Vasfüggöny és kétszárnyú ajtó

Posted by
Jeles András
>“Tímár megrendítő — írja Gábor Miklós idős kollégájáról — azt beszélik, hogy rákos, és tudja is, hogy az, saját búcsúzását játssza. Hosszan hajlong a vasfüggöny előtt. Mindig kedvenc szórakozása volt, hogy addig kényszerítette tapsra a közönséget, amíg akarta. Hajlongott, mosolygott, meghatódott, integetett, meglepődött a sikerétől, külön kis színjátékot rendezett a függöny előtt.”
Egy hasonló élményről (persze nem Tímárral a főszerepben) én is beszámolhatok.
M. barátom éjszakai előadása a vasfüggöny előtt. A “vasat” a szóban forgó előadásban egy fehérre lakkozott, magas, kétszárnyú ajtó helyettesíti egy budai lakásban. Nos, ez elé perdül ki a mi köpcös, kopaszkás barátunk, (a publikum két fő) egy szűnni nem akaró ú.n. tapsorkánban — a vékony falak mögött éjszakai nyugodalmukban megzavart szomszédok őszinte aggodalmára — fél órán belül legkevesebb huszonöt alkalommal.
Az előadásról, amelynek frenetikus betetőzése a művész viharos ünneplése, sajnos semmit se mondhatok, minthogy előadás nem volt, pontosabban az “előadást“ maga a tapsorkán és a művész abban való helytállása képezte. És itt valóban derekasan helyt kellett állni, minthogy a közönség (ne feledjük: két fő) hálás dobogása, ütemes tapsa, eufórikus kiáltásai, az idő múlásával nemhogy csendesültek volna, de meg-megújulóan egyre hatalmasabbak lettek. És ez, akárhogyis, igénybe veszi a művészt, aki mind fáradtabban mosolyog, homlokán egzakt kis patakokból csöppen a verejték, koronként előbújik a virtuális vasfüggöny képzeletbeli nyílásán, fejét rutinosan nyakába húzva, be ne ütődjék a virtuális vas képzeletbeli élébe), s visszahúzódik a nemlétező kulisszák mögé, majd — megadva magát a tomboló sikernek, kissé hunyorogva, egy mártír szerény mosolyával visszatántorog a fénybe.
Mármost ez a fáradt, kétségbeesett, és satöbbi művész-mosoly arra is szolgál, hogy a különböző mértékben széles, majd visszahúzódó szájtartások paravánja mögött M. barátunk tulajdon hangképző szerveivel előállíthassa ezeket a nagyszínházak akusztikáját idéző, hullámszerűen fel-felcsapó tapsorkánjait.
(És valóban, M. barátunk is addig kényszerítette tapsra a közönséget, amíg akarta, hajlongott, mosolygott, meghatódott, integetett, meglepődött majd megrettent a sikertől… sőt: hiába rejtegette, mi észrevettük: olykor sírdogált)
Jó érzés volt fürdeni az ő dicsőségében…