Elszabadult ürük

Posted by
Gaál Péter
>Három és fél évvel ezelőtt Nyáry Krisztián írt egy rövid portrét a magyar és nemzetközi feminizmus egyik úttörőjéről, a méltatlanul elfeledett Bédy-Schwimmer Rózsáról. Hogy a feminizmus, mint olyan, jó, vagy rossz, arról lehetne vitatkozni, bár szerintem ezeket a dolgokat, beleértve az összes emancipációs polgárjogi mozgalmat, feketéktől a melegekig, nem innét célszerű megközelíteni, hanem a “miért” oldaláról, tudniillik mindezek… REAKCIÓK. Nem akciók, azaz nem ők voltak először, azután a rájuk adott válaszok, hanem a válaszok ŐK MAGUK.
Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten, ahogy Ivan Bunyin, Nobel-díjas orosz író is felismerte 1918-19-es naplójában, a polgárháborús Szovjet-Oroszországban, talán még Moszkvában, de inkább már a kies Odesszában, közvetlenül emigrációja előtt. Ő még az utolsó hajóval el tudott menekülni, bár egy vékonyabb paraszthajszálon múlott csak. Ha forradalmat nem lehet kesztyűs kézzel vívni, akkor ellenforradalmat se fehér kesztyűben csinálnak, mondta.
Bédy-Schwimmer Rózsa univerzális fekete bárány volt a maga korában. Minden kormány szívből utálta, Ferenc Józsefé is, Kun Béláé is, Horthyé nemkülönben. A fehérterror elől először Bécsbe, majd az Egyesült Államokba emigrált, ahol eleinte – még nem ismerték – megadták volna neki az állampolgárságot, csakhogy ő pacifistaként nem volt hajlandó az eskü fegyveres honvédelemre vonatkozó ígéretére – a gyakorlatban nem is várták volna el tőle, de ő még elméletben se vállalta -, ezért nem kapta meg, hontalanként halt meg New Yorkban, hetvenedik életévében. Büszkén viselte, ahogy előtte ezer évvel Hódító Vilmos is büszkén viselte a “fattyú” toldalékot: William the Bastard, Fattyú Vilmos, így nevezte magát. Másban nemigen hasonlítottak.
Rózsa nem csak karakán volt, de ráadásul tisztánlátó is, amit saját korukat illetően kevesen mondhatnak el magukról. Gondoljanak a magyar választásokra, képviselőválasztásoktól a napi politikai tévelygésekig. Gondoljanak a saját választásaikra, gondolok én is Önökkel együtt. Voltak azért néhányan, akik Rózsához hasonlóan felismerték, miből mi következik, ilyen volt nálunk Radnóti, de József Attila is, Burkusországban Thomas Mann, a jó Albert, nem sorolom, annyira közismert az egész lista.
Kár, hogy hetven millió német, hétmillió magyar, hetvenöt millió japán becsúszott a csőbe, az – akkor – ötven millió olaszt azért nem említem, mert nekik ab ovo, fasizmus ide, fasizmus oda, herótjuk volt minden háborúskodástól, amint azt Rommel tábornok is kénytelen volt konstatálni, már mindjárt az Afrikába érkezése utáni napokban.
Rózsánk viszont már Mussolininél azonnal kapcsolt. III. Viktor Emánuel királyhoz írt levelében szimpla elmebetegnek titulálta, előrevetítve a háborút. Egy rádióbeszédében a korabeli világot en bloc egy “olyan porcelánbolthoz hasonlította, ahol 3-4 elszabadult bika őrjöng, százmillió ember pedig tehetetlenül nézi a pusztítást”. (Nyáry Krisztián, History, 2017. június, írásában még megemlíti, hogy többek között Bédy-Schwimmer Rózsának köszönhető a mai hágai Nemzetközi Bíróság is.)
Nos, Mussolinire még állt a “bika” titulus, bizonyos értelemben Leninre és Sztálinra is (Kirov elvtársra, majd Lavrentyij Berijára mindenképp), Hitlerre már jóval kevésbé, de a maiak… Merthogy a világ alakulása kísértetiesen emlékeztet az akkori időkre, azzal a különbséggel, hogy az “eszme” nevű apróság mintha hiányozna belőle. “Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat”, írja Weöres Sándor A teljesség felé-ben (Fekete trilógia III.). “Gödörben vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.” Weöres is, Hamvas Béla is az üdítő kivételek közé tartozott.
Apád legalább nagy gyilkos volt, gondolta Salamonról Ethán írnok, a Dávid király krónikája főhőse (Stefan Heym).
Ha tehát Mussolinire és kollégái némelyikére még megfelelt a “bika” jelző, mai kínai, magyar, török, észak-koreai, izraeli megfelelőikre már inkább az “ürü” a pontos kifejezés. A kiherélt, hízott kos. Az orosz botoxbajnok méregkeverő a zsigeri zsír mennyiségében kivétel.
Birka ide, birka oda, az ürük sem rajonganak a fekete változatért, még jerkében sem, amely jerkeség – hiszen ürük – alapvetően persze közömbös számukra.
De miért is írom én mindezeket ezen a szép, csúnya december közepi szerda délelőtt? Azért, mert megakadt a szemem egy cikken. Bizonyos Patrick J. Buchanan jegyezte a The Imagine Conservative című lapban, és a mai Origo hozta le magyarul. Az úgynevezett paleokonzervatív Buchanan nem csak politikai kommentátor és médiaszemélyiség, hanem politikai pályát is befutott, hogy hol áll meg végül, annyira tudni, mint Toldi malomkövénél lehetett, most mindenesetre a távozó Trump méltatásánál tart. (Trump nem paleokonzervatív, hanem populista, mindemellett előbbiek támogatják, mert – legalábbis – a retorikájában sok hasonló elem van. Én úgy gondolom, hogy Trump ugyanaz a meggyőződés nélküli politikai kalandor-szerencselovag, mint szeretett miniszterelnökünk, annyiban különböznek, hogy Orbán tett egy apró kitérőt, mielőtt – nem kis mértékben az akkor “szabad demokratának” nevezett formáció hibájából – jelenlegi helyére lavírozta volna magát a politikai palettán.)
Akárhogy is, az elszabadult ürüket Buchanan tökéletesen felsorolja. Nem egészen így, persze, neki ők nem ürük, hanem az ún. “globalizációs világrend” ellen küzdő keresztes lovagok, Trumppal együtt, akinek jóvoltából “a globalizmus elvesztette Amerikát”.
Ahogy azt Móricka gondolja. Ezt hívják történelmi vakságnak. Nem véletlen az a “paleo” (a görög “palaiosz”, “ősi” szóból). Ős-konzervativizmus, ami, lássuk be… lehetetlenség. Azért lehetetlenség, mert hívei, fájdalom, MA élnek. A konzervek ősei a tartósított élelmiszerek voltak, csak azokat nem dobozokban tárolták, hanem mondjuk földbe ásott gödrökben. Sózott kétszersült és marhahús, majd savanyított káposzta a skorbut ellen például. Minden angol bloody-back, “véres hátú” (a fenyítés mindennapos eszköze az ólmos korbács volt) katonának és haditengerésznek jó ismerősei, még a tizenkilencedik század végén is kaptak olyan húst, amit anno a napóleoni háborúkban tettek félre. Aztán jöttek a bádogdobozok, de még azokon is fel van tüntetve a…
… szavatosság. Vagyis egyszer LEJÁRNAK. Semmi sem örök, csak a félrevezetés, úgy önmagunkat, mind másokat illetően. Sőt, még az sem örök. Elmúlik, velünk együtt.
De mit is ír őskonzervatív barátunk, akire azonnal rácuppant a kormánymédia (minden bizonnyal van ott egy csapat – sok csapat -, ami kifejezetten ezeket vadássza)? Hát ezeket írja:
“Talán Hszi Csin-ping nem teszi első helyre a saját országát, amikor igényt tart minden szigetre és vízterületre a Kelet-kínai és a Dél-kínai tengeren Kína számára? Vlagyimir Putyin nem a saját országát teszi az első helyre, amikor Moszkva szárnyai alá akarja visszaterelni az Oroszországi Föderáció korábbi tagköztársaságait? Erdogan elnök nem Törökországot teszi az első helyre, amikor fegyvereket és katonákat küld országa érdekeinek érvényesítésére Líbiába, Szíriába, Ciprusra, a Dél-Kaukázusba, és a Földközi-tenger keleti részére Görögországgal összetűzésbe kerülve?
Mi az első Bibi Netanyahu számára, ha nem Izrael, a saját hazája?”
A béke és nyugalom. Ez sugárzik ezekből a sorokból is, ugye? Mit ürüzök én itt? Mindezek az emberek/rendszerek ráadásul kvázi SZÖVETSÉGESEK. Kína papíron éppenhogy nem, de ez az elnökükre nem vonatkozik. Mint magánemberre, magánambíciókkal. Őt persze, kínai lévén, kínai hagyományokkal, nem árt óvatosan kezelni, mindenesetre potenciálisan mégiscsak szövetségese volt Trumpnak, a magánembernek. Minden morgás ellenére.
Műmorgás volt az. Ahogy Vlagyimir, aki Buchanan felsorolásából nem maradt ki, szintén csak a protézisét csattogtatta.
Amit olvastunk, az körülbelül megfelel annak, mintha én a saját végtelen önzésemet mint minden követendő példák legkövetendőbbikét állítanám híveim elé, karöltve saját riválisaim végtelen önzésével, akik éppen ezáltal az én istenadta szövetségeseim. Nem jövök Önöknek most megint a huszadik század elejével, Hitler és Mussolini KEZDETI viszonyával, kontra Hitler és Sztálin kezdeti viszonyával, a szövetséges japánok szövetségesi hűségével és mögöttes gondolataival, semmi ilyesmivel nem jövök én.
Önök is érzik az ellentmondást. Azt csak a trumpisták, orbánisták, erdoganisták, és a többiisták nem érzik, mert eszük leghátulsó zugában sincs érezni. És ők vannak többen.
Az ürük beléptek a porcelánboltba. Aztán persze levágják majd őket, de előtte még egy kis ungabunga.
Ugye?