Ferenc pápa: Álmodjunk együtt (részlet)

Ezt a mostani időszakot az elszámolás idejének tekintem. Arra gondolok, amit Jézus mond Péternek a Lukács evangéliuma 22. fejezete 31. versében: „a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát”. A válság egyenlő a megrostáltatással. Gondolkodásmódunk megváltozik, rangsoraink a fejük tetejére állnak; az életstílusunk és a számunkra legfontosabb dolgok megkérdőjeleződnek. Át kell lépnünk egy küszöböt, akár saját akaratunkból, akár szükség folytán, mert vannak olyan válságok – ez a mostani is, amin éppen keresztülmegyünk –, amelyeket nem lehet elkerülni.

A kérdés az, vajon túljutunk-e ezen a krízisen, és ha igen, hogyan. A válságban törvényszerű, hogy nem ugyanúgy kerülünk ki belőle, ahogyan belesodródunk. Ha átvergődünk rajta, jobb vagy rosszabb emberként lépünk elő, de sohasem maradunk ugyanazok.

Próbatétel idejét éljük. A Biblia tűzön átkelésként írja le az ilyen megmérettetéseket, ahogyan a cserép keménységét is a kemence melege teszi próbára (Sir 27,5). Márpedig életünk során valamennyien próbára vagyunk téve – ezáltal fejlődünk.

Az élet próbatételeiben felfedjük a szívünket: mennyire erős, mennyire könyörületes, mennyire nagy vagy kicsi. A szokványos idők olyanok, mint a hivatalos társasági helyzetek: ott sosem kell feltárnunk magunkat. Mosolygunk, az elvárások szerint beszélünk, és sértetlenül vészeljük át az eseményt, anélkül, hogy akár egy pillanatra meg kellene mutatnunk, kik is vagyunk valójában. Amikor válságba kerülünk, épp az ellenkezője történik. Választanunk kell. És miközben meghozzuk a döntésünket, feltárjuk a szívünket.

Gondoljunk arra, mi zajlik a történelemben. Amikor az emberek megpróbálják a szívüket, tisztába jönnek azzal, mi húzta le őket addig. Megérzik az Úr jelenlétét, aki hűséges, és válaszol népe kiáltására. Az ezt követő találkozásban megnyílhat előttük egy új jövő.

Gondoljunk arra, mit láttunk a Covid-19 okozta válság során. Sok mártírt: férfiakat és nőket, akik a legrászorultabbak szolgálatában áldozták fel az életüket. Gondoljunk az egészségügyi dolgozókra, az orvosokra, a nővérekre és a többi gondoskodó személyre; a lelkészekre és mindazokra, akik azt választották, hogy mások társául szegődnek a szenvedésben. A szükséges óvintézkedések megtétele mellett ezek az emberek arra törekedtek, hogy támogatást és vigaszt nyújtsanak másoknak. Közelkerülésnek és gyengédségnek voltak tanúi. Tragikus módon sokan meghaltak közülük. Hogy megadjuk a tiszteletet a tanúságtételüknek és oly sokak szenvedésének, úgy kell felépítenünk a holnapot, hogy az általuk megvilágított ösvényt kövessük.

Emellett azonban – és ezt fájdalommal és szégyenkezve mondom – gondoljunk az uzsorásokra, a gyorskölcsönök folyósítóira is, akik megjelentek a kétségbeesett emberek ajtajában. Ha ők nyújtják ki a kezüket, azért teszik, hogy olyan kölcsönt ajánljanak, amelyet képtelenség visszafizetni, és végül tartós eladósodásba sodorják azokat, akik elfogadják. Az ilyen kölcsönadók mások szenvedésére spekulálnak.

A válság pillanataiban egyaránt kapunk jót és rosszat: az emberek megmutatják igazi arcukat. Vannak, akik a szükséget szenvedők szolgálatában fáradoznak, vannak, akik meggazdagszanak mások nehéz helyzetéből. Vannak, akik mindent megtesznek, hogy kapcsolatot létesítsenek másokkal – új, kreatív megoldások segítségével, anélkül, hogy elhagynák otthonukat –, míg mások védő páncélzat mögé húzódnak vissza. Lelepleződik a szívünk.

Nemcsak egyének méretnek meg, hanem teljes népességek is. Gondoljunk a kormányokra, amelyeknek dönteniük kell a világjárvány idején. Mi nyom többet a latban: az emberekkel való törődés, vagy az, hogy mozgásban tartsuk a pénzügyi rendszert? Gondoskodjunk embertársainkról, vagy áldozzuk fel őket a részvénypiac kedvéért? Szüneteltessük a jólét gépezetét, tudva ugyan, hogy az emberek szenvedni fognak, de ezzel életeket mentünk meg? A kormányok némely esetben először a gazdaságot próbálták védelmezni, valószínűleg azért, mert nem fogták fel a járvány súlyosságát, vagy mert híján voltak az erőforrásoknak. Ezek a kormányok jelzáloggal terhelték meg a népüket. Amikor egy ország vezetőinek efféle döntéseket kell meghozniuk, megméretnek a prioritásaik, és láthatóvá válik az értékrendjük.

Válság idején mindig csábít a visszavonulás. Léteznek természetesen olyan idők, amikor taktikai okokból kell visszahúzódnunk – ahogy a Biblia mondja: „Fel, Izrael, vissza sátraidba!” (1Kir 12,16) –, máskor azonban nem helyes és nem is humánus így cselekedni. Jézus ezt teljesen világossá teszi az irgalmas szamaritánusról szóló híres példázatában. Amikor a lévita és a pap elhúzódnak a tolvajok összeverte, vérző férfitól, „funkcionális” visszavonulást hajtanak végre. Azt értem ez alatt, hogy egy őket próbára tevő válsággal szembesülve igyekeznek megőrizni saját helyzetüket – a szerepüket, a status quójukat, azaz a meglévő állapotukat.

Válság idején szokásos működési módunk kizökken a megrázkódtatástól. Ilyenkor felül kell vizsgálnunk és átformálnunk szerepeinket, szokásainkat, hogy jobb emberekként kerüljünk ki a krízisből. Egy válság mindig megköveteli, hogy teljes énünk legyen jelen; nem hátrálhatunk meg, nem húzódhatunk vissza régi gyakorlatainkba és szerepeinkbe. Gondoljunk a szamaritánusra: ő megáll, odamegy, cselekszik, belép a sebesült ember világába, bevonódik a szituációba, a másik szenvedésébe, és ezáltal új jövőt teremt.

Válság idején szamaritánusként viselkedni azt jelenti: hagyom, hogy hatással legyen rám az, amit látok, tudva, hogy a szenvedés meg fog változtatni. Mi, keresztények ezt úgy mondjuk, hogy felvesszük és magunkhoz öleljük a keresztet. Amikor magunkhoz öleljük a keresztet, bizakodva, hogy új élet fakad belőle, ez bátorságot ad ahhoz, hogy véget vessünk a siránkozásnak, cselekedjünk és szolgáljunk másokat. Így tesszük lehetővé a változást, amely csakis részvétből és szolgálatból sarjadhat ki.

Vannak, akik a válság okozta szenvedésre vállrándítással felelnek. Azt mondják: „Isten ilyennek teremtette a világot, úgyhogy ilyen, és kész.” Csakhogy az efféle reakció helytelenül statikusnak értelmezi Isten alkotását, holott az dinamikus folyamat. A világ szüntelenül teremtés alatt áll. Pál ezt mondja a teremtésről a rómaiaknak írott levele 8. fejezetének 22. versében: „az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig”. Isten szakadatlanul velünk mint partnereivel együtt akarja megteremteni a világot. Már a kezdetektől fogva hívogat bennünket, hogy csatlakozzunk hozzá békés időkben és válság idején – mindenkor. Nem úgy van, mintha ezt az egészet szépen becsomagolva és lepecsételve átnyújtotta volna nekünk, mondván: „Tessék, itt van neked a világ.”

A Teremtés könyvében, a Genezisben Isten azt parancsolja Ádámnak és Évának, hogy legyenek termékenyek. Az emberiség felhatalmazást kapott a változásra, az építésre: uralja úgy a teremtést, hogy jó értelemben alkosson belőle és vele. Az elkövetkezendők tehát nem holmi láthatatlan mechanizmustól függenek, olyan jövőtől, amelyben az emberiség pusztán passzív szemlélő. Nem, mi főszereplők vagyunk. Ha kitágíthatom a szó jelentését: teremtőtársak. Amikor az Úr azt kérte, szaporodjunk és sokasodjunk, és töltsük be a földet, ezzel azt közölte: Legyetek a saját jövőtök megteremtői!

Kikerülhetünk ebből a válságból jobb vagy rosszabb emberként is. Visszacsúszhatunk, vagy alkothatunk valami újat. Egyelőre a változás lehetőségére van szükségünk, hogy helyet csinálhassunk a számunkra szükséges újnak. Ahogyan Isten mondja Izajás (Ézsaiás) prófétának: Jöjjetek, beszéljük meg! Ha készek vagytok figyelni, nagyszerű jövőnk lesz. De ha nem vagytok hajlandóak figyelni rám, kard pusztít el benneteket (Iz 1,18–20).

Temérdek kard fenyeget azzal, hogy elpusztít bennünket.

A Covid-válság azért tekinthető különlegesnek, mert kihat szinte az egész emberiségre. Ám csupán annyiban különleges, amennyiben látható. Ezernyi más válság sújtja a földet, amely éppilyen súlyos, de ezek sokunktól kellőképp távol esnek ahhoz, hogy úgy tehessünk, mintha nem léteznének. Gondoljunk csak a világ különböző részein elszórtan dúló háborúkra; a fegyvergyártásra és -kereskedelemre, a szegénység, az éhség és a lehetőségek hiánya elől menekülőkre, a klímaváltozásra. Ezek a tragédiák tőlünk távol esőnek tűnhetnek, egyszerű napi híreknek, és – sajnálatos módon – nem sikerül arra indítaniuk bennünket, hogy változtassunk életmódunkon és prioritásainkon. A Covid-válsághoz hasonlóan azonban ezek is kihatnak az egész emberiségre.

Vessünk csak egy pillantást a számadatokra, hogy mennyit költ egy-egy ország fegyverekre, és meghűl ereinkben a vér. Azután hasonlítsuk össze ezeket a számokat az UNICEF statisztikáival, hány gyermek nem részesül iskoláztatásban és fekszik le éhesen, és ráébredünk, kik fizetik meg a fegyverekre fordított kiadások árát. Az idei év első négy hónapjában 3,7 millió ember halt éhen. És vajon hányan haltak meg a háborúkban? A fegyverkezés tönkreteszi az emberiséget; egy igen súlyos járvány, de mivel áldozatai rejtve maradnak előttünk, erről nem beszélünk.

Egyesek előtt ugyanígy rejtve marad a természet tönkretétele is. Azt hisszük, ránk nincs hatással, mert máshol történik. Hirtelen azonban meglátjuk, felfogjuk: egy hajó szeli át első alkalommal az Északi-sarkot, és ráeszmélünk, hogy a távoli árvizek és erdőtüzek egyazon nagy krízis részei, amely mindnyájunkat érint.

Nézzünk most magunkra: arcmaszkot viselünk, hogy megvédjük magunkat és másokat egy olyan vírustól, amelyet nem látunk. De mi a helyzet azzal a sok egyéb láthatatlan vírussal, amelyekkel szemben szintén védekeznünk kell? Hogyan kezeljük majd a világ rejtett pandémiáit, az éhezés, az erőszak és a klímaváltozás világjárványát?

Ha kevésbé önzően akarunk kikerülni ebből a válságból, engednünk kell, hogy megérintsen bennünket mások fájdalma. Friedrich Hölderlin Patmosz című versének egy sora arról beszél, hogy a veszély, amely egy válság során fenyeget, sosem végzetes – mindig van kiút: „De ahol veszély fenyeget, fölmagaslik a menedék is.”1 Ettől zseniális az emberiség története: mindig adódik egy mód, hogy elkerülhessük a pusztítást. Pontosan a fenyegetés hordozza magában a cselekvés lehetőségét; ott nyílik meg az ajtó. Hölderlinnek ez a sora a legkülönfélébb helyzetekben kísért el eddigi életemben.

Eljött a pillanat, hogy nagyot álmodjunk és újra átgondoljuk a prioritásainkat – értékeinket, céljainkat, törekvéseinket –, és elkötelezzük magunkat, hogy álmaink nyomán éljük mindennapi életünket. Olyasfélét hallok most, amelyet Izajás hallott, amikor Isten rajta keresztül üzent: Jöjjetek, beszéljük meg! Merjünk álmodni!

Isten arra kér bennünket, hogy merjünk valami újat alkotni. Nem térhetünk vissza a politikai és gazdasági rendszerek hamis védelméhez, amelyek biztonságával a válság előtt áltattuk magunkat. Olyan gazdasági rendszerekre van szükségünk, amelyekben mindenki hozzáfér a teremtés gyümölcseihez, az élet alapvető szükségleteihez: a földhöz, a lakhatáshoz és a munkához. Olyan politikára van szükségünk, amely segíteni tudja a szegények, a kirekesztettek és a sebezhetők beilleszkedését, továbbá párbeszédet folytat velük, amely beleszólást biztosít az életükre kiható döntésekbe. Le kell lassulnunk, leltárt készítenünk, és megtalálnunk a jobb módjait annak, hogyan élhessünk együtt ezen a földön.

Ez valamennyiünk számára feladat, mindahányan meghívást kaptunk rá. Különösen a szív nyughatatlanságának, a bennünket cselekvésre ösztökélő, egészséges nyughatatlanságnak van itt az ideje. Napjainkban – jobban, mint valaha – az a téveszme uralkodik, amely az individualizmust teszi meg a társadalom rendezőelvének. Mi lesz az új alapelvünk?

Azoknak kell cselekvésre mozdulniuk, akik tudják, hogy szükségünk van egymásra, akikben él a felelősségérzet a többiek és a világ iránt. Ki kell nyilvánítanunk, hogy a kedvesség, a hit és a közjóért végzett munka olyan nagyszerű életcélok, amelyek bátorságot és energiát igényelnek, míg a sima beszédű felszínesség és az etika megcsúfolása nem válik javunkra. A modern kornak, amely oly nagy elszántsággal vívta ki az egyenlőséget és szabadságot, most ugyanazzal a hévvel és kitartással kell összpontosítania a testvériségre, hogy szembeszállhasson az előtte álló erőpróbákkal. A testvériséggel válik majd lehetővé, hogy a szabadság és egyenlőség a maguk méltó helyén szólalhassanak meg a szimfónia együttes hangzásában.

Emberek milliói kérdezték maguktól és egymástól, hol találhatják Istent ebben a válságban. Erről nekem a túlcsordulás jut eszembe. Nagy folyókra gondolok, amelyek oly szelíden, oly lassacskán dagadnak, hogy alig vesszük észre, ám egyszer csak eljön a pillanat, amikor kilépnek a medrükből és kiöntenek. A mi társadalmunkban Isten könyörületessége tör felszínre az ilyen „túlcsordulásos pillanatokban”: kiárad, lerombolja a hagyományos korlátokat, amelyek rengeteg embertől zárták el a megérdemelt javakat, felkavarja szerepeinket és gondolkodásmódunkat.

Lássuk meg Isten kegyelmének túlcsordulását abban, ahogy a válság felfedte a szenvedést, és abban, hogy milyen leleményesen reagálnak erre sokan! Látom a könyörületesség túlcsordulását. Szívek tétettek próbára. Némelyekben a válság újfajta bátorságot és részvétet mozgósított. Némelyek megrostáltattak, ők válaszul újraképzelték a világunkat; mások tettekkel siettek a szükséget szenvedők segítségére, amivel enyhítették felebarátaik kínjait. Ez azzal a reménnyel tölt el, hogy jobb emberekként kerülhetünk ki a krízisből. Ehhez azonban világosan kell látnunk, jól kell választanunk, és helyesen cselekednünk.

Beszéljünk a hogyanról! Engedjük, hogy Isten Izajáshoz intézett szavai szóljanak hozzánk: Jöjjetek, beszéljük meg! Merjünk álmodni!

Ferenc pápa: Álmodjunk együtt
Austen Ivereigh-vel folytatott beszélgetései alapján
Fordította: Simonyi Ágnes
21. Század Kiadó, Budapest, 2020