Sági György: Hiszen ti ismeritek (részlet)

Posted by

Láttam Sevillát égni. A zsidó negyedet. Nagy lánggal égett. Meleget adott a tüze. Azoknak, akik felgyújtották, a közösség akolmelegét, az összetartozásét. Azoknak, akik benne égtek, az elhamvadás forróságát, az egyedüllétet. Akadtak, akik elmenekültek a lángok elől. Mintha ott sem lettek volna. Mindig van túlélő. Akár akarják, akár nem.

Mi ez a különös vonzódás a narancsfák, a felfutó jázminbokrok illata iránt? Az orromban érzem mindkettőt. Fanyar, nyáresti íz, mint nőkön a parfüm, amit magukra szórnak.

Láttam együtt élni zsidókat, muzulmánokat és keresztényeket. Nem békében, de együtt. Tisztán és pontosan láttam. Minden pillanatát. Mint egy könnyed kézzel írt napló, úgy haladt a történet. A zsidó orvos keresztény szeretőjét arab doktoroktól tanult tudományával gyógyítja. Mintha a szemem előtt történt volna minden. Ott történt. Csak azt nem tudtam, vajon a szemem látja, vagy sok száz év múltán emlékszem mindenre. Legpontosabban a tűzre, ami elemésztette a zsidó negyedet és lakóit. Emberek hamvadtak el.

Emlékszem a csúcsos süvegre is, amit az eretnekekre kényszerítettek, és azzal vádolták őket, hogy csak látszatra tértek át Jézus hitére, hogy mentsék a bőrüket. És ha így tettek is? Emlékszem a templomszolga vérére, ami a zsinagóga földjére hullott, amikor megrohanták azok, akiknek szükségük volt az akol melegére.

Nem tisztességes mások templomát elbirtokolni. Mert a különféle lecseppenő vér összekeveredik a templom padlóján. Akkor is, ha évszázadok választják el egymástól a muszlim imám és a zsidó templomszolga vérét, ha közben újrakövezték is a templom padlózatát. A vér ott marad. A kutya is megérzi, ha gazdája menstruál. Azt is, ha az utcán szembejövő. Mert vérszagot érez. A vér támadásra ösztönöz. Vad, ösztönből születő rohamra.

Mindez csak a génekben létezik. És kérdés, hogy a gének mire emlékeznek. Vajon pontosan őrzik meg mindazt, amit évszázadokon át a test érzett és látott, ami átörökít? Apáról fiúra, anyáról lányra, vagy felcserélve? Nem tudom.

Egyre erősebb lett a késztetés, hogy megtudjam, kiknek a génjeit hordozom. Az egyhangú eredmény biztosnak tűnt. Az Örökkévaló vajon milyen géneket hordozhat? Alig bizsergetett valami kiválás iránti vágy, hogy más is lesz, nemcsak kávéházi zsidó.

A manchesteri futballmúzeum kávézójában, miközben a CF feliratú tejhabot kavartam, hangos dobpergéssel, lassan úszott be a telefon kijelzőjére: kilencvenegy egész kilenctized százalék askenázi. Már ekkor éreztem a nyomást a gyomromban. Valami keveredett bennem. A néhány másodperc, míg a folytatás is megérkezett, hosszabb volt, mint amennyi ideig az eredményre vártam.

Hét százalék szefárd, észak-afrikai. Ismertem minden nagyszülőmet. Senki sem mondta, hogy bárki Spanyolföldről érkezhetett. Hét százalék, nem is kevés. Újra égett Sevilla, és az inkvizíció is működött. Ennyire egyszerű. Nem a lelkek, a gének vándorolnak. A ránk telepedett múltat hordozzuk. Szerencséje Rómeónak és Júliának, hogy fiatalon meghaltak. A gyűlölség, amit az anyatejjel szívtak magukba, nem emlékeztette őket arra, hogy esélyük sincs. Fiatalon ezt kevésbé veszi észre az adathordozó. Vagy a szenvedély úrrá tud lenni a kódolt üzeneteken? De még sincs esély. Csak ha kitörölnénk mindent a génjeinkből, és tiszta lappal indulnánk. Mindenki. Új teremtéstörténettel, gének nélkül.

Apám anyja lehet a kakukktojás. Úgyszólván semmit sem tudok róla. Neki volt olyan kreolos bőre. Ha jól emlékszem. De nem emlékszem. Ötéves voltam, mikor meghalt. Minden, amit róla tudok, csak mesékből tudom. Amiket nem ő mesélt. Róla szólt a legkevesebb. Úgyszólván egy sem. Csak annyi, az is az anyámtól, a legkevésbé szavahihetőtől, hogy szegény mennyit szenvedett az elviselhetetlen férjétől. Anyám ritkán mondott jót az apósáról. Soha.

A gének mutatták meg nekem Sevilla lángjait. Az azt követő évben, hogy megírtam a spanyol zsidók elűzésének históriáját, és magam előtt láttam a lángokat, elmentem megnézni a várost. Hajszálpontosan követtem a magam leírását, ahogy a régi zsidónegyedet és a környező utcákat jártam. Csak a házat nem találtam, ahol a zsidó múzeum mennyezetéről alácsüngenek az egykori lakók kulcsai. Azért hagyták ott, ha majd visszatérnek, legyen kulcsuk a házhoz, ahol laktak. Fel sem merült bennük, hogy amint kiteszik a lábukat, már másnap lesznek az elhagyott házaknak lakói. Az otthagyott kulcsok csak a birtokbavételt könnyítik meg.

Mindig így történik. A magára hagyott otthonokat és a bennük felejtett motyókat a maradók a sajátjuknak érzik, és birtokba veszik. Nincs ezzel semmi baj.
De mihez kezdjek azzal az egy egész egytized százalékkal, ami a legvégén jelent meg a monitoron? Egyéb közel-keleti. Csekély darab. Tán nincs is. Csak egy bizonytalan rész belőlem, azt nevezték el így. Az mire emlékszik bennem? Szeretném tudni. Vagy nem.

Génekkel

Nem csak tudatosan, és nem csak a tudatunkkal emlékezünk. Génjeink is őriznek lenyomatokat, amik jelekké összeállva tesznek nyugtalanná. Működésük a környezet hatására megváltozik, és a változás öröklődik. A gének emlékeznek. Az élet során átélt pillanatok, a megszerzett tulajdonságok képesek megváltoztatni a szervezet örökletes felépítését.

Bizonyára léteznek olyan összefonódó energiák, melyek a testi és az elménkben folyó érzelmi, gondolkodási és emlékezeti lényünkre egyformán befolyással vannak.  Ezek téren és időn átnyúlva hordozzák és továbbítják a jelentéseket egy más ember által élt életről. Felidézik, ezzel segítve azoknak a történéseknek a megismétlődését. Így történhet meg, hogy az elődök tapasztalásai, az általuk átélt életesemények irányíthatják későbbi nemzedékek életét, az általuk teremtett mintákon és példákon keresztül.

Az ember sorsa szétválaszthatatlanul összetartozik családja sorsával. Határozott, öntudatlan vágyat érez ősei életének, tapasztalásainak és szokásainak utánzására. A kötődésre a szándék olyan erős lehet, hogy azok lelki jelentéseit örökölve, több generációt magában hordozó, emléknyomokkal teli közös lelki életet élnek.

A jelen átjárót nyit előző nemzedékek elfelejtett vagy eltitkolt megrázkódtatásaira. A sok nemzedékre visszamenő családi lélekben olyan, szerepekre illő szabályok uralkodnak, melyek, ha sérülnek, évszázadokon át hatnak a család leszármazóira. Amit szüleink és nagyszüleink átéltek, megtapasztaltak, bennünk is megvan, ha nem vagyunk is tudatában.

A sors talán nem más, mint a bennünk lévő, ősöktől származó választási kényszer.  Ha erősen kötődünk egyik ősünkhöz, akkor saját életünkben hasonló érzéseket élünk meg. Ezért történhet meg az, hogy a családban nemzedékről nemzedékre ugyanazok a sorsok ismétlődnek, melyek régi időkbe visszanyúlva még nagyobb sorsközösségeket mutatnak.

A sorsok, viselkedési formák nyílt vagy rejtett üzenetekként adódnak át. A családok szándékos vagy öntudatlan elvárásait tükrözik, sorskönyveket írnak. Egy kisgyerekként elképzelt tudattalan, a szülők közvetítésével és későbbi események által megerősített életterv, melyben mindenképpen meghatározó a szülői megerősítés és az, hogy a személyiség mennyire rabja ennek az élettervnek és önnön szabadságának. Ez nem a tényleges életpálya, a hangsúly a belső kényszeren van, amely feltárja azt, hogyan kellene cselekedni. Ez talán már a születés előtt elkezdődik.

Elvárások, emberöltőkön átívelő sérülések, emlékező gének kísértésében vajon képesek vagyunk saját életünket élni? Lehet tiszta lappal új életet kezdeni? Megbirkózhatunk a családi örökséggel?

Sági György (Fotó: Sági Mirjam)

Mi marad belőlünk, miután pszichológus szétanalizált, vagy saját magunk felállítottuk, lebontottuk, kikódoltuk, megoldottuk azokat a terheket és fájdalmakat, amiket őseink hagytak ránk, melyekkel magukhoz kötöztek? Többek vagyunk, mint kóros diagnózisok összessége, ami hagyatékunk alapján értelmez minket vagy mi magunkat?

Ki vagyok én?

Az ember persze nem adja fel. Ha nagyon fáj vagy hiábavaló élni, az európai jelen a múlthoz fordul. Mindenki az emlékezetében kutat. Újraélni a múltat, nem elfelejteni. Megérteni, miért és mitől leszünk azok, akik vagyunk. A gond csak az, hogy mégsem tudjuk elfelejteni az ürességet és a nyugtalanságot.

Sági György: Hiszen ti ismeritek
Jaffa Kiadó, Budapest, 2020

Címkép: Órások Sevillában
%d bloggers like this: