Kabaréműsor a Terror Házában

Posted by
Gábor György
>A Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, valamint a Mol a szilveszteri kabaréműsort már karácsony előtt megrendezte a Terror Háza Múzeumban. Egy bizonyos Petőfi-díjat adtak át, amit olyan jelentős személyek kapnak meg, akik – ahogy arra Schmidt Mária kormánybiztos megnyitó beszédében emlékeztetett – „az elmúlt évtizedekben kiemelkedően sokat tettek a közép-európai népek szabadságáért.” A díjat tavaly Lezsák Sándor és Szájer József kapta, az idén Kónya Imre és Deutsch Tamás.
A rendezvény tetőpontján a Mol-csoport részéről Világi Oszkár ügyvezető igazgató hangsúlyozta, hogy a szabadság az alapja mindennek, az egyén, a közösségek, a nemzetek, de az egész emberiség szellemi és anyagi jólétének is. Hangsúlyozta, rendszeresen emlékeztetni kell arra, hogy a szabadság nem hullik csak úgy az emberek ölébe, ezért létfontosságú elismerni a szabadságért önfeláldozóan küzdő hősöket.
Világi Oszkár szépen és igaz módon beszélt. Világi úr amúgy tagja a Színház- és Filmművészeti Egyetem puccsszerűen kinevezett öttagú kuratóriumának, miután nem csak az olajhoz és nem csak a szabadsághoz, hanem a színház- és filmművészethez is ért, továbbá ért Schmidt Máriához, Lezsákhoz, Szájerhez, Kónyához és Deutsch-hoz is.
Szeretném, ha egyszer már valaki megírta ennek a Világi Oszkár nevű reneszánsz embernek ezt a beszédet, hogy legalább a fent idézett két mondatot legyen kedves a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatói és hallgatói előtt is elismételni, anélkül, hogy ne röhögje el magát, de úgy, hogy valaki eközben lendületből, teljes csüddel rúgja seggbe, hogy a hallgatóság viszont annál inkább fetrenghessen a röhögéstől. Világi Oszkár úr így a saját bőrén (fenekén) végre megsejthetne valamit abból, mi az a commedia dell’arte.

A NER államvallása

A mai napon a rejtőzködő Isten szándékait a beavatott szemlélő ihletett tudásának köszönhetően, megismerkedhettünk a fokozatosan kibontakozó isteni üdvrend egy újabb üdvtörténeti szakaszával. Dr. Kásler Miklós, az egészségüggyel nem foglalkozó tárcátlan és arcátlan miniszter egy apokrif levelében leszögezte, hogy „a magyarság esetében a kereszténységgel való találkozással egy ősi kultúra lett teljes, egészült ki, szakralizálódott.”

Keresztény felfogás szerint az Ószövetség az Újszövetség „előképe”. Ennélfogva a keresztény önfelfogás értelmében az újszövetség népe az ószövetségi történelmet saját előtörténetének tekinti, s a kereszténységet Izrael örökösének, azaz verus Israelnek (igaz Izráel) nevezi, kifejezvén, hogy az isteni elhívás és az üdvtörténet a kereszténységben bontakozott ki, s vált teljessé.

A mai napon a rejtőzködő Isten szándékait a beavatott szemlélő ihletett tudásának köszönhetően, megismerkedhettünk a fokozatosan kibontakozó isteni üdvrend egy újabb üdvtörténeti szakaszával. Dr. Kásler Miklós, az egészségüggyel nem foglalkozó tárcátlan és arcátlan miniszter egy apokrif levelében leszögezte, hogy „a magyarság esetében a kereszténységgel való találkozással egy ősi kultúra lett teljes, egészült ki, szakralizálódott.” Vagyis a magyarság ősi, pogány kultúrája a kereszténységgel találkozván teljessé lett, nota bene, még szakralizálódott is. Így az egyedülállónak mondható (és ez kétségtelenül egyre igazabb és valóságosabb) magyar kereszténység, mint vera Gentilitas (igaz Pogányság) örököse a pogányságnak, s a magyar kereszténység saját előképét az ősi magyar pogány hagyományban, hitvilágban, szokásokban és erkölcsökben találja meg, felismervén abban önnön előtörténetét.

S valóban! Ha csak Ipolyi Arnold Magyar mythológiáját követjük, a Karmelita kolostor officiális katakomba-kereszténysége Viktor, Zsolt, Gergely és Miklós evangéliuma szerint talál rá saját előképére a magyar mitológiai hagyományban jól ismert „vérszopókra” és „rémalakokra”, a „gyermekijesztőkre”, a „betegségdémonokra”, a „küldött farkasra”, a „szemfényvesztőkre”, a „tudományosokra”, akik az ördögtől kapták a hatalmukat, a „rontást hozókra” (miután nem csak egy embert, hanem akár egy egész népet is meg lehet rontani), a „gyógyítókra” és „ráolvasókra”, akik „orrnak húzogatásával”, „szenes vízzel való mosdatással”, „küszöbről felvett por feje lágyára hintéssel” látják el a betegeket.

Érdekes és hasznos előkép-felismerésekre adhat okot a lidérc (lúdvérc), aki férfiként succubus, nőként incubus, aki a kéményen (nem tévesztendő össze az ereszcsatornával!) hatol be a házba, azt követően „tüzet szarik” majd a „petrencerúd” alakját veszi föl, végül a magára maradt nő vagy férfi mellére ül, „megnyomja” azt, s halálra szereti áldozatát. Melius Juhász Péter szerint a lidérc nem más, mint „magömléssel való fertőzés”, de semmi vész, „a vízitöknek leszivárogtatott nedve megállítja azt.” (Recept a felhőben!) Igaz, a magömlésre tekintettel, szükségesnek látszik a gránitszilárdságú Alaptörvény újabb módosítása, amelyben deklarálandó, hogy „Az anya incubus, az apa succubus.”

Most már csak az foglalkoztat, hogy Miklós testvérnek a magyar pedagógusokhoz írott levele vajon milyen katartikus, megtisztító hatást válthatott ki mondjuk a zsidó oktatási intézményekben, kiváltképp az alábbi mondatával: „Köszönöm Önöknek, hogy az év minden napján a krisztusi parancsoktól vezérelve, kitartóan, alázattal, legjobb tudásuk szerint teljesítik küldetésüket a magyar oktatásért, a magyar ifjúságért.” Meglehet, a fenti oktatási intézmények pedagógusai – a diáksággal együtt – azóta már alámerítkeztek a Tisza vízében. Az eseményt színesíthette az ugyancsak az ősi magyar mitológiából és hitvilágból ismert, vörös sapkát viselő vízidémon, a vízben úszó holt ember, akinek farka van, az épp arra járó „vadleány”, aki mezítelenül jár, haja a földig ér, s elszereti a pásztorokat, valamint az erdőből előlépő törpe, kinek becsületes régi magyar neve lyuki ember.

Manapság ezek a „lyuki emberek” – hogy finoman fogalmazzunk – népesítik be a magyar  államigazgatás egészét.

Hirklikk