Robert Tombs
>Kétlem, hogy a jövő történészei 2020. január 31-ét, amikor Nagy-Britannia hivatalosan elhagyta az EU-t, történelmünk egyik fontos dátumaként fogják felidézni. Remélem, hogy nem, mivel a történelem hajlamos katasztrófákra emlékezni. A kilépés csupán egy pont lesz egy hosszú folyamatban ami: az európai föderalizmus felemelkedése és talán bukása. Az 1920-as évektől kezdve a föderalizmus látnokok tömegét vonzotta, köztük a brit imperialistákat (ez volt a nagy birodalmak kora – egyesek szerint ez még mindig így gondolják) és ott voltak még a francia politikusok, akik kétségbe voltak esve, hogy egyedül vannak Németországgal szemben.
Tehát elkezdődött, és a lendület egyre gyorsabban mozgatta ezen a vágányon a vonatot. A háború által kevésbé traumatizált britek azért csatlakoztak, mert uralkodóik tartottak a birodalom megszünte utáni hanyatlástól és a gazdasági összeomlástól. Sosem volt sok idealizmus. Alig akart itt bárki „egyre szorosabb uniót”, ezért maradtunk ki az euróból és a schengeni övezetből. Miközben az EU vezetői meg voltak győződve arról, hogy „egyre több Európa” jelent megoldást a problémákra, Nagy-Britannia egyre inkább elszakad.
Láttuk, mi történik, amikor egy politikai rendszer képtelen dönteni. 2017 májusa és 2019 decembere között Nagy-Britanniában a véleménykülönbségek polarizálódtak és a folyamatos bizonytalanság lett urrá. Ahogy Thomas Hobbes megjegyezte, „a szuverén tekintély nem annyira bántó, mint annak hiánya”. A helyzetet súlyosbította a katasztrófa folyamatos előrejelzése: tömeges munkanélküliség lesz, rendkívüli adóemelések következnek és élelmiszerhiány és így tovább. Mennyi volt ebben a tájékozatlanság? Mennyi szándékos félrevezetés? Felelőtlenség volt. Szerencsére a legtöbb ember ellenállt a rémhíreknek, és így a 2019-es decemberi általános választások visszaállították a „szuverén tekintélyt”. Boris Johnson miniszterelnök kormányának sok feladata lett, és az egyik az, hogy megnyugtassa és kibékítse a lakosság azon részét, amely félt a Brexit gazdasági következményeitől, különösen Skóciában és Észak-Írországban.
A Brexit ellenfelei kibékíthetetlenek lehetnek, hogy a kilépés véget vet annak, hogy utánozzuk az EU kicsi tagállamait, például Szlovákiát vagy Luxemburgot, de a többség számára ez csak jó hoz. Gondoljunk vissza a népszavazásra, és arra, ami még előtte volt. Az EU saját közvélemény-kutatásai azt mutatták, hogy a brit lakosságnak csak egy kisebb hányada fogadta el az európai „projektet” 2016 előtt. A népszavazást követő felmérés ugyanezt mutatta: a Maradjunkat választók elsöprő aggodalma gazdasági volt. A Cameron úr és kancellárja, George Osborne által oly energikusan támogatott „projektfélelem” nélkül mennyivel nagyobb lett volna a Kilépjünk többsége? Most, hogy a gazdasági Armageddon nem történt meg, látjuk, hogy a Maradás érzete valójában milyen mély és széles. Gyanítom, hogy nem nagyon. Rövid távú zavar lehet. De a Brexit gazdaságilag ésszerű. Az EU által elszámolt brit export részesedése 11 és 16 százalékponttal esett vissza 2006 és 2016 között. Az EU egységes piaca korlátozott segítséget nyújt számunkra – különösen a szolgáltatások területén -, és magas szintű szabályozás és költségek bevezetésével károsíthatja külső kereskedelmünket. Ésszerű cél a „súrlódásmentes kereskedelem” lenne a világ minél nagyobb részével, nemcsak az EU-val. Az üzleti lobbi egyértelműen nem képviselte az üzleti élet érdekeit. Amint Lord Melbourne egykor mondta, néhány kérdésben az okos társak tévednek, az átkozott bolondoknak pedig igazuk van. Ez is olyan kérdés.