Kinőtte-e Orbán Viktor Magyarországot? Ideje visszatérni a kispályára!

Posted by

Dobozi István

>Tavaly Magyarország részaránya az Európai Unió összevont GDP-jében 1 százalék volt. Kár lenne azonban azt hinni, hogy Orbán Viktor miniszterelnök súlya is ilyen alacsony lenne az európai politikában. Csak a vak nem látja, hogy Orbánnak túl kicsi Magyarország, s duzzadó hatalmi ambícióitól hajtva már régóta és mindenáron nagypályás nemzetközi játékos akar lenni, különösen az európai politikában, függetlenül attól, hogy ez mennyiben szolgálja a nemzeti érdeket.

Ezt az emelkedett státuszt gyakorlatilag már sikerült is elérnie. Ezért vagy azért – földcsuszamlásszerű választási mesterhármas, az illiberális demokrácia büszke felvállalása, az orbánizmus regionális kisugárzása, Európa populista enfant terribleje, migrációs válság, kitartó Brüsszel-ellenesség, különutas külpolitika, éjjel-nappali sorosozás, a CEU kipaterolása és most az EU költségvetési és helyreállítási alapjának vétója – egész Európa Orbánról beszél. De hadd tegyem hozzá, hogy Amerikában is (ahonnan ezeket a sorokat írom) a közvéleményben a szupersztárokon (Merkel, Macron) kívül ő az egyik legismertebb márkanév az EU-ban. Nem véletlen, hogy a magyar miniszterelnök fölkerült a Politico, a tekintélyes amerikai magazin Európa legbefolyásosabb embereinek 2020-as listájára.

Orbán Viktor egy kis ország önsúlyát messze meghaladó szerepre tett szert, ügyesen kihasználva az EU belső válságát, különösen a bevándorlási káoszt és a kulcsországok vezetőinek politikai hibáit és gyengeségeit. Egy ideig a Brüsszel-ellenes európai erők zászlóvivője tudott lenni.

A Vlagyimir Putyin orosz elnökkel fönntartott különleges kapcsolat is többnyire a nagy pályát és az EU-n belüli politikai elszigetelődés ellensúlyozását szolgálja. Huzamos ideje a miniszterelnök tarsolyában van az orosz szuperhatalom elismerése, talán több is a kelleténél. A keleti nyitás keretében Pekinggel is sikerült speciális viszonyt teremteni a régiónkban szinte egyedülállóan, fittyet hányva az ezzel (plusz a szoros orosz kapcsolatokkal) járó szövetségesi rosszalásokra. Donald Trump elnöksége alatt pedig a magyar miniszterelnök megkapta a hosszú ideje hőn vágyott elimerést Amerikától, az általa legmagasabbnak tekintett világi helytől.” Washingtoni csúcstalálkozójukon Trump politikai „ikertestvérének” nevezte Orbánt, aki „olyan, mint én vagyok, kicsit ellentmondásos, de nincs azzal semmi baj.” Miniszterelnökünk ekkor érezhette úgy, hogy hivatalosan is egy kis ország nagypályás nemzetközi sztárjává avanzsált: politikai felértékelődés a világ három szuperhatalmánál, plusz Európa egyik legbefolyásosabb politikusa.

Innen egyenes út vezetett a görög hitregékből jól ismert hübriszes mentalitáshoz: elbizakodottsághoz, önteltséghez és hatalmi „túlérzethez.” Európában Orbánon kívül senki nem engedte meg magának, hogy – külügyminiszterén keresztül – Amerika leendő elnökének egyik családtagját nyilvánosan megtámadja és legfőbb szövetségesünk jövő évtől kormányzó pártját „morális imperializmussal” bélyegezze meg. Ez nem csak vezetői hübrisz, de antidiplomácia is, kevésbé finoman: kockázatos külpolitikai amatőrizmus. Tisztában volt-e a miniszterelnök (és még az őt is túlreagáló külügyminiszter) azzal, hogy ugyanazt a hibát követte el – súlyos beavatkozás az amerikai belügyekbe, ráadásul az elnökválasztás véghajrájában –, amelyet olyan zajosan és kitartóan sérelmezett Magyarországgal kapcsolatban az Obama/Biden-kormány idején? A magyar külpolitika az utóbbi idők egyik legnagyobb, nem kikényszerített hibáját követte el. Mérlegelte-e Orbán Viktor, hogy milyen fogadtatásban lesz része neki és külügyminiszterének Washingtonban január 20-a után, amikor a bideni stáb beköltözik a Fehér Házba és a State Departmentbe?

Az EU egyik legbátrabb projektjével szembeni mostani magyar vétó pedig már az orbáni hübrisz csúcsrajáratása: Budapest kontra huszonöt európai főváros, köztük három G7-es: Berlin, Párizs és Róma. Ha nincs semmi hiba a magyar demokrácia körül, akkor mi oka van a magyar miniszterelnöknek, hogy féljen a jogállami szabályozástól? Miért nem tart ettől az EU huszonöt másik tagtársa? Elbizakodottságában Orbán nem érzékeli, hogy az árral szembeni viselkedésével azt a látszatot kelti, mintha súlyos találat érte volna kormányát a demokráciadeficit dolgában. Hatalmi hübriszében a magyar miniszterelnök megint rosszul mérte fel az erejét: ebből a vétóvitából csak bukott játékosként kerülhet ki, amiért országa fizeti az árat. (Az európai középhatalomnak számító, s Brüsszellel kevesebb fronton ütköző lengyelek valószínűleg olcsóbban megússzák majd.)

Ideje visszatérni a kispályára, amíg nem túl késő. Elég volt az ámokfutásból a világprondon!

(Az Amerikában élő szerző a Világbank volt vezető közgazdásza.)