Arcok, hangok, gesztusok

Posted by
Ferber Katalin
>Úgy érkezel meg bárhova, hogy azt hiszed könnyen fog ez menni. Nem turista vagy hanem bekéredzkedő. Tele vagy várakozással, izgalommal, de kérdéseket még nem tudsz megfogalmazni, mert azokat nincs mihez és kihez kötnöd.
A más-először mozdulatlannak, csaknem kifejezéstelennek tűnő arcokról írhatnék, de ezzel magamat is félrevezetném.
Aztán a magas, addig soha nem hallott magas hangon csicsergő nőkről, a kummogó egyszavas válaszokat adó férfiakról kellene. Végül, a megrázó felismerésről a gesztusok teljes hiányáról. Senkinek nem mozog az arca, senkinek nem mozdul a keze. Senki sem hadonászik, senki sem grimaszol.
Mintha mindenkinek vonalzóval jelölte volna ki (a nagy rendteremtő) a körvonalait, a mozgása, mozdulatai határait.
Láthatatlan kaloda.
Nincs közös nyelv, a gesztusokon, arckifejezéseken kívül, akkor még nem is sejtem hogy egyszer majd az is lesz.
Kitalálhatatlan az, ami pedig mindenütt jelen van. Esténként a már kipakolt bőröndömet szaglászom: otthoni illatmaradványok.
Reggelenként a kávéval idézem fel az otthoni reggeleimet.
Két szomszédos csöppnyi telekről vannak állandó megfigyelőim. Az egyik a ház gondnoka, ahol lakom, a másik egy híres bonszaj-mester. Ő kétóránként nyesi, fésüli rendezi a mesterségesen kurtított, zsugorított növényeit a kertjében.
Járókelők nincsenek, mellékutcában van a ház. Szomszédaim kivétel nélkül külföldről meghívott vendégtanárok. Egyikőjük megtanít húsos táskát csinálni. A másik, egy híres orosz filmes lánya, megtanít boldog szülinapot kívánni annak, aki akkor a kollégám, ma a férjem.
A postát nem postának hívják. A légit nem léginek. Egy olykor hevesen és kétségbeesetten gesztikuláló kisgyerek szintjére zuhanok vissza. Nagyon rossz érzés.
Minden nap felhívok valakit budapesti barátaim közül. Internet még (otthon) nincs, én pedig ízéhségben, anyanyelv-hiányban “szenvedek” és kedves gesztusokra vágyva botladozom. Otthon mindenki biztos abban, hogy nekem nemcsak sokkal jobb itt, hanem nagyon jó, nincs többé nehézségem, nincs többé megélhetési gondom, nincs többé a hazai kínkeserves lét. Soha nem tudják meg, mert erre valahogy a legközelebbi barátaim sem kíváncsiak vagy erre nincs hely a szívükben, hogy az első öt évem abban a csodás országban, Japánban, minden korábban más országokban szerzett tapasztalataimat használhatatlanná (értelmezhetetlenné) tette, s rákényszerített arra hogy önmagamat is újrateremtsem.
Városi vonattól buszmegállókig, buszmegállóktól a keresett épületig, kérdezni semmiről nem tudok senkit, mert nem tudom a nyelvet. Tudok egy másikat, sőt egy harmadikat is, nem megyek vele semmire.
Postán kapom meg késve a hazai kedvenc hetilapjaimat, folyóirataimat. Az a nap fénypontja. Zsugori vagyok magamhoz, nem engedem hogy az órákig tartó utazás közben ezeket olvassam, hiszen akkor elillan az öröm, este, csakis este szabad ezeket ízlelgetnem, csillapíthatatlan anyanyelvi éhségemet egy órára vagy kettőre elűzni.
Magyarul akarok beszélni.
Bárkivel. Képes vagyok a magyar követség embereinek feleségeivel fecsegni, ami ugyan meglehetősen idegen tőlem, de az sem baj, hiszen hallom és használom a saját szavaimat, és hallgatom az asszonyokat, akik ugyan szinte semmit sme ismernek a körülöttük zajló mindennapi életből, de ez sem zavar.
Folyamatosan hallgatom a megfejthetetlen beszédet: utcán, áruházakban, élelmiszerboltokban, éttermekben. Félénk leszek, aztán dühös, mindkettő a tehetetlenségtől támad fel bennem egyre gyakrabban.
Egyetlen hazai íz sincs. Egyetlen ismerős illat sincs. Helyette édeskés illatfelhő a levegőben, a szójaszósz, a tengeri herkentyűk, halak, alga furcsa, olykor visszataszítóan romlott húsra emlékeztető “szaga”.
Minden üzletbe félve lépek be. Már az arcom láttán idegesség suhan át az eladó arcán. Mimika! Örülök, pedig nem kéne.
A munkahelyemen először magabiztosan azt hiszem, hogy ott aztán igazán semmi baj nem lesz. Tanítani hívtak meg, szakmámra tartanak igényt, ezzel minden rendben lesz.
Semmi sem lesz rendben.
Kollégák zavartan motyognak a köszönésemre valamit. Kettő kedélyesen nyugtázza: üdv a fedélzeten, nekik ez nem nehéz, amerikaiak.
Mindkettő késő délutántól az egyikkőjük szobájában töményet iszik. Minden nap.
Az egyik, később közeli barátom, göcögve de együttérző pillantásokkal szán engem.
A másik fél éve nem fizeti ki egyetlen közüzemi számláját sem, mondván, ezek már Pearl Harborban is csaltak. Mit lehet akkor tőlük várni ma?
A hiányok özöne olykor úgy szorítja össze a torkomat, hogy alig kapok levegőt. Nem nevezem honvágynak, akkor még nem.
Sokáig tanulok pálcikával enni, repülnek az étel darabjai, az ölembe, az asztalra, asztal alá.
Diákjaim egyike (már felnőtt férjezett asszony) egy óra után elvisz egy olcsó kifőzdébe ahol curryt lehet enni-kanállal.
Éjszakánként hatalmas otthoni vacsorákról álmodom, felidézem valamelyik barátom vicceit, reggel, ébredés után döbbenek rá, hogy két hónapja nem nevettem egyszer sem.
Hosszan nézek mindenkit. Öltözékükből, arcukról próbálok olvasni. Hanghozdozás a tízóraim, mások érthetetlen társalgása az uzsonnám.
Lázasan keresem a külföldiek társaságát. Komoyl csalódások érnek, egy amerikai ismerős házaspár s a maguk köré gyűjtött népes “idegenbe szakadtak” nekem, bár sokszor jártam Amerikában, messzebb vannak mint a helybeliek.
Röpködnek az adómegtakarítási bravúrokról szóló büszke történeteik, némelyikőjük társaságában helybeli feleség bólogat büszkén, kollégám (s ma a férjem) cserébe, hogy vigyázott a házukra, és etette a macskájukat, kap egy vákumcsomagolású lazacdarabot. Bevillan az élelmiszeráruház halas pultja, sírhatnékom támad. Kollégám pirulva megköszöni, s látom az arcán hogy az amerikai ”barátok” puszta léte némileg szabadabbá tesz, némileg védelmezi őt.
Mitől, kérdezem magamtól. Kitől, ismétlem meg magamban a kérdést. Van-e bármilyen hatása a helybeliekre annak hogy pár százezren itt lézengünk ebben a hatalmas városban, “persze, kell a jó kis pénzünk, naná” mondja kárörömmel egy másik kollégám.
Elfelejti, hogy ők hívtak meg.
Négy hónap után amikor számomra érthetetlen de rengetegszer hallott mondattöredékek vésődnek az emlékezetembe, (miért tinédzserként a Beatles dalok szövegét sem értettem, mégis kívülről fújtam őket-)
elrikkantom magam, csak úgy a vicc kedvéért: csotto matte kudaszaj! Többen megállnak mögöttem s ebből kitalálom hogy ez azt jelentheti: várj egy kicsit.
Fogalmam sincs akkor még arról, hogy hét évet kell várnom mint Józsefnek Ráchelre. Hét évvel később ugyanis az lehetek minden tekintetben, aki valójában mindig is szerettem volna lenni. Hét évvel később értem csak meg hogy nem pusztán egy helyhez tartozom (egykori otthonomhoz) hanem önmagamhoz, s ez a felismerés örömmel tölt el.