Orbán szamizdatja

Posted by

Szele Tamás

Azért ezt a legújabb közleményt nem volt olyan nagyon könnyű megemésztenem, értelmezni meg még sokkal nehezebb lesz, de azt hiszem, nem járunk túl messze a valóságtól, ha leszögezzük: különös folyamatok zajlanak Orbán Viktor koponyájában. A magyar miniszterelnök régebben is sok mindennek képzelte magát, de most már publicistának, sőt, valamiféle demokratikus ellenállónak is. Nagyon rosszul áll neki ez a szerep, és komoly kétségeim vannak afelől, hogy tisztában van-e azzal, amit leírt. De hát lássuk a medvét, tegnap különös közlemény került ki a Miniszterelnöki Sajtóirodától:„Orbán Viktor válasza Manfred Webernek (EU-szamizdat nro. 3.)”

Mit írt maga, kormányfő uram, szamizdatot? Csak nem kapott szilenciumot saját magától, hogy nem publikálhat hivatalos úton, mondjuk a Magyar Nemzetben, ahová már írt cikket (igaz, olyan is volt, amilyen az az írás)? Vagy arra utal, hogy a múltkori anyagát nem hozta le a Project Syndicate, így csak a teljes magyar kormánymédiára kellett fanyalodnia? Megértem, nem nevezhetőek azok a lapok komoly orgánumnak, nem dicsekszik azzal senki, hogy ott publikált, de azért mégis becsülje meg őket, mindegyik a magáé. Kicsit sárgák, kicsit savanyúak, de vannak.

„Az európai fősodratú média kirekeszti, mellőzi és letiltja azokat a gondolatokat, amelyek nem illenek abba a világképbe, amelyet ők sulykolnak nap mint nap. Ezt is el fogják hallgatni. Nekünk, közép-európaiaknak ez nem ismeretlen. Erre találtuk ki a szamizdatot. Írj, nyomtass, olvass, terjessz! Szam izdat, vagyis magunktól magunknak.”

Jaj, kérem, persze. Ahány ilyen meg nem értett zsenit hallottam én már panaszkodni, szinte ugyanezekkel a szavakkal. Csakhogy a szamizdatról, uram, magának segédfogalma sincs, még a szó eredetét is rosszul ismeri. Nem „szam izdat”, hanem „szami zdat”, és nem azt jelenti, hogy magunktól magunknak, hanem egyszerűen csak annyit, hogy „magánkiadás”, szamij zdatyelej. A kifejezést Nyikolaj Glazkov orosz költőnek köszönhetjük, az 1940-es években találta ki, mikor az állami kiadók nem adták ki a verseit, és kinyomtatta ő maga a kötetét. Igen, a szamizdat jelent betiltott irodalmat, de a nyolcvanas években, amikor ez a műfaj nálunk virágzott – és távolról sem kizárólag a Beszélőre gondolok, teljes kötetek és egyéb orgánumok is jelentek meg ilyen úton, stencilezve – ön legmélyebb sajnálatomra nem foglalkozott sem az írásukkal, sem a kiadásukkal, maximum, ha elolvasta őket nagy titokban. Szóval: ne játsszuk a demokratikus ellenállót, magát senki sem tiltotta be, csak nem pont ott jött le egy cikke, ahová szánta. Nagy kaland. Azért ezt sem fogják stencilgépen sokszorosítani az éji homályban. Valahogy ugyanis arra semmi szükség.

„Manfred Weber azt állította december 3-án a Németországba akkreditált tudósítóknak, hogy nem Magyarország és Lengyelország ellen hozzák létre a hírhedt jogállamisági mechanizmust. Továbbá azt is, hogy a cél a jogállamisági kérdések depolitizálása, kivonása a pártpolitikai vitákból. Az igazság azonban ennek éppen az ellenkezője. Ezt bizonyítják az alábbi nyilatkozatok.

Bizottság
Jourová: Orbán beteg demokráciát épít.
Reynders: Néhány tagállamban jogállamisági válság van. Különösen Magyarországon és Lengyelországban.
Timmermans: A szabad sajtó szinte nem létezik Magyarországon.
Dalli: Ez a mechanizmus a módja annak, hogy a tagállamokat betereljük a sorba.

Parlament
Barley alelnök: Magyarországot és Lengyelországot ki kell éheztetni.
Verhofstadt: Nem kell bizonyítani, hogy Magyarország és Lengyelország működése összhangban áll-e a most felállítandó szisztémával. Ez már bizonyítva van. Most azonnal működésbe kell hozni.

Kormányok
Maas: Most lesz végre egy eszközünk, amely nagyon fájdalmas lesz Magyarország és Lengyelország számára.
Asselborn: Semlegesíteni kell ezt a rákos daganatot. Magyarország ugyanolyan diktatúra, mint Belarusz.”

 

Szétszórtnak érzem az egészet, elnagyoltan odavetettnek, de mintha sejteném a költő szándékát. Arról van szó ugyanis, miszerint igen szomorú az, ha a költőt nem szeretik. Ennél már csak az szomorúbb, ha a költő maga viszont szereti azt, aki őt nem, erről szól a líra kilencven százaléka Homérosztól napjainkig (a maradék tíz százaléka meg arról, hogy a költőnek nincs pénze és kellemetlennek találja ezt az állapotot). Az elmondható, hogy Manfred Weber nem tartozik Orbán Viktor rajongói közé. Kicsit sem. Ez mindegy is lenne úgy általában véve, de Orbán viszont mégis érezhet valami mélyebbet Weber iránt, ha már annyira fontos neki, hogy az a hűtelen Manfréd szeresse őt. Most is azt panaszolja, milyen csúfakat mond őróla a világ, és Manfréd nincs most mellette, nem fogja a kezét, nem törli le illatos csipkekendővel a könnyeit… Cudar ez az élet, miniszterelnök úr, sírjon kicsit a vállamon. Manfréd vállán úgysem fog. Ja, hogy miket beszélnek? Sajnos igazakat. Vallja be, ha másnak nem is: saját magának. De nem, a költő sértődött, sebezni akarja érzelmei tárgyát:

„A helyzet világos, kedves Manfred. Ti meg akarjátok változtatni a jelenlegi jogi helyzetet, hogy olyan eszközt hozzatok létre, amelyet azonnal Magyarország és Lengyelország ellen fordíthattok. Az Európai Bizottság, az Európai Parlament és felelős nemzeti kormánypolitikusok nyilatkozatainak fényében ezt többé nem tudjátok letagadni. És azt várjátok, hogy mi, magyarok elfogadjuk ezt.

A németek sok mindent kértek már tőlünk, magyaroktól a történelem során, de Ti vagytok az elsők, akik balfácánnak is néztek bennünket. Nem vagyunk azok.”

Durcás a miniszterelnök úr, mindjárt toppant is egyet a lábacskájával. Többet gondol, mindig is többet gondolt arról a jogállamisági feltételről, mint amennyi benne van, de hát ilyen az, mikor az embernek eszét veszi az érzelem. Bár, a mostani sértegetés mögött más is lehet. Weber ugyanis tegnapig, hogy úgy mondjam „meg volt sértve” Deutsch Tamás által, azonban tegnap kiderült: Deutsch már egy hete elnézést kért Webertől meggondolatlan szavai miatt. Márpedig Weber sértés nélkül nem maradhat, ha nem sérti a Deutsch, majd sérti maga a miniszterelnök. Az a lényeg, hogy meg legyen sértve mindig. Vagy ki tudja, bonyolultak ezek az emberi kapcsolatok, kérem…

Végső soron azt kéne tisztázni, mi ez az iromány. Az már kiderült, hogy nem szamizdat, sőt, az ellenkezője, a Hatalom kommünikéje, kár is bemocskolni vele ezt a szebb, daliásabb időket látott, legendás kifejezést. Ami a Hatalomtól jön, sőt, a legfőbb magyar politikai hatalomgyakorlótól, az sok minden lehet, csak szamizdat nem. Valami lajstrom, valami panaszáradat arról, hogy a szerzőt senki sem érti, a legkevésbé a címzett, de azért levélnek vagy versnek nem mondanám mégsem, leginkább úgy fogalmaznék, hogy vagdalkozás. Szóval, ennek nem sok helye volna igazából még a politikai nyilvánosságban sem, mert a mondanivalója kimerül abban az egy gondolatban, hogy „az egész világ egészen biztosan ki akar cseszni a magyarokkal, de mi nem hagyjuk”, holott épp a magyarokkal egyáltalán nem akar kicseszni a világ. Esetleg a miniszterelnökükkel, aki nem a legszerethetőbb valaki, de vele sem az egész világnak van baja, csak néhány pályatársának.

Nem lenne okosabb, ha a magyar kormány feje ezeket az indulattól fűtött, kellőképpen át nem gondolt jegyzeteit inkább a kedves naplójába vagy a kis lakattal lezárt tiritarka emlékkönyvecskéjébe írná és megkímélné tőlük a nyilvánosságot?

Bizonyára okosabb lenne. Épp ezért szó sem lehet róla.

Szerintem rövidesen publikálja a következőt is.

Ha kötet lesz belőle, nem fogom megvenni.