Gondos, szép munka

Posted by

Fábián András

>Ez jutott eszembe, amikor végigböngésztem és meghallgattam néhány tudósítást arról, hogy Alekszej Navalnij és oknyomozó kartársai hogyan csalták tőrbe és faggatták ki a ravasz orosz titkosszolgákat. Azt hihetné sok kaján, hogy ennyire amatőr és ostoba nem lehet egy csavaros agyú bérgyilkos. Aztán tessék. Csak egy telefonra meg néhány valóságos vagy annak látszó hivatkozásra, tényre, adatra van szükség, és máris ömlik Kosztya Kudrjavcevből a szó, mint munka végén a begyűjtött anyag a szippantókocsiból. Novicsok az alsógatyában, amit persze elloptak a kórházban, hogy gyorsan kitisztíttassák és megsemmisítsék a benne lévő nyomokat…

Ilich Ramírez Sánchez, közismertebb nevén Carlos a Sakál ilyenkor valószínűleg gúnyosan összevonja szemöldökét, és a beismerő vallomást hallva csak annyit szűr a fogai között, hogy: Ámátőrök. Mi azonban nem galoppírozzuk ennyire el magunkat. Megmaradunk a realitások talaján. Egyrészt, mert tudjuk, hogy ma az FSZB, az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat, még mindig a világ öt legjobb titkosszolgálata közül az egyik. Másrészt, mert mindaz, amit eddig leírtunk, nem a mai jegyzet témája, csupán egyik apropója. Egy példa arra, amiről szólni szeretnénk.

Jelesül arról van szó, hogy a Navalnij-ügy csak egy jellemző jelensége a világpolitika mai, kiegyensúlyozottnak egyáltalán nem nevezhető állapotának.

1990-től, amikor a volt szocialista berendezkedésű társadalmak békés átalakulása megkezdődött, közel két évtizedig egy viszonylag nyugodt nemzetközi politikai helyzetnek lehettünk részesei. A Szovjetunió felbomlását követően ugyan sor került a II. Világháború utáni első európai háborúra is a Balkánon és a Közel-keleti békefolyamat sem indult virágzásnak. A nagyhatalmak közötti kapcsolatokban azonban viszonylagos béke és együttműködés honolt. Megvolt erre a politikai szándék és akarat. Nem mellesleg az Egyesült Államok mindaddig egyetlen és legerősebb ellenpontjaként számontartott szovjet hatalmi centrumnak szüksége volt egy szusszantásnyi időre. Fel kellett tápászkodnia és túl kellett élnie a hatalmas veszteségek okozta sokkot. Fel kellett mérni a megmaradt erőket. Aztán e néhány éves nyugalmi állapot után Oroszország megrázta magát és úgy döntött, hogy visszaszerzi régi dicsőségét, bármibe kerüljön is.

Manapság sok, bölcs és előrelátó elemző óv a russzofóbiától. Szeretném őket gyorsan megnyugtatni. Erről esetemben szó sincs. Azt azonban látnunk kell, hogy a putyini Oroszország ma a fél világgal hadban áll azért, hogy ismét uralja korábbi befolyási övezeteit. Saját bőrünkön tapasztalhatjuk, hogy bábjai révén hogyan épült be az Európai Unióba és igyekszik bomlasztani és gyengíteni azt. A csatlakozni kívánó európai országok folyamatosan magukon érzik Moszkva vigyázó szemeit. Örülhetnek, ha az európai közeledés miatt nem tapasztalják meg markának szorítását is. Eközben az orosz-barát diktátorok és diktatúrák élvezhetik Putyin kegyes és biztonságot nyújtó barátságát. A közel keleti konfliktusokban hol itt, hol ott bukkan fel az orosz medve. Ukrajna és Belarusz évek óta szenvedi, hogy az Orosz Föderációtól való függés helyett a szabad és egyenlő országok társulását akarja választani.

Az elmúlt években olyan jelenségeknek is tanúi lehettünk, amelyekről azelőtt még a legvadabb elmék sem mertek álmodni. A határon belüli választási csalások és manipulációk mellett bizonyíthatóvá vált, hogy az erre létrehozott szervezetek más országok legbensőbb belügyeibe is készek beavatkozni az „orosz érdekek védelmében”. Már régen nem titok a fennálló államrend ellen folyamatosan lázadó európai radikális szélsőjobboldal és az orosz titkosszolgálatok kapcsolata. Dől az orosz pénz a neonácikhoz, akik igyekeznek meg is szolgálni azt. De gondoljunk Trump megválasztására, a BREXIT előkészítésére és a kilépésről rendezett népszavazás manipulálására, vagy éppen a francia elnökválasztások során tapasztalt orosz beavatkozási kísérletekre. Ezek között a nagyvolumenű akciók között egy-két olyan széleskörű nemzetközi visszhangot kapott politikai gyilkossági kísérlet, mint a Szergej Szkripal és lánya, vagy Alekszej Navalnij elleni merénylet, szinte szót sem érdemelne. Holott éppen ezek az esetek irányítják rá a figyelmet a mai orosz állam veszélyes tevékenységére.

A titkosszolgálatok módszerei, a zsarolás, politikusok beszervezése, a kiberháború eszközei mellett nem hiányzik az eszköztárból a katonai erőszak sem. Nyíltan elfoglalták a Krím félszigetet, de „nem hivatalosan” beavatkoztak az események alakulásába az ukrán forradalom idején is. Orosz katonák máig jelen vannak olyan ukrán területeken, amelyeket orosz szakadárok tartanak ellenőrzésük alatt. A határmenti katonai mozgások azt bizonyítják, hogy készek a belarusz válságban is „baráti segítséget nyújtani” Lukasenka klikkjének.

Aki azt gondolja, hogy ezek a provokációk és beavatkozások válaszlépesek nélkül maradnak, az nem téved nagyot. Legalábbis kétséges az az orosz akciókra adott politikai válaszok hatékonysága. A békés építkezésre berendezkedett Európai Unió részéről ez valójában érthető. Azt sem állíthatjuk azonban, hogy az orosz nagyhatalmi törekvések egyedülállónak tekinthetőek.

Az amerikaiak Trump elnöksége alatt Kína ellen kezdtek gazdasági és politikai kardcsörtetésbe, miközben elkezdték lebegtetni az USA NATO-tagságának felfüggesztését. Ahova az oroszok bevonultak a Közel-Keleten, onnan Trump gyorsan kivonult. Az ember szinte hajlamos arra gondolni, hogy Putyin és Trump felosztotta a világot, megosztotta egymás között a feladatokat.

Ez persze nem azt jelenti, hogy az igazi harc nem az USA és Oroszország között folyik a piac újrafelosztásáért. Van azonban egy közös ellenség is: az Európai Unió. Arról se feledkezzünk meg, hogy ismételten beindult egy korlátlan, hihetetlen erőket és pénzeszközöket felemésztő fegyverkezés. Az oroszok az orosz fegyverek legyőzhetetlenségét propagálják, az amerikai fegyverlobbi pedig újabb profitmilliárdokért száll harcba. Igaz, hogy egy ehhez hasonló gazdasági és fegyverkezési versengésbe az oroszok egyszer már belebuktak.

A magam korabeliek emlékeznek rá, hogy megéltünk már ilyen helyzetet életünk során. Folyamatos politikai konfrontáció, a titkosszolgálatok tevékenységének csúcsra járatása, helyi háborúk és katonai konfliktusok a lejárt szavatosságú fegyverzet megsemmisítése céljából, értelmetlen akciók és durva válaszlépések, propagandaháború, totális fegyverkezés és még ki tudja hány formája a politikai ellenfelek szupremáciájának bizonyítására. Átéltük már ezt egyszer, és az az idő most újra visszatérni látszik. Az emberiség fejlődésének ez a szakasza hidegháború néven vonult be a világtörténelembe…