Bruno Catalano bronzszobra

Posted by
Ferber Katalin
>A házam és a hazám. Milyen szépséges, hogy csak egyetlen ékezetben különbözik e két fontos szó. Bár nekem sohasem volt házam (és már nem is lesz) a hazámhoz nem kell ház. Hiszen a haza abban a pillanatban hogy elmentem én magam voltam, a lényem egészét jelentette és jelenti ma is.
Az “idegenben” csaknem minden felszínes társalgás kezdete a “honnan jöttél” kérdése. Már régóta nem tudom, hogy honnan.
Emigrációm első éveiben büszkén válaszoltam, hogy Magyarországról. A válaszommal magamat győzködtem (hangosan) hogy én valóban Magyarországhoz tartozom. Emigrációm második évtizedében ez már okafogyottá vált, mert megértettem, hogy Magyarország bennem van és nem feltétlenül a térképen, a választási eredményekben, vagy épp egy otthoni barátom halálában.
Az engem kérdezők válasza leggyakrabban a csend volt. Olykor zavart hümmögés, esetleg “jaj, milyen érdekes” ami ugyanaz a csend melyet szavakkal rejtett el a kérdező.
A legnagyobbb örömet egyszer az okozta nekem, hogy egy másik földrész országának lakója erre azt mondta: Bartók, Kodály.
Soha nem szerettem a népzenét, őszintén szólva néhány népdalon kívül amiket gyerekkoromban hallás után tanultam meg, nem is ismertem Kodály zenéjét.
Bartókot amíg otthon éltem, ritkán hallgattam mert zavart, mert kérdésekre kényszerített. Bár sok évig hangszeren is játszottam, a zenétől nem ezt vártam.
Hanem amikor Bartók egyik darabját hallottam idegenben egy koncerten, az első taktusok után elsírtam magam. Életemben először, Bartók zenéje engem (is) kérdezett. Mit jelent a haza? Otthonra lelhetek-e a hazám nélkül?
Bartók zenéje válaszolt is erre a kérdésre. A haza csak bennünk élhet tovább, visszük magunkkal mindenhova, bárhol is élünk. Felnőttként emigrálni (ahogy Bartók is erre kényszerült) fájdalmas kényszer, mert a hazánk csak anyanyelvünkkel, tetteinkkel, érzéseinkkel őrizhető meg.Másként már soha. Ennyi marad, de ez az ennyi lehet nagyon sok, vagy éppen nagyon kevés, mert ez rajtunk, idegenben élőkön múlik. Van aki Kolorádó államban kokárdát tűz ki kabátjára március tizenötödikén. Van, aki órákat utazik, hogy magyar ízekre leljen. Van, aki soha többé nem akar hazamenni, nem szólal meg többé magyarul, s kitárja lelke összes ablakát, hogy az “idegen” világ kisöpörje az emlékét is a hazájának. Ez utóbbi éppen a hazától való végleges elszakadás lehetetlenségét bizonyította nekem.
Amikor az említett koncert kellős középén sűrű bocsánatkérések közepette kimentem a teremből, akkor már tudtam, hogy az emigrációm első szabálya: Bartókot nem szabad hallgatnom idegenben.
Mert széttép, mert szembesít és mert tudatosítja bennem, hogy nincs “megnyugtató” megoldás.
Ő sem találta.
Aztán Márai naplóját olvasva rádöbbentem, hogy azt gyakran kell forgatnom, mert ő mindent tudott az emigrációról.
Ahogy magyarul írt, az kevesek képessége. Ahogy a hazáról gondolkodott, az is ritka. Ami azonban nekem a legfontosabb volt, hogy Márai tudta, a haza, ha akarjuk, ha vállaljuk, ha kibírjuk (mert mindez nagyon fájdalmas) akkor bennünk élhet, a tetteinkben, a gondolkodásunkban, a szemléletünkben és a a haza iránt érzett “reménytelen” szerelmünk elviselésében, anélkül hogy annak terhétől, vagyis a viszonzatlanságtól összeroppannánk.
Az elveszettség érzése, annak élménye az idegenben, sokak szerint a kínzó honvágytól van. Mások azt állítják, hogy erről szó sincs, elegendő megismerni azt a másik helyet, s berendezkedhetünk ott is. Ennek ugyan általános, mindenkire mindenkor és mindenhol érvényes receptje nincs, de kell tudni az “idegen” nyelvet (ugye milyen szépen fejezi ki ezt is a magyar nyelv?), kell némi kapaszkodó (például egy cél), kell önbizalom, bátorság, s akkor “megleljük új hazánkat”.
Én azonban idegenben sohasem kerestem új hazát, új házat, vagyis otthont.
Épp ellenkezőleg: az idegenben próbáltam hazatérni. Minden tettemmel, írásommal, hallgatásommal, gondolkodásommal, szemléletemmel a hazatérés élményét éltem át, olykor mélységes szomorúsággal, néha pedig eufórikus örömmel, nagyritkán büszkeséggel, mert létem az idegenben ma is tudatosítja, gazdagítja a hovatartozásomat.
Kétségtelen, hogy ez szélsőséges megoldás, ha megoldásnak nevezhetem azt ahogyan én leltem meg a hazámat.
Negyedszázada minden nap felteszem magamnak a kérdést, miért így van ez? Miért nem a beolvadás, az “integráció”?
A szakemberek azt mondják, hogy az elhagyott, cserben hagyott gyerek, vagy éppen az,akivel nagyon rosszul bánnak a szülei, csillapíthatatlanul vágyja és keresi szülei elfogadó szeretetét.
Valami hasonló történik az én életemben: éppen azért nem tudok és nem is akarok elszakadni a hazámtól, mert az, ha nem képtelenség így érezni, nagyon rosszul bánt velem.
Éppen ezért akartam tudásomat mindig is hazavinni, ezért írtam minden könyvemet az anyanyelvemen, mert titokban azt reméltem, hogy ezzel el-és befogadásra találok majd a hazámban. Tévedtem, de ez nem baj. Az idegenben szerzett kincseimet, tapasztalataimat és tudásomat mindig is a hazámnak szántam. Hogy ez elfogadásra talál-e valaha, azt majd az idő és a következő generációk eldöntik.
Nem a siker, nem a címek és rangok, nem az ismertség a célom. Sokkal inkább annak bizonyítása, hogy a haza bennünk van és nem a külsőségekben, saját múltunk utólagos és önkényes meghamisításában, önámitásainkban és talmi propagandákban.
Az én (reménytelen) szerelmem Magyarország iránt mindezektől nem változik. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy a reménytelen szerelem alanya (és tárgya) is változik, ahogy mindannyian.
A fotó Bruno Catalano bronzszobráról készült.