Szilveszter Móricz Zsigmonddal

Posted by

Kocsis Tamás

Milyen is volt Magyarország a 20. század első felében, ahol és amikor Móricz Zsigmond ((1879 – 1942) élt és alkotott?  Néhány cím a művei közül mintha magáért beszélne: „Szegény emberek”, „Hét krajcár”, „Úri muri”, „Rokonok”, „Kisiklott élet”, „A kondás legszennyesebb inge.”    S amilyennek a „népi írók atyja” látni szerette volna szeretett népét:” „Légy jó mindhalálig”, „Boldog világ”.

Nem titkolt szomorúsággal írta le a nemzetről, hogy „a magyar olyan, hogy szereti magát kikeseregni. Kesergés kell neki, nem a tett. Ha kedvére kisírhatja, kikáromkodhatja magát a magyar, akkor már akár el is engedi, hogy történjen valami.” Pedig „egy bizonyos: csak a korszellem megváltoztatásával változhatik meg a magyar.”

Keserűen örök igazságként emlegette a társadalom felelősségét, amelyben „a szegény ember nem is él, csak van”. S ahol „a szegénység kitermeli a rosszaságot. A nyomor.  Az ilyen szegények iparkodnak, ezek végeznek el minden munkát, ezek hozzák létre a nagy alkotásokat. De a nyomor az már semmit sem csinál, csak árt. Pusztít, mint a szennyes árvíz.” Természetes következtetése, hogy „a gazdag ember csak arra gondol, hogy a pénze meglegyék, pénz meg pénz; meg hogy mutathassa a hatalmát.” S „az is tolvaj (…) aki az emberek bizalmát meglopja.”

Ami pedig a történelmet illeti: „A história nem arra való, hogy az ember csak éppen megismerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanúságul legyen a későbbi időkben mindenkinek, aki hasonlatos sorsra jut.”

Van mit gondolkozni Móricz Zsigmondról… S amiért ezt éppen most emlegetem? Mert „Zsiga bácsi” nekem szilveszteri emlék. Sőt: találkozásunk életem egyik legelső eseménye volt.  Amikor megismerkedtünk, 1935-ben, ő 56 éves volt, s a berobbanó novellától, a Hét krajcártól a Légy jó mindhalálig című zseniális regényéig már szinte mindent megírt, amivel behódolt előtte a hazai nagyközönség és világirodalom.

Én meg pár hetes újszülöttként érkeztem a szilvesztert-újévet köszöntő Est-lapok szerkesztőségébe, ahová Móricz ugyancsak bedolgozott. Miként édesapám is. Pontosabban: anyám cipelt be boldogan, mögötte az újságíró atya, Dernői Kocsis László büszkén. Kíséretként pedig az egyszerre boldog és boldogtalan, büszke és kesernyés barát-kolléga, Mihályfi Ernő, aki később nemcsak újságíróként, hanem politikusként és művészeti tótumfaktumként is kinél ilyen, kinél olyan hírnevet szerzett magának. Nekem meg a lapszerkesztés professzoraként, majd a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként egyik tanítómesterem lett több, mint fél évszázada jól-rosszul működő „hírlapírói elmeállapotom” kialakításában.

Édesanyám, Piroska, a kismama gondos módszerességével elhelyezett apám íróasztalára, hogy bemutasson a Rákóczi út 54. szám alatti “redakció-palota” egészének. S ekkor belépett a szobába mindenki nagybajszú Zsiga bácsija.
– Szenzáció van? – kérdezte lényegre törő tömörséggel.
– Szenzációk – felelte Mihályfi. – Két fiú. Az enyém, a János, aki nincs itt. Meg a Dernői Kocsisé, a Tamás, az meg itt van.
– De te morcos vagy – bökte meg a mindenki által élete végéig Misu névre hallgató Mihályfit Móricz. – Nem tetszik, a Kocsis gyerek?
– Tetszik, nem tetszik, én veszítettem. Piroska és Filó, a feleségem versenyben állt. Fogadtunk, ki szül előbb. S a kis Kocsis két héttel előbb megjött, mint a miénk. Most fizethetem a Laci ebédjeit egy hónapon át, ami kész anyagi összeomlás.
– Ettél már vele, Zsiga?
– Persze, de mindig úgy intéztem, hogy ő fizessen. Erre a szerzők anyagi gondjait ebben a házban mindig szívén viselő Mikes Lajos idejében megtanított, amikor még élt, szegény. Te meg megérdemled, hogy fizess, miért nem voltál szorgalmasabb. Lusta vagy mindennap gyereket csinálni – legyintett. És mert sosem titkolta a bővérűségét, hozzátette:
– Én biztosan nem veszítettem volna.
Aztán öreges szeretettel megsimogatta anyám két kezét.
– Gratulálok – mondta és felemelt az asztalról. Majd visszarakott és mindenki döbbenetére vetkőztetni kezdett.
Kigombolta a kezes-lábast, felemelte a karomat és lehúzta rólam az egész hóbelevancot. Majd kicsomagolt a pelenkából, magasra emelt, s a lábamnál fogva lóbálni kezdett, fejjel lefelé. Én meg – ahogyan egy normális bébi magától értetődően viselkedik – üvölteni kezdtem. És – ahogyan nem illik – egyszerűen belepisiltem Zsiga bácsi arcába.

Elnevette magát. „Ezt vártam tőle. Minden értelmes baba ezt teszi, ha így megtámadják. Nem kell félteni a gyereket. Máris tud védekezni. És ami még fontosabb: nem tiszteli az olyan állítólag híres vénembert se, amilyen én vagyok, pedig tisztelnie kellene…” Visszaadott az édesanyámnak.
– Így neveljétek tovább!

A családi legendárium szerint ezután kaptam tőle két hamisítatlan, bajszos, ölelős móriczzsigmondi csókot a hasamra.

 

Címkép: Szilveszter Móricz-cal a Britannia szállóban. Hadd dicsekedjen a szerkesztő is: A sok híresség (József Attila, Móricz, Schöpflin) mellett a jobb szélen Kereszty András nagymamája, Somogyi Gyuláné Irma, mögötte pedig az a kis bajuszos a nagypapa, Somogyi Gyula író, újságíró.