Az én Trianonom

Posted by
Miklós Miskolczi
Régen (nagyon régen) nem adtam kéziratot folyóiratnak. Három évtizedes (Don-kanyari zarándok utunktól datált) barátságunk okán, Bobory Zoltán főszerkesztő kérésére, a Székesfehérváron megjelenő VÁR c. folyóirattal most kivételt tettem. Nem bántam meg. A gazdag decemberi számban, immár rövidítések nélkül megjelent Az én Trianonom c. írás méltó környezetbe került. Köszönöm.
++++++++++
Személyi igazolványomban beszédes adat, hogy Suboticán születtem. Persze, az is sokat mond, hogy a múltkor, adataimat rögzítendő egy ifjú hivatalnoklány kötelességszerűen rákérdezett, hogy: „Szubotika” (így!) melyik országban van? Hát, ez az!
Néha eltűnődöm (és mikor, ha nem a százéves évfordulón?), hogy ha felmenőimet 1778-ig visszamenőleg kivétel nélkül a szabadkai Szent Teréz Nagytemplomban tartották keresztvíz alá, és a szabadkai un. bajai úti temetőben hantolták el, akkor éppen a szüleim sírja, hogy a fészkes fenébe került a dunaújvárosi temetőbe.
Ha nagyon messziről akarok indulni, akkor családom történetét legalább Gavrilo Princip szarajevoi pisztolygolyójáig, Ferenc József mindent meggondoltam, megfontoltam ikonikus mondatáig kell visszafejtenem. De, inkább ugorjuk át a négy vérzivataros esztendőt! Kezdjük az 1918. november 3-án aláírt Padovai Fegyverszünetnél, amit a szerencsétlen Károlyi Mihály sem akart/mert komolyan venni, és úgy vélte, hogy 3 nap múltán el kell utaznia Belgrádba Franchet D’Esperey tábornokhoz, akivel aztán jóóól megegyezett a déli demarkációs vonalról, merthogy november 13-án este 7 órakor a szerb hadsereg belopakodott későbbi szülővárosomba, Szabadkára, amit ettől fogva illett Suboticának nevezni. (Mellesleg: a messzi történelemben többször is ez volt a település hivatalos neve.)
Bár tudnám, hogy 17 és 15 éves későbbi apám-anyám aznap milyen jelentőséget tulajdonítottak a sunyin megvalósult impériumváltásnak! (Már ha ismerték volna ezt a szót!) Gondolom, semmilyet. Arra sem figyeltek, hogy november 25-én Újvidékre/Novisadra összehívták a Nagy Népgyűlést, ahol Bácskát, Bánságot, Baranyát és Szlavóniát (kik és milyen jogon?) kvázi odaajándékozták Szerbiának. Az 1920. június 4-én Versaillesben kihirdetett békediktátumot már nem tudták figyelmen kívül hagyni, minthogy közelről érintette a családot: az abban kijelölt/megrajzolt országhatár ugyanis kettévágta a Tata (színbunyevác anyai nagyapám) szőlőskertjeit. Na, ebből már érthetett az addig semlegességet színlelő állampolgár is! A Tatáék innentől kezdve útlevéllel jártak metszeni, kapálni, permetezni, szüretelni, a szomszédos barázdákba.
Azt mondják: magyar az, akinek fáj Trianon. Rövid, kemény, minősítő, parancsoló mondat. Nekem közelről fáj. Másként fáj. Mert nem ilyen egyszerű ez! Nem tartozom azon magyarok tíz(száz)ezrei közé, akik többnyire csak kerek évfordulókon, némi politikai bíztatásra siratják az ország(rész)vesztést. Nekem elvesztett szülővárosom, identitásom fáj, hogy gyerekkoromat, felmenők, nagyszülők nélkül éltem, hogy ma is száz fölé ugrik a pulzusom, ha a Palicsi-, vagy a Halasi útról megpillantom a szabadkai városháza gyönyörű, szecessziós tornyát. Bunyevác dédnagyanyám emlékét őrizgetem, aki nem is tudott magyarul. Egész életében egyetlen könyvet, egy horvát nyelven írott bibliát olvasgatott. Amíg látott. Utána színmagyar apám,(mint unokaveje) olvasta fel neki Máté evangéliumát. Persze horvátul. Merthogy apám írt-olvasott-beszélt horvátul (közelebbről bunyevácul). Petár Karagyorgyevics szerb-horvát-szlovén király katonájaként Karlovácon töltötte le a kötelező két esztendőt. De csak az után, hogy színmagyar édesapját (az apai nagyapámat), aki sorkatonaként történetesen a bécsi Burgban, Ferenc József császár testőrségében szolgált, magyarsága miatt (mert vasúti bakterként árulásnak tartotta felesküdni a szerb királyra), úgy kirúgták a Majsai hídi, 114-es számú bakterházból, hogy egész további életében napszámos maradt.
Bunyevác-magyar vegyes származású anyám fivérei, a nagybátyáim előbb a jugoszláv hadseregben leszolgálták (Prizren, Skopje) a suboticai legényekre rámért két évet. Később, 1941. áprilisban, szerb egyenruhában hátráltak a déli, történelmi határok irányába törő, felszabadító magyar hadak elől. Ám alig telt el másfél esztendő és 1942-ben már az ukrajnai harcmezőn, a többiekkel együtt azt danolták, hogy ők bizony Horthy Miklós legszebb katonái. Viszont orosz fogságba esvén naná, hogy horvátul szólaltak meg, haza is jöttek még a háború vége, 1945. május 8.-a előtt.
Ehhez képest, fél bunyevác anyám 23 évig (1918-1941 között) kitartóan, imádkozva várta vissza Suboticára a magyarokat. Amint megjöttek, nyomban meg is undorodott. Történt, hogy látta, amint a snájdig magyar huszártiszt lovaglópálcájával nyilvánosan arcul ütött egy közlegényt. Akkorát csalódott, hogy súlyosan és örökre apolitikus lett. Többé nem várt senkit. Tito partizánjait végképp nem várta, azok csak úgy jöttek. Bekvártélyoztak hozzánk a hófehér damaszt ágynemű közé, ugyanabba az ágyba, amelyikben pár hete a tervszerűen és rugalmasan visszavonuló Wehrmacht tisztjei aludtak. (Ha tudtak még aludni.)
És mert színtiszta bunyevác keresztapám látta a Szabadkára bevonuló, de Suboticán már helyi erőkkel kiegészült partizánok valamilyen listáján a sógora, (színmagyar feleségének öccse) vagyis apám nevét, márpedig ez 1944-45 telén nem sok jót jelentett, fél bunyevác anyám erőteljes követelésére szüleim, kis motyójukkal és két gyerekükkel, az akkor már/még nyitott régi/új trianoni határon átszekereztek Magyarországra.
Így lettünk migránsok saját hazánkban. Így lettem immár az országhatár innenső oldalán kisiskolás, és jártam egy földes padozatú, nádfödeles, petróleumlámpás, falusi parasztházból, a 2,8 kilométernyi távolságra (oda-vissza napi 5,6 km) lévő tanodába, ahol velem együtt kereken 91! első osztályos gyerekkel küzdött a szintén (e)migráns tanító néni.
Hát persze, hogy fáj Trianon. Mert ismerem/tudom minden bűnét, bugyrát, keservét. Előzményeit, következményeit. Másként, mint úgy általában mások, bár itt nincs helye a Kié a nagyobb bánat? című vetélkedésnek. Ha hazamegyek (viszem az unokáimat) Suboticára, megyek a bajai úti temetőbe, virágot teszek a dédi, Anica Budanovics, keresztapám Franjo Rudics sírjára is. Álmodozni, ábrándozni (néha könnyezni is) szoktam a szülőházam helyén épült nagy emeletes előtt, meg a Teréz templom keresztelőkútjánál.
Hogy ne kelljen mérlegelni a miérteket, felosztani a lelkemet és valamivel könnyebb legyen otthonról hazajönni, eljátszadozom a gondolattal: mert ugyanis, ha és akkor, Szarajevóban az a golyó, nem úgy, hanem amúgy, szóval másként, és ha már másként, akkor pedig minden másként, vagyis aligha kétséges, hogy én a Szabadkán megjelenő híres Bácsmegyei Napló főszerkesztője-, és miért ne mernék még nagyobbat álmodni!, akár Szabadka, 1779-óta Szabad Királyi Város polgármestere is lehettem volna.
De, tizennyolc évvel a születésem előtt, éppen száz éve eldőlt, hogy egyik se lehettem/lettem.
Ki tudná nálam jobban, hogy sajnos-e?