Az Új Hét írása: Kháron ladikja „a végzetes vizen”

Posted by

 

Amikor a közel fél évszázada alkotó kiváló szovátai szobrász neve felmerül valahol, mindenekelőtt markáns emlékművei, a nemzet nagyjait különleges ábrázoló erővel megörökítő térszobrai jutnak eszünkbe, Mikes, Petőfi, Bod Péter, Márton Áron, Bernády György, Mikó Imre, Szent László és a többi kitűnő portré, térkompozíció, amelyek a romániai rendszerváltás után kerültek Erdélyben és határokon túli településeken is méltó közösségi helyekre. De sokan arra a nagyszerű terrakotta-sorozatra is gondolhatnak, amely pályája első felében tette ismertté, népszerűvé a művészt. Ez is indokolta, miért neveztem a róla készült kismonográfiában emberarcú szobrászatnak Bocskay alkotóművészetét. Az akkori égetett kis agyagszobrok, a mindennapokkal küzdő, esendőségükben is életerős, a diktatórikus körülmények közt is kitartó kisemberek, a realizmusban fogant kifejező emberfejek, a történelmi párhuzamokkal kortárs visszásságokat idéző groteszk helyzetek és karakterek markánsan kirajzolták a szobrász humánumba ágyazott, iróniába itatott művészetét. Ezek a szikár, repedezett, beszédesen egyszerű, töredezettségükben törékenynek tűnő, mégis időtálló, égetett kisplasztikák Bocskay kedvencei maradtak. A nagyon időigényes köztéri munkák ritkultával másképp ugyan, de visszatért a mintázáshoz, a humort is bőven adagoló sorozathoz. Tágítva az ihletkört s a használt anyagok skáláját. Bronz, fa, kő lett mondandóinak hordozója. A Kháron ladikja (33x55x24 cm) patinázott tölgyfa munka.

Rendhagyó téma, a groteszkséget itt hiába keresnénk. Akárcsak sok más korábbi alkotótársát, Bocskay Vincét is régóta foglalkoztatja az ókori mítoszok világa. Több olyan szobra van, amely ehhez köthető. Ez a mostani a szobrász költői vénájára vall. Engem különleges plasztikai nyelvezetével, szobrászi leleménye kivételes tömörítő erejével fogott meg. Mondhatnám úgy is, hogy poétikai eszközt ültetett át a plasztika nyelvére, szobrászi metaforát alkotott. Köztudott, a metafora olyan költői kép, amely összevon, egybecsúsztat két fogalmat, netán tárgyat, személyt vagy eseményt, ezzel téve még szokatlanabbá, kifejezőbbé, érzékelhetőbbé a közvetíteni kívánt üzenetet.

Ez történt itt is. Kháron összenőtt, egybeforrt a ladikjával, kentaurszerű duális lényként, kettős képződményként csordogálnak a Sztüx vizén le és fel, ki és be a Túlvilágra. Evezőre nincs szükség, semmilyen más hajtóeszközre sem, mióta világ a világ, így megy ez, magától működik a folyamat. A lélekvesztőn halottat nem látni, a holt lélek nem foglal nagy helyet. Ott Túl lesz majd sok elszámolnivalója. A csónakban talán éppen a Révésszel azonosul, a Révészbe szervesül. De Kháron arca sem látszik, homályba borul, sötétséget sejtet, titkot takar a bő lepel. Számomra ez a leghátborzongatóbb ezen a szép vonalvezetésű, drámai szobron, mely a mívesen megdolgozott fa örök szépségét is felmutatja. És figyelmeztetőn felrémlenek előttem Illyés Gyula azonos című versének kezdő sorai: „Kharon ladikja nem akkor indul velünk,/ midőn lezárul és befagy a szem./ Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk/ a végzetes vizen.” Nem vagyunk halhatatlanok.

Betelt a második hónap, amióta az Új Hét megjelenik. Az internetes lap felületére feltett anyagaik száma ez alatt az idő alatt meghaladta a hétszázötvenet. Gratulálunk és boldog újévet. Az Új Hét itt érhető el.