkolt egy fűcsomóba. Bálint még soha életében nem látott ilyen különös alakú élőlényt. Lélegzetvisszafojtva figyelte, de amikor a rovar hat lábán lassan, tapogatózva elindult feléje, Bálint dühbe gurult, és a fűcsomót, amit a markában szorongatott, a bogárhoz vágta.
Átkozott rovar! – dörmögte, és tenyérrel, a füves földdel belepett rovarra csapott. Egy kicsit még várt, de amikor a rovar nem mászott elő, arrább hempergett, és lehunyta a szemét.
Tökéletesen elégedett volt magával.
Amikor az R-1 elnémult, a tudósok összenéztek, majd lázasan keresni kezdték a hibát. Nem értették, miért szakadt meg ilyen váratlanul az összeköttetés, hiszen eddig minden tökéletesen sikerült.
A leszállás, a lábak leeresztése és az elindulás minden várakozásukat felülmúlta. Izgatottan szaladgáltak, javítottak és tanácskoztak.
Az R-1 azonban nem jelentkezett többé az idegen bolygóról.

Újjászületés

Krecsányi Gábor a halálos ágyán feküdt. Szeme tétován tapogatta a homályos és távolinak tetsző mennyezetet, s közben biztató szavakat ízlelgetett.
A balszerencse most az ön kezére játszik – mondta az orvos.
Az ágy hirtelen megkeményedett Krecsányi Gábor alatt. A rugók megfeszültek.
Egy szép napon – az orvos hangja fémes csengésű volt – az orvostudomány már annyira fejlett lesz, hogy újjáélesztheti önt. Fagyasztott teste addig ép marad.
A fémes csengés tompult.
A tudomány egyszer majd meggyógyítja és újra életre kelti az ön testét.
Krecsányi Gábor könnyen halt meg, tetemét hibernálták.

*

Azt álmodta, hogy a Margitszigeten sétál. Kinyitotta a szemét. Hunyorgott a homályos szobában, ágya szélén ott ült egy látogató.
Jó reggelt – mondta a vendég.
Idősödő úr volt az idegen, rokonszenves arcú és kopasz; Krecsányi legalábbis ilyennek látta.
Jó reggelt – válaszolta barátságosan.
Milyen csinos fülbevalói vannak.
Köszönöm – mondta a látogató. – De ezek antennák.
Igen?
Antennák a fülcimpámba épített tranzisztoros rádiókhoz.
Valóban?
Sztereó rádiók.
Kedves dolog – jegyezte meg Krecsányi. – És hogyan kapcsolja ki őket?
Nem lehet őket kikapcsolni – felelte a látogató. – Beszéljen egy kicsit hangosabban, kérem.
Sajnálom – mondta Krecsányi. – Figyelmetlen voltam.
Kellemes időnk van.
Még nem is igen vettem észre. Mellesleg: tettek valamit ennek érdekében?
Hát egy ideig megpróbáltak tenni valamit – mondta az öregember. – Aztán fel kellett adniuk.
A sok ellentmondó kívánság miatt?
Azt hiszem, igen.
Milyen kár. – Krecsányi a sűrűn befüggönyözött ablakra pillantott. De alighogy arra nézett, a függönyök mögött az üveg hirtelen összetört.
Ejnye. Randalírozás?
Nem – felelte a látogató. – Szuperszonikus forgalom.
Újabb ablaktábla siklott automatikusan az előző helyébe.
Azt hiszem, ebből nagyon sokra lesz szükség.
Könnyen megy, könnyen jön.
Mellesleg – kérdezte Krecsányi Gábor –, melyik évben is járunk most?
Kétezer-száztizennégyben.
Hát bizony – jegyezte meg Krecsányi – eltelt egy kis idő.
Az egyik év majdnem olyan, mint a másik – mondta az idegen.
Mi van a pénzzel? – érdeklődött Krecsányi. – Az alapítványomból futotta-e mostanáig?
Azt hiszem, nem – mondta a látogató. – Én fizettem az ön újjáélesztéséért.
Ez nagyon kedves öntől – szólt Krecsányi.
Meglátta a függönyök szélén áttűző napfényt. Könyökére támaszkodva felemelkedett.
A mozdulat elgyengítette.
Kérem, ne erőlködjék – mondta a látogató. – Fontos, hogy a szívátültetésig pihenjen.

Igen? – Krecsányi visszafeküdt. – Valami baj van a szívemmel?
A látogató nehézkesen felállt.
Nem – felelte –, az enyémmel van baj.