Meghalt Bartók Péter

Posted by

Kárpáti János
>Az idősebbik fiú, Béla két munkát is publikált apjáról, meglehetősen objektív látásmóddal. Az egyik napról napra követi Bartók életét a rendelkezésre álló levelezés alapján, a másik pedig a zeneszerző műhelyébe invitál, de tulajdonképpen életrajzot kínál, csak épp szisztematikusan rendezve, a származás, a tanulmányok, a pályafutás, a külföldi utak, az egyéniség, a fizikai állapot és a kapcsolatok alapján. Különös, hogy az eddigi legplasztikusabb és leginkább szubjektív képet az az Agatha Fassett (született Illés Ágota) rajzolta meg, aki Amerikában, Pásztory Ditta barátnőjeként került közel Bartókékhoz, ám akit Bartók valójában nem nagyon szeretett. Agatha Fassett érdeme, hogy felülkerekedve a felé irányuló antipátián, önérzetét félretéve és mélyen meghajolva a géniusz előtt, végül is megragadó és kedvesen szubjektív képet rajzolt a nagy zeneszerző utolsó éveiről. 

Igazolva Agatha Fassett emlékeit, a második fiú, Péter írása sok tekintetben a legmeghatóbb és legigazabb, ami Bartók Béla személyiségéről napvilágot látott. Pedig Péternek nem volt szerencséje, legalábbis ami az együttlétek mennyiségét illeti. Bár gyermekkorát a Csalán úti ház Bartókékhoz végre méltó környezetében töltötte, tizennégy éves korától kezdve intézetben kellett élnie, mert a szülők épp akkoriban utaztak a leggyakrabban külföldre, kétzongorás koncertturnéikra. Majd tizennyolc éves korában, 1942-ben egyedül kellett áthajóznia szülei után Amerikába, mert 1940-ben még nem merték magukkal vinni. Amerikában sem lehettek sokat együtt, mert állandó otthonuk nem volt, betegsége miatt az apa is sokszor változtatta lakhelyét, a fiú pedig vagy dolgozott, vagy katonáskodott.

Voltak viszont rövid időszakok, amikor apa és fiú valóban közel kerülhetett egymáshoz: a Csalán úti “békeévek” 1932-től 1938-ig, a kirándulások és túrák az olasz Alpokban és Svájcban, végül pedig az utolsó, szívszorító néhány hónap New Yorkban. Így jöhetett létre az a szoros szellemi kapocs, amelyet a könyvhöz illeszkedő, eddig publikálatlan levelezés is tanúsít, s ami egyáltalán képessé tette Bartók Pétert e könyv megírására.

Kiderül, milyen rejtett szálak vezették érdeklődését a zenéhez szorosan kapcsolódó szakma, a hangrögzítés eszméjéhez, aminek eredményeképpen Bartók Pétert ma mint hangmérnököt és mint lemezkiadót ismerik. Szerencsére a műszaki vonzódású fiú némi szépírói érzékkel is rendelkezik, könyvének a sok, olykor aprólékos információ ad sajátos színt.

Az igazi értéke ennek a munkának abban a hitelességben rejlik, amellyel a gyermeki szemlélő élesen bevilágító képet ad a Csalán úti Bartók-ház életéről, a családfő mindenkire érvényes szigoráról, végtelenül koncentrált munkastílusáról. “Kényelmes, minden tekintetben megfelelő helyen laktunk – írja Péter erről az időszakról. – A környezet nem csak a szemet gyönyörködtette, de praktikus is volt, mert helyet biztosított a zöldség- és gyümölcstermesztésre, csirkék és nyulak nevelésére… A napfény és a tiszta levegő hatására általában egészségesek voltunk. Apám az alkotómunkájára koncentrálhatott, és a közvetlen környezetünket tekintve nem volt sok teljesületlen vágyunk.” 3

Pontosan kirajzolódik a napirend, a zeneszerző művészi és tudományos tevékenységének váltogatása, a koncertekre való felkészülés és a koncertek lefolyásának családon belüli dramaturgiája. “Nem láttam még soha ékszerészt, aki olyan gyengéd óvatossággal bánt volna az értékes drágakövekkel vagy aranytárgyakkal, mint ahogy apám egy-egy fonográfhengert a kezében tartott… Ezek a hengerek olyan zenét tartalmaztak, amit senki sem tudna ma reprodukálni, akármilyen fejlett technika állna is rendelkezésre… Apám annyit dolgozott, amennyit csak tudott, várható anyagi ellenszolgáltatás nélkül… Ha már hosszú ideje végezte ezt a fajta tevékenységet, és még nem jött el a lefekvés ideje, akkor bement a párnázott ajtajú szobába, és zongorát kezdett gyakorolni. Mindezt jól hallhattam, mivel a hálószobám sarokszoba volt, apám két szobája közé ékelve. Az egyik, a háló egyúttal dolgozószobául is szolgált, mert itt végezte a népzenei anyag átírását, a másik pedig a szentély volt, a párnázott ajtóval és a zongorával.”

Ugyanakkor az is kiderül, hogy nem lehetett könnyű dolog Bartók környezetében élni. “A házban mindenkinek az ő tevékenységéhez és szükségleteihez kellett igazodnia. Az alapszabály a következő volt: zajongani tilos, amíg ő otthon tartózkodik. A házirend megszabta azt is, hogy anyám, illetve később már én is, mikor gyakorolhatunk: 1) Ha apám házon kívül van; 2) Bármikor, amikor ő maga is gyakorol; 3) Ha füldugót visel (előzetes egyeztetés szerint).” Ezek persze érthető követelmények, és még ma is szívfájdító – amit ennek az írásnak a nyomán élhetünk át igazán -, hogy Bartók a Csalán úti villa kivételével, azt megelőzően és később Amerikában sohasem élhetett és alkothatott nyugalomban, hogy zajokkal, rádiózással, kellemetlen szomszédokkal és kicsinyes háziurakkal kellett küszködnie. “Emlékezetem szerint apám küzdelme a zajmentes környezetért soha nem ért véget. Kavics utcai házunk magányos fekvése biztosan szerepet játszott otthonunk kiválasztásában. A föntiek nyilván nem voltak otthon, vagy elromlott a rádiójuk, amikor apámék megnézték a lakást, mert nem tudom elképzelni, hogy apám odaköltözött volna. Kétségbeesésében többféle eszközt is kipróbált a probléma leküzdésére. Az egyik saját találmánya volt, a »lármagép«, ahogy ő hívta, amivel megpróbálta elnyomni a nemkívánatos hangokat. A gép azonosítható hangmagasság nélküli, folyamatos lármát produkált, amivel semlegesítette a mennyezeten átszűrődő, viszonylag gyenge zeneszót.” 4

Az amerikai lakásgondok is szívszorítóak. “A baj az, hogy még nem tudom, hol fogok lakni New Yorkban – írta Bartók 1944 szeptemberében kiadójának. – Ez a lakáshiány egyre bosszantóbb. Ez valószínűleg pénzkérdés. Az ASCAP-dolognak5 végre vége kell hogy legyen, és meg kell kísérelnem havonta nem többet mint 120 dollárt költeni magamra. Ez akkor lenne lehetséges, ha elfogadható összegért találnék szobát.” A szituáció leírását azután Péter folytatja: “Végül anyám elcserélte a garzonlakását egy másikra, amelyben eggyel több szoba volt és így, 1944 őszétől apámnak megint volt otthona. A hely aligha volt megfelelő számára. Nehézség adódott már abból is, ha komponálni akart, vagy más zenei tevékenységet akart folytatni, anyám pedig ezzel egy időben tanított vagy gyakorolt volna; a kétféle dolgot képtelenség volt egyszerre, ugyanazon a helyen csinálni.” 6

Egy évvel később azután még más kellemetlenségek is jöttek. “Saranac Lake-ből 1945 szeptember elején, a tervezettnél hamarabb tértünk vissza New Yorkba, mert apámnak megint hőemelkedése volt és az orvosa közelében akart lenni. Mivel nem sokkal azelőtt szereltem le, átmenetileg az 57. utcai kis lakásban laktam, s a földön aludtam. Megérkezésünk után pár nappal levelet kaptunk a háziúrtól, melyben úgy üdvözölt, hogy közölte apámmal, az a néhány éjszaka, amit náluk töltöttem, a bérleti szerződés megsértését jelenti, mert a lakást csak két személy részére adták ki… Kicsit bosszantott bennünket ez a rugalmatlanság, de nem tulajdonítottunk neki nagy jelentőséget… Aztán apám láza följebb ment, és akkor már sokkal inkább emiatt aggódtunk. De nem így a háziúr. Szeptember közepe táján közölték velünk, hogy szeptember 30-ig el kell hagynunk a lakást… Apám nagyon fel volt dúlva. Abban az időben New Yorkban egyáltalán nem volt könnyű lakást találni. »Hogyan tudok elköltözni, amikor még ezt az ágyat sem tudom elhagyni?« – panaszkodott. … Apám mindvégig, amíg eszméleténél volt, amiatt aggódott, nehogy október elsején az utcán találjuk holmijainkat.” 7

De október elsején már nem élt.

Ismerve a betegtájékoztatás mai elvét és gyakorlatát az Egyesült Államokban, tulajdonképpen megdöbbentő, hogy sem Bartókot, sem közeli rokonait nem tájékoztatták az orvosok a valóságos helyzetről. “Ha tudtam volna, amit az orvos tudott, akkor másképp cselekedtem volna – írja Bartók Péter. – Nem tudtam, hogy leukémia a diagnózis, csak azt, hogy apám kezd nagyon beteg lenni. Nem tudtam, hogy haldoklik; azt hittem, a kórházban elősegíthetik a gyógyulását. Ha a gyógyulás ára az, hogy ne másnap, hanem azonnal menjen kórházba, ahogy az orvos állította, akkor haladéktalanul oda kell mennie. Ő valójában egyáltalán nem szeretett volna kórházba kerülni, de engedett a rábeszélésnek és csak egy nap haladékot kért, hogy még »valamit« elvégezhessen otthon. Én azonban az orvos mellé álltam, és meggyőztem apámat, aki túl gyenge volt ahhoz, hogy újabb ellenérvet találjon; így végül megrendeltük a mentőt. … Senki sem vádolja személy szerint azt az orvost, aki meghozta a döntést – kivéve a csalást, amivel elhitette velünk, hogy apámat azért viszik kórházba, mert ott segítenek neki meggyógyulni. Amit apámmal tettek, az a szokásos gyakorlat volt: amikor az orvos látta, hogy közeleg a vég, vakon követte a szabályt. De marad a megválaszolatlan kérdés: miért?”8

 

Mint már említettük, különleges értéke ennek a könyvnek, hogy Bartók Béla Péternek írt európai, de főként amerikai leveleit is közli. Rendkívüli módon növeli ez a magyar kiadás jelentőségét, mert a levelek – néhány kivételtől eltekintve – magyar nyelven íródtak, így a kötet eredeti, angol nyelvű kiadása ebből a szempontból nem forrás értékű. A Péterrel folytatott – olykor Ditta közreműködését is bemutató – levelezés megható tanúsága annak, hogy a munkájára koncentráló, s a fiától sokszor távol levő zeneszerző milyen igyekezettel törekedett a kapcsolat fenntartására és erősítésére. Az amerikai levelek ebből a szempontból még többet mondanak, mert olyan ember aggodalmáról vallanak a fia iránt, aki maga is aggodalom tárgya. És milyen elkeserítő egy ilyen levelet olvasni! “Jó fiú vagy igazán, hogy felajánlod nekünk ideiglenes használatra összekuporgatott pénzedet. Én nem akartam elfogadni, de most megváltozott a helyzet… Itt vagyok az én »világhíremmel«, és ilyen nyomorúságban. Persze világhírből nem lehet jóllakni… Szeptember 20-án [1944] Menuhin Londonban játszotta a hegedűkoncertemet a BBC-vel. – Jöttek a lelkes táviratok – egy tőle, egy Hawkestól, a kiadótól. Hawkes többek között ezt kábelezi: »Am proud to be associated with you as publisher of such a great work« – Ha büszke, büszke, van neki mire! De akkor tulajdonképpen segíthetne nekem valami nyomatékosabb évi előlegekkel, ameddig ebben az országban vagyok. Ha ugyan valaha is hazatérhetek!”9

Ebből a levelezésből derül ki végre egyértelműen, hogy Bartók Magyarországra való visszatérését nem a megélhetés, hanem a politikai helyzet bizonytalanságától való félelme miatt vetette el. Olvashatunk itt néhány részletet más, eddig publikálatlan levelekből is, például azt, amelyiket Bartók egykori növendékének, Agnes Butchernak írt 1945. június 23-án. “Az ég tudja, mikor és hogyan lesznek [Magyarországon] szabályos választások, és azoknak mi lesz az eredménye. Én úgy gondolom, hogy az oroszok meg fogják szervezni (mondjuk 6 hónap alatt) azt, hogy az emberek »szabadon« (!) meg fogják szavazni az ország szovjetizálását, és azt, hogy a nagy Sz. Sz. Sz. R.-hez csatolják.”10

Bartók Pétert gyermekkori, majd már érett kori tapasztalatai olyan kiváló megállapításokhoz is elvezetik, melyek túlemelkedve a memoáríráson, az egész Bartók-jelenség mély megértéséről és átéléséről tanúskodnak. Csak egy ilyet idézek, de talán ez mond a legtöbbet. “Apámat megalkuvásra képtelen emberként ismerték. Ha egy kicsit rugalmasabb lett volna, mondják sokan, sok kellemetlenségtől megkímélhette volna magát. Ha nem találta volna a náci mozgalmat annyira visszataszítónak, sőt elviselhetetlennek, akkor elkerülhette volna az Újvilágba való kivándorlás nehézségeit. De megkérdezhetném: ha nem lett volna megalkuvásra képtelen, a zenéje vajon akkor is ugyanilyen lenne?”11

 

Csak sajnálni lehet, hogy Bartók Péter olyan témákat is érint, amelyek túllépik a fogékony, de végül is zenében és zenetudományban laikus szerző illetékességének határát. Bár dicsérni kell, hogy a könyvet nem életrajzi, hanem tematikus struk-túrára építi – külön fejezeteket szentelve az élet periódusainak (A korai évek, A környezet, Budapest 1932-1940, Amerika), Bartók hegyek iránti vonzódásának (Hegyek), a zeneszerző népzenei kutató és lejegyző munkájának (Népzene), valamint egyes művek keletkezési történetének (Néhány műről) -, mégiscsak ez a szerkezet ad alkalmat arra a szerzőnek, hogy szakkérdésekbe is belebocsátkozzék. A népzenéről szólva például meg kellett volna elégednie azoknak az emlékeknek a felidézésével, amelyek a fonográf szerkezetével, a rádióban prezentált előadással vagy a törökországi gyűjtéssel kapcsolatosak, és nem lett volna szabad belemennie a népzene olyan elméleti szintű tárgyalásába, amelyről az apa egész életében számos alkalommal komoly tanulmányok sorát írta, a jelenségek valóban professzionális differenciálásával. Úgy tűnik, Bartók Péter csak a Benjamin Suchoff-féle publikációkat ismeri, amikor ezt írja a 62. oldalon: “A török volt a két népzenei gyűjtemény közül az egyik, amit még a halála előtt elő tudott készíteni.” Majd a 152. oldalon: “Apám, sajnos, különböző okok miatt, egyetlen teljes népzene-gyűjteményét sem láthatta kinyomtatva. Néhány esetben azért, mert nem volt lehetősége nyomdakészre szerkeszteni az anyagot; más esetekben befejezte ugyan a munkát, de nem talált módot a kiadásra…”

Ezek a mondatok teljesen félrevezethetik az olvasót. Való igaz, hogy a “nagy” román és a török gyűjtemény nem jelenhetett meg Bartók életében, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy a bihari gyűjtés 1913-ban, a máramarosi gyűjtés 1923-ban, a kolindák kötete pedig 1935-ben jelent meg, teljes tudományos apparátussal, analízissel és rendszerezéssel.12 Napvilágot látott továbbá még életében a teljes biskrai gyűjtés (1920) és a magyar gyűjtés egy reprezentatív része (1924).13 De más filológiai jellegű pontatlanság is feltűnik, amit épp az Egyesült Államokban élő szerzőnek nem lett volna szabad elkövetnie. A 143. és 147. oldalon hosszan idézi Bartók egy 1943-ban, a Musical America című folyóiratban megjelent rendkívül fontos írását, ilyen címre hivatkozva: “Bartók Views the Folk Music Wealth of Hungary” (Bartók áttekinti a magyar népzenei kincset). Nos, ilyen című írása Bartóknak nincsen; a cikk “Diversity of Material Yielded Up in Profusion in European Meltingpot” címmel jelent meg, eredeti angol verzióját Benjamin Suchoff közölte 1976-ban “Folk Song Research in Eastern Europe” címmel, de magyarul már 1953-ban megjelent “Népdalkutatás Kelet-Európában” címmel, Szabolcsi Bence fordításában, a Kodály Zoltán 70. születésnapjára készült emlékkönyvben, majd 1967-ben a Szőllősy-féle Bartók Összegyűjtött Írásai I című kötetben.14 Az ilyen téves adatokat javítani lehetett – és kellett – volna, különösen ha olyan szakmai lektor működött közre, mint Kovács Sándor.

A filológiai hibákon és félreértéseken túl Bartók Péter jellegzetesen amatőr, elnagyolt megállapítások mezejére is téved. Például ezt írja a könyv 148. oldalán: “További érdeklődésre tarthat számot a kelet-ázsiai zene tanulmányozása, hiszen a magyarok egykor régen Ázsiából jöttek a Kárpát-medencébe.” Talán nem kell különösebb magyarázatot fűzni ahhoz, hogy egy ilyen mondat mennyire nem illeszkedik sem a tényekhez, sem pedig Bartók gondolkodásához. Hasonlóképpen szimplifikálja Bartók Péter az egyik legnagyobb zongoradarab, Az éjszaka zenéje “programját”, amikor ezt írja: “Hangfelvétel-készítő tevékenységem során egyszer apám zongorára írt Szabadban szvitjét vettük fel. Az éjszaka zenéje címet viselő negyedik tételben fölfedeztem a szőllősi békákat, múltat idéző hangvétellel. Még az időnkénti vízbeugrások sem hiányoznak. S a távolból valami halk zene szól, mintha a szomszéd faluból hallatszana át.”15

A fordító, Péteri Judit kitűnő munkát végzett, amit főképp az mutat, hogy Bartók Péter már említett gördülékeny írásmódja, emlékeinek plasztikus leírása és poézise a magyar szövegben is érvényesül. Kár, hogy a fordításba olyan apró melléfogások csúsztak, mint például a Szilágyi Dezső téri “templomudvar” templomkert (churchyard) helyett,16 a szőllősi gazdaság “hintója” kocsi (carriage) helyett, 17 a magyarországi “bennszülött” honos lakó (native) helyett, 18 a lábjegyzetben megjelenő fordítások között pedig (ez talán a szerkesztő felelőssége?) a francia “mesquine” szó “szegényesként” jelenik meg, 19 holott az “zsugori”, a “superintendent” pedig “házmester”-nek van fordítva, 20 noha ez a funkció az amerikai ingatlanokban adminisztrativ felügyelőt, gondnokot jelent.

Szerkesztői hibának tulajdonítható, hogy az Agatha Fassett-könyvre való hivatkozás az 1960-as New York-i kiadást tünteti fel, és nem az első, 1958-ast (lásd e cikk 2. sz. jegyzetét); hogy a Musical Americában megjelent Bartók-tanulmány esetében nemcsak a hivatkozás rossz (lásd feljebb), hanem még újra is fordítják, ahelyett, hogy a már elfogadott, itthon kétszer is publikált szöveget idéznék; hogy nem következetes a műcímek álló vagy kurzív tipográfiája; 21 hogy lépten-nyomon betűhibák (Franklin Deleanor Roosevelt), fölösleges – csak az angol szövegben indokolt – vesszők bukkannak fel.

Nem szeretném azonban, ha e hibák említése elvenné a kedvet Bartók Péter könyvének olvasásától, csak épp arra kívántam felhívni a figyelmet, hogy egy ilyen jelentős munka a fordító és a szerkesztő részéről nagyobb figyelmet érdemel, és a szerző iránti tisztelet nem menti fel őket bizonyos tévedések itthon kötelező kijavítása alól. Hogy egy ilyen javítás nem példa nélküli, azt Alan Walker nagy Liszt-biográfiájának hazai kiadása mutatja (mely egyébként ugyanennek a kiadónak köszönhető); a jelentős angol tudós munkája csak nyert azon, hogy a legautentikusabb magyar Liszt-kutató, Eckhardt Mária bizonyos korrekciókat javasolt, és a szerző azokat készséggel elfogadta.

De a mérleg mindenképpen a nyereség oldalára billen: a nemzetközi Bartók-irodalom igencsak gazdagodott Bartók Péter My Father című könyvével, és a hazai közönség bizony nagyon várta már magyar nyelvű megjelenését, az utolsó és talán leghitelesebb tanú vallomását. A tanúét, aki ott asszisztált a nagy muzsikus mellett élete utolsó hónapjaiban, s aki ott állt halálos ágyánál. Aki szubjektív emlékeinek felidézését ezzel a mondattal zárta: “Apám volt a legcsodálatosabb ember, akit valaha ismertem.”+-

http://epa.oszk.hu/00800/00835/00086/1653.html

Címkép: Ifj. Bartók Béla és Bartók Péter apjuk fotója előtt. FORRÁS: APA-PICTUREDESK VIA AFP/M. LECKEL