Byron Reese: A negyedik kor (részlet)

Posted by

(Ne ugord át, nem a szokásos rizsa!)

Robotok. Állások. Automatizálás. Mesterséges intel-ligencia. Tudatos számítógépek. Szuperintelligen-cia. Bőség. Munkamentes jövő. „Felesleges” emberek. Nincs többé hiány. Kreatív számítógépek. Robotnagyurak. Határtalan gazdagság. Nincs többé munka. Örökös elnyomás.

Egyik-másik ezen frázisok és elgondolások közül minden bizonnyal napi rendszerességgel felbukkan a hírfolya-munkban. A megközelítés néha pozitív, telis-tele bizalommal egy jobb jövő iránt, máskor azonban disztópikus félelem jellemzi őket. Meghökkentő ez a kettősség.

A témában nyilatkozó szakemberek mind okos és tájékozott emberek, lám a jövőről alkotott előrejelzéseik nemcsak kicsit különböznek, hanem gyökeres ellentétei egymásnak. Miért van az, hogy Elon Musk, Stephen Hawking és Bill Gates félelemmel tekintenek a mesterséges intelligenciára (MI), és aggodalmukat fejezik ki amiatt, hogy ez az emberiség túlélését akár már a közeljövőben veszélyeztetheti? Eközben viszont hasonlóan illusztris személyek, köztük Mark Zuckerberg, Andrew Ng és Pedro Domingos miért gondolják úgy, hogy az effajta vélemény annyira elrugaszkodott a valóságtól, hogy még vitára sem érdemes kelni vele? Zuckerberg egészen odáig megy, hogy a vészharangot kongatókat „elképesztően felelőtlennek” nevezi, míg Andrew Ng, az MI egyik legnagyobb élő szakértője úgy véli, hogy ilyesmiktől tartani éppolyan, mintha „a Mars túlnépesedése” miatt aggódnánk. Miután Elon Musk kijelentette, hogy „az MI az egész emberi civilizáció létezését alapjaiban fenyegeti”, Pedro Domingos MI-kutató és szakíró ezt tweetelte: „Egy szót csak erre: uggyanmá’.” Mindkét oldal képviselői éppoly biztosak a saját igazukban, mint amennyire megvetően legyintenek a másik tábor szavaira.

Amikor robotokról és automatizálásról van szó, a helyzet nagyjából ugyanez: a szakértők véleménye gyökeresen eltérő. Néhányuk szerint az automatizálás révén az összes állás elvész majd, de legalábbis a nagy gazdasági világválság permanens állapotába fogunk kerülni, amelyben a munkaerő egyik része hasztalan igyekszik majd a robotmunkásokkal versenyezni, míg a másik részük fényűző gazdagságban él ultramodern, futurisztikus munkájának köszönhetően. Vannak viszont, akik csak a fejüket csóválják az ilyen aggodalmak hallatán, és rámutatnak arra, hogy az automatizálás mindig is inkább növelte a munkások bérét és termelékenységét, és a problémát sokkal inkább az esetleges emberi munkaerőhiányban látják. Bár ezek a viták ritkán fajulnak tettlegességig, a két fél képviselői gyakran kiáltanak kígyót-békát egymásra.

Végül pedig, amikor a szakértők arra a kérdésre keresik a választ, hogy a számítógépek vajon képesek lesznek-e valaha tudatosan, azaz emberhez hasonlóan viselkedni, ismét csak kitör a csetepaté. Néhányan úgy gondolják, nem is kétséges, hogy a számítógépek egyszer öntudatra ébrednek majd, és aki mást mond, az butaságot beszél. Mások vehemensen vitatják ezt, azt állítva, hogy a számítógépek és az élőlények annyira gyökeresen eltérnek egymástól, hogy az „élő gép” önellentmondás.

Akik figyelemmel kísérik ezt a vitát, mindezt zavartan és némi bosszankodással teszik tehát. Sokan fel is adják a dolgot a bábeli zűrzavart látván, hiszen ha még ezeknek a területeknek a legavatottabb képviselői is egymással ellentétes nézeteket vallanak – ugyan mi reményünk lehet nekünk, halandóknak megérteni a dolgot? Ezek az emberek félelemmel és aggodalommal tekintenek a jövőbe, azt gondolván, hogy ezek a nyomasztó kérdések végeredményben megválaszolhatatlanok.

Vagy mégis van kiút? Én hiszek benne, hogy igen. Az első lépés annak a felismerése, hogy ezek a szakemberek nem azért vitáznak, mert mások az ismereteik, hanem mert másban hisznek. Nem arról van szó tehát, hogy a tudatos számítógépekben hívők tudnak valami olyat a tudatosságról, amit mások nem. Nekik alapvető hitük, hogy az ember végeredményben nem más, mint egy gép. Ha pedig az emberek gépek, jogosan gondolhatjuk azt, hogy a mechanikus ember megépítése igenis lehetséges. Másrészről viszont azok, akik amellett érvelnek, hogy a gépek sohasem válhatnak tudatossá, gyakran azért gondolkoznak így, mert számukra az emberek eleve nem mechanikus lények.

Éppen erről fog szólni ez a könyv: megpróbálja lebontani a robotokat, a robotizálást, az MI-t és a tudatosságot körülvevő hitvilágot. Az a célom, hogy átkalauzoljam az olvasót ezeknek a témáknak az olykor tüskés bozótján, és szétcincáljam azokat a feltételezéseket, amelyek ezeknek a szakértőknek a szájából olykor szenvedélyes és cáfolhatatlan igazságként hangzanak el.

Könyvem egyáltalán nem arról szól, hogy én magam mit gondolok ezekről a témákról. Bár nem rejtem szándékosan véka alá a véleményemet, úgy hiszem, hogy az az olvasói élmény szempontjából kevés jelentőséggel bír. A célom ugyanis az, hogy mire valaki a könyv végére ér, pontosan megértse, hogy a saját hite milyen válaszokhoz vezeti. És ha ezek után meghallja, hogy egy szilícium-völgyi fejes vagy egy Nobel-díjas kutató hogyan nyilatkozott a robotokról vagy az MI-ről, rögtön tudni fogja, milyen hit vezérli ezt a magabiztosnak hangzó állítást.

És hogy hol kezdődik egy efféle utazás? Szükségképpen a távoli múltban, amikor az emberi nyelv létrejött. Nem tranzisztorokról, neuronokról vagy algoritmusokról fogunk beszélni, sokkal inkább a valóságot, az emberiséget és az elmét érintő kérdésekről. A zűrzavar ugyanis azzal kezdődik, ha az első kérdés az, hogy „milyen állásokat fognak a robotok elvenni az emberektől?”, nem pedig az, hogy „mi az ember”. Amíg meg nem válaszoljuk ez utóbbit, esélyünk sincs az előbbivel érdemben foglalkozni.

Erre a felfedezőútra invitálom hát az olvasót: járjuk be együtt a százezer éves emberi történelmet, és vitassuk meg a nagy kérdéseket az út során, hogy felfedezhessük a jövőt, amely előttünk áll. Ez a könyv egy utazás. Köszönöm, hogy velem tartanak.
Byron Reese, Austin, Texas

Bevezetés

Az elmúlt nagyjából egy évszázad legjellemzőbb vonása látszólag az, hogy milyen elképesztően sok változás történt. Többtucatnyi, de az is lehet, hogy több száz olyan felfedezést tettünk, amelyek úgymond forradalmasították az életünket. Az autózás, a repülés, a televízió, a személyi számítógép, az internet és a mobiltelefon csupán néhány tétel a hosszú listáról. A változás mindenütt jelen van. Megzaboláztuk az atomot, felrepültünk az űrbe, feltaláltuk az antibiotikumokat, megszabadultunk a fekete himlőtől, és feltérképeztük a genom szerkezetét.

Ám az emberiség történetének egészét nézve nem sok minden változott az elmúlt ötezer év alatt. Ahogy az ötezer évvel előtti embereknek, úgy nekünk is van anyánk, apánk, gyermekünk, iskolánk, kormányunk, vallásunk, háborúnk és békénk. Még mindig örülünk a születésnek, és gyászoljuk a halált. Korokon és kultúrákon egyetemesen átívelő a vonzódásunk a sportok, az esküvők, a tánc, az ékszerek, a tetoválások, a divat, a pletykálkodás, a társadalmi hierarchia, a félelem, a szeretet, az öröm, a boldogság és a fékevesztettség iránt. Ha így nézzük, az emberiség mégsem változott olyan sokat ezekben az évezredekben. Ugyanúgy munkába indulunk reggel, csupán az változott meg, hogy jutunk oda. Az ókori Asszíriában a kisgyerekek apró játék lovas kocsikkal játszottak, a régi görögöknél a fiúk kötélhúzással versengtek. Egyiptom egykor kozmetikumairól volt híres, a perzsák pedig egészen hasonlóan ünnepelték a születésnapokat, mint mi: partikkal, ajándékokkal és különleges édességekkel.

A legfigyelemreméltóbb az emberi történelemben tehát nem az, hogy mennyi minden megváltozott, hanem az, hogy mennyi minden nem változott. Bámulatra méltó, mennyire hasonlatosak vagyunk elődeinkhez. Az ókori Rómában a gladiátorok a mai celebekhez hasonlóan fizetett márkanagykövetek voltak, akik egy-egy összecsapás előtt az adott terméket reklámozták: „Éppen ezért használom Antinius kardját. Ennél jobb kardot semmi pénzért nem találsz.” És akárcsak napjainkban, bizonyos emberek egészen elképesztő tettekre is képesek voltak a hírnévért: i. e. 356. július 21-én például egy Hérosztratosz nevű gyújtogató porig égette Artemisz epheszoszi templomát, az ókori világ hét csodájának egyikét, pusztán azért, hogy beírja nevét a történelembe. Válaszlépésként törvényileg megtiltották, hogy bárki is kiejtse Hérosztratosz nevét – de a bűnöző mégiscsak elérte, amit akart.

Aki az ókorban látogatóba ment, azt az ajtón valószínűleg egy bronzoroszlán fogadta, karikával a szájában, hogy kopogással jelezhesse érkezését. Aki ötezer évvel ezelőtt esküvőre ment, jókívánságait azzal fejezte ki, hogy rizst szórt az ifjú párra. Ha pedig a régészek egy ólom katapultgolyón azt a feliratot találják, hogy „Kapd el”, ma is pontosan értik a poént. Ezek az ókori emberek éppen olyanok voltak, mint mi. Ahhoz, hogy tisztán lássuk, mennyire változatlan az emberi természet, elég egy pillantást vetnünk a görög filozófus, Theophrasztosz 2300 éve írt, Jellemrajzok című munkájára. [Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. Fordította Szepessy Tibor] A szerző az egész emberiséget kigúnyolja, és kategóriákra oszt minket, úgymint a Hízelgő, a Bárdolatlan, a Fecsegő és így tovább. Ha ismerünk valakit, aki minden étkezését lefotózza, és felteszi az internetre, akkor bizonyosan ismerősen hangzik a Szószátyár leírása: aki „először is dicshimnuszt zeng a feleségéről; aztán azt kezdi mesélni, milyen álmot látott az éjszaka; aztán töviről hegyire elmondja, milyen fogásokból állt az ebédje”, s végül „szóvá teszi, mennyivel hitványabbak a ma élő emberek az ősök nemzedékénél”. Ezután Theophrasztosz a Szórakozottat írja le, aki „ha beül a színházba, végül egyedül marad a nézőtéren, mert közben elaludt; ha sokat evett, és éjszaka felkászálódik, hogy kimenjen az árnyékszékre, megmarja a szomszéd kutyája”.

A történelem nagy távlatait tekintve tehát vajmi kevés változott. Sőt, állítom, hogy a dolgok valójában csak három alkalommal változtak meg igazán az emberi történelem során. Ez a változás pedig minden alkalommal valami technológiai újításnak volt köszönhető. Nem egy elszigetelt újdonságnak, hanem egymással összefüggő fejlesztéseknek, amelyek alapvetően és véglegesen megváltoztattak minket, akár egészen a sejtjeinkig. Ennyi történt eddig – három nagy korszakváltás.
Ez a könyv pedig a negyedikről szól.

Byron Reese

Byron Reese: A negyedik kor. Okos robotok, tudatos számítógépek és az emberiség jövője
Fordította: Dedinszky Zsófia
Typotex Kiadó, Budapest, 2020
300 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3375 Ft,
ISBN 978 963 493 1065 (papír)

* * * * * *
A könyv kiadói fülszövege

Elvehetik-e a robotok a munkánkat? Öntudatra ébredhet-e egy gép? Betölthetjük-e a tudatunkat egy számítógépbe? Nyakunkon a robotapokalipszis?
Byron Reese a jövőnket talán leginkább meghatározó kérdéseket, a mesterséges intelligencia fejlődését és a robotok térnyerésének várható hatásait vizsgálja. A technológiai vívmányokat középpontba állító történelmi áttekintés mellett filozófiai szempontokat is érint, és korunk különböző elgondolásait bemutatva számos lehetséges forgatókönyvet vázol fel a jövőnkről. Mire a kötet végére érünk, meglehet, megalapozottabb véleményt alkothatunk a mesterséges intelligencia jelentőségéről, lehetőségeiről és veszélyeiről, mint Bill Gates vagy Elon Musk.

Olvass bele A KULTÚRAKIRAKAT 
%d bloggers like this: