Az idegen asszony

Posted by

Ferber Katalin

>Tudod, az ismerősöm otthonról, ő ismertetett össze a doktor úrral és a feleségével. Először utaztam el a fővárosból vidékre, na de milyen vidékre! Hatalmas hegyek, a lejtőkön rizsföldek, oly kicsik, hogy egy bicikli is lelógott róla.
A doktor úr várt az állomáson. Mosolygós, köpcös ember volt, angolul beszéltünk, és én egy kicsit szégyelltem hogy nem értem az anyanyelvét.
Hatalmas házhoz értünk, a kertben patak, csöppnyi tavat táplált, a tóban kövér aranypontyok, egymást taszigálva.
A szobámba vitt, a sok közül az egyikbe, tudod valami tornácfélén mentünk, majdnem elestem oly tükörfényesre suvickolt padlón mentünk végig. Minden makulátlanul tiszta, fénylő, tolóajtók, tatami.
Belépett hozzám a doktor úr felesége, s úgy mosolygott rám, mintha természetes lenne hogy eljöttem hozzájuk.
Minden új volt nekem, tudod, ez egy kicsit zavarba hozott, de a doktor úr megnyugtatott, sok külföldi vendég járt már náluk, megszokták. Mindenütt papucsok, A szobából más papucsban kellett végigmenni a tornácon, a fürdő előtt ismét papucsot kellett váltani, nagyon figyeltem, hogy soha ne feledkezzek el erről.
A doktor úr helyi nobilitás volt, a kisváros kultúrtermébe hívott néhány barátját és ismerősét. Ünnepélyes hangulatban, valami előadásfélére kért, Magyarországról, Kelet-Európáról, s persze először magamról.
Kirándultunk az egyik hegyre, olyan tájat mint amit a csócsról láthattam ezernyolcszáz méter magasból, addig el sem tudtam képzelni.
Ebédre hívtak, egy olyan vendéglőbe, ahol minden tófuból készült, tudod, az ízek ismeretlenek voltak, de mindent kipróbáltam.
Visszatérve a doktor úr otthonába, néhány ismerős bukkant fel a kertben, mély meghajlással köszöntve a házigazdát, én akkor még ezt sem értettem. Honnan tudhattam volna hogy a doktor úr nemcsak köztiszteletben álló orvos a helyi kórházban, de a ranglétra csúcsán áll, hiszen hozzá hasonló szakember, vezető nem volt a településen.
Az utolsó délután (s az ünnepi vacsora előtt) egyedül maradtam a doktor úr feleségével. Az ámbituson ültünk, pedig ott volt a kert is, azt sem tudtam még, hogy a kert az gyönyörködtető a szemnek, a világ szebbik részét mutatja, bárhonnan is nézünk ki a házból.
A doktor úr feleségének érdekes arca volt, haja szoros kontyban, hangja határozott volt, ellentmondást nem tűrő. Én magamról és a ház minden sarkában uralkodó szigorú rendről elfeledkezve, fecsegtem kitartóan, ő időnként megfontoltan bólintott, de egyetlen szót sem szólt.
Tudod, én nem japán vagyok, mondta halkan.
Könnyedén kérdeztem, hogy hát akkor honnan is való.
Én koreai vagyok, én még emlékszem a koreai háborúra, testvéreimmel és szüleimmel táborba zártak bennünket, egy tálka rizs volt négyünknek a fejadag, mindig éhes voltam, ezért a testvéreim adagját is én akartam megenni.
Tudod akkoriban nekem még fogalmam sem volt, mit jelent ez a kitárulkozás. Japánban koreainak lenni, ennek terhét sem értettem. A doktor úr feleségének japán keresztneve volt, s ma felidézve őt, nála tökéletesebb japán feleséggel azóta sem találkoztam.
Óvatosan puhatolóztam, hogy miként került Japánba,s csak annyit mondott, hogy sikerült feljutni egy hajóra, az hozta őt sokadmagával ide.
Semmit sem tudtam kérdezni mert a tudatlanság csak ostoba kérdésekhez elegendő, vagy azokhoz is kevés.
Ápolónő vagyok, folytatta, így ismerkedtem meg a férjemmel, s én hálás vagyok neki hogy minden rossztól megkímélt.
Léptek hallatszottak, megjött a doktor úr. A felesége azonnal felpattant és lesegítette a kabátját, majd a papucsot a lába elé tette.
Jól éreztem magát nálunk, kérdezte a doktor úr. Nagyszerű volt, mondtam, köszönöm hogy itt lehettem. Máskor is szívesen látjuk, mondta a felesége, s akkor talán többet tudunk majd beszélgetni,s azzal eltűnt a konyhában.
A doktor úr szelíden mosolygott, s halkan súgta nekem: látja, én nem tartom furcsának, hogy a feleségem nem japán. Szerencsére a státuszom megvédi őt is, no meg a nevem.
Miért fontos ez, kérdeztem volna, de nem mertem. Évek teltek el, mire annyi tudásom lett Japánról, Koreáról Kínáról, hogy felfogtam, micsoda nyíltság, bizalom kellett ahhoz, hogy nekem, egy “másik idegennek” mindezt elmondja a házaspár.
S csaknem egy évtizeddel később, az egyetemi óra kellős közepén, amikor a japán “modern” intézkedésekről tanutunk az “idegenekkel” szemben, a csoport egyik igen jó képességű diákja felállt, s csengő hangon azt mondta:
-A szüleim koreaiak. Testvéreimmel együtt japán nevet viselünk, hogy ez ne derüljön ki. Ennek köszönhetem azt is, hogy ezen az egyetemen tanulhatok. Hála a szüleimnek, ők japán iskolába járattak, (nem koreaiba) így csak jó felvételi eredményt kellett elérnem. Akik koreai iskolában érettségiztek, azoknak a japán iskolák valamelyikében mégegyszer érettségizni kell. S bár a felvételi értékelése objektív, vannak, akik koreai származásuk miatt nem arra az egyetemre kerülnek, ahol tanulni szeretnének.
A diák leült, a csoport többi tagja egyetlen szót sem szólt (japánok, kínaiak, amerikaiak, angolok, írek, oroszok és csehek), mindössze egyetlen halk mondat hallatszott az utolsó padból: Köszönöm hogy elmondtad nekünk. Ez, egy japán diák mondata volt. S talán épp emiatt, a kovetkező órától ez volt az évfolyam legjobb csoportja.