Graham Green és az orosz rulett

Posted by

Frank T. Csongos
 Richard Greene új életrajza az íróról: “Több volt mint szex, könyv és depresszió”

Amikor Gabriel García Márquez, Fidel Castro jelenlétében, megkérdezte Graham Greene-től, hogy igaz-e az, hogy orosz rulettet játszik töltött revolverrel, Greene biztosította, hogy így van. Castro, a világ számos vezetőjének egyike, akivel Greene az évek során találkozott (Gorbacsov, Ho Si Minh, VI. Pál pápa és  mások), kiszámította az esélyeket, és azt mondta, hogy “magának már nem kellene élnie”. Greene is ugyanezt gondolta. Arra számított, hogy fiatalon fog meghalni („Inkább meghalok egy golyótól a fejben, mint prosztataráktól”), de mégis 86 éves koráig élt.

Az orosz rulett-sztorit vitatják,  lehet, hogy Greene csak üres, töltetlen fegyverekkel játszott. De Richard Greene a könyv szerzője (nincs semmiféle kapcsolata az íróval) új életrajza központi elemének tartja, azt, hogy  a regényíró kockázatvállaló és kalandor volt, önkárosítás- és veszélyfüggőségő. A hangot egy korai libériai utazása adta meg, amikor a modern rabszolgaság kivizsgálására indult. Greene tudta, hogy kockázatos – rálőhetnek a katonák, megharaphatják a kígyók, megfertőzheti a  lassa vagy a sárgaláz. De mindez csak ösztönözte. Vele volt unokatestvére, Dorothy, aki ijesztőnek találta: „Ha veszélyes helyen jársz, annyira érdekli őt reakcióid megfigyelése, hogy valószínűleg elfelejt majd megmenteni.”

Cikkeket írt, leveleket küldött, diplomáciai feljegyzéseket készített és anyagokat gyűjtött a könyveihez, mindezt egyszerre. Fókuszában éppúgy álltak az elnyomás körülményei között dolgozó katolikus papok, vagy „angol típusok olyan környezetben, amely nem védi őket”. Kémkedéssel gyanúsították: jogosan, nemcsak regényíróként ismerték el. A háború alatt az MI6-nál dolgozott, Kim Philby-vel. Noha csak rövid ideig volt  a kommunista párt tagja, megértette annak vonzerejét és megvédte Philbyt, mikor hazája elárulásával vádolták: „Ügyet szolgált, és nem önmagát.” Greene számára a katolicizmus ugyanazt a célt szolgálta – az ideálba vetett hitet. Katolikus agnosztikusként jellemezte magát, de eléggé hívő volt ahhoz, hogy „kétségbe vonja a hitetlenséget” és a halál utáni életet valószínűnek gondolja.
Teologizálása és foglalkozása a szentekkel ma már ugyanolyan régimódinak tűnik, mint a bordélyok iránti vonzalma. Sok kudarca volt, nem utolsósorban szülőként. Egyrészt “megtisztítónak” találta a kisgyerekek társaságát, ugyanakkor alig volt kapcsolata fiával és lányával, amíg azok fel nem nőttek. De nagylelkű volt a pénzzel: barátoknak, ismerősöknek és volt szeretőknek autóval, házzal, járadékkal és egyéb extravagáns ajándékokkal kedveskedett. És bár közömbös az Egyesült Királyságban a pártok politikája iránt, szenvedélyes kampányolt a globális igazságtalanság ellen. Élvezettel töltötte el, ha önkényuralmi rendszerektől követelhette a bebörtönzött másként gondolkodók szabadon bocsátását vagy elítélheti  az Egyesült Államok katonai beavatkozásait.
Richard Greene finoman lebecsüli az író korábbi életrajzíróit, Norman Sherry-t és Michael Sheldont. Szemléletüket “triviálisnak” találja,  és hozzáteszi, hogy munkáik megjelenése óta sok új anyag látott napvilágot. A „szexre, könyvekre és depresszióra koncentrált” élet helyett egy másik élet portréját kínálja (utazások, mindenféle irodalmi tevékenység – színdarabok és forgatókönyvek, szépirodalom, szerkesztés,  újságírás –  és bipoláris rendellenesség). Greene traumáit még iskolai napjaira vezeti vissza, amikor zaklatták, áldozattá tették és öngyilkosági szándéka miatt megfigyelték. Az életrajz szerint a bipolaritás volt az oka Greene nyugtalanságának – állandó laléandok iránti igényének – legyen az akár egy új országban, akár egy új nővel. Csak az utolsó párjával, Yvonne Cloettával, akivel adóügyei elől Antibesbe menekült, érte el a kiegyensúlyozottságot. Addig, a hírnév és a siker ellenére, nagyrészt boldogtalannak érezte magát – a piától és a benzedrintől való függése,  Vivien-nel való sikertelen házassága miatt. S attól tartott, hogy íróként jelentéktelenné válik,  csalódott volt, hogy nem nyerte el a Nobelt.

Bár Richard Greene mostani életrajzáról azt mondja, hogy új anyagból dolgozik, nem tehet róla, de a régi csapást követi.  Shirley Temple rágalmazási esetétől kezdve egészen az Anthony Burgess-szel való civódásig. Rendkívül mozgalmas élet volt ez, és 78 rövid fejezetben és 500 oldalon érezhetően zsúfolt. Ugyanakkor mindenképpen friss Greene-nek a külföldi tudósítónak és titkos megbízottnak a ábrázolása. De ennek ára az túl sok információ van a könyvben az általa meglátogatott országok belpolitikájáról, és mindarról, ami nem mindig releváns a fikció szempontjából. Lehet, hogy az a tény, hogy az életrajz több időt szentel például az 1970-es évek Panamájának, mint Graham Greene és Catherine Walston hosszú és bonyolult viszonyának korrigál egyes a korábbi életrajzok. De ez kevéssé magyarázza meg az embert, és nagyobb figyelmet fordít egy kisebb ismeretterjesztő könyvre (Getting to Know the General) (Ismerkedés a tábornokkal), mint remelművére The End of the Affair-re (magyarul A szakítás) .

• Russian Roulette: The Life and Times of Graham Greene by Richard Greene is published by Little, Brown