A Demeter-ügy a mérlegen: most kezdődik a tánc

Posted by
Szele Tamás

>A naiv polgár azt hinné, vége a Demeter-ügynek, pedig még csak most kezdődik el. Igaz: az Origo levette, a szerző visszavonta az illető förmedvényt, de így is messze több kérdőjel maradt, mint ahány mondat végére pontot lehetett tenni. Nem tudjuk a dolgok miértjét és hogyanját, és nem lehet elintézni a történteket azzal, hogy „ezek ilyenek”. Akárkiket is értsünk „ezeken”, Már csak azért sem, mert az összes történelmi bűnünk, hibánk mögött ilyen általános „ezekezés” bújik meg, de még a muhi csata elvesztésében is szerepe volt annak a korabeli mentalitásnak, hogy „ezek csak pusztai csürhe, szétzavarják őket a lovagjaink fél perc alatt”. Szóval: első sorban nincsenek „ezek”, csak helyzetek és egyének meg politikai törekvések, másodsorban többre megyünk, ha elemezzük a helyzetet, mintha azonnal kimondanánk egy sommás és emiatt valószínűleg téves ítéletet.

A kérdés, amit feltennék, elsősorban sajtószakmai. A botrány folyamán nagyon látszott, hogy a jogosan felháborodó közönség mekkora hányada olvassa a kormánysajtót. Elég csekély hányada, sőt, gyakori volt az a fölényes beszólás, hogy „minek olvasol te Origót”. Hát, ha én Montgomery lennék és Észak-Afrikában történetesen a kezem közé kerülne Rommel egyik-másik haditerve vagy a levelezése a német vezérkarral, joggal nevezne bárki futóbolondnak, ha eldobnám és el nem olvasnám, csak, mert nem szeretem sem a szerzőket, sem a céljaikat, sőt, szemben állok velük. Hiszen épp azért kell nekem tudni, mit gondolnak a túloldalon. Én például minden nap olvasom a kormánysajtót (és a függetlent is), azzal kezdődik a reggel, hogy tizen-valahány sajtóterméket elolvas az ember, anélkül el sem lehet indulni. Ezért tudom, amit a velem egyetértők közül kevesen, hogy a mostani botránykő nem egyedüli, önmagában álló produkció, Demeter Szilárd régebben heti, azonban az utóbbi időkben már majdnem napi rendszerességgel publikált az Origón jegyzeteket.

Minden közéleti kérdésben, Dúró Dóra darálásától egyetemfoglalásig, de november 17. óta figyelhető meg az exponenciális gyorsulás, a minden napi publikáció, és ha ennyire talán nem is borzalmasak az írások, de majd mindegyik jegyzetből lehetett volna valamekkora botrány. Van közöttük jogállamisági eszmefuttatás A jogállamiság bunkósbotja és Európa halála” címmel, olyan kitételekkel, miszerint: „Az Európai Unió tehát nem lehet demokrácia a szó klasszikus értelmében.” ezt már másnap folytatta (igaz, a Kontrán), van Facebookról átemelt, írásnak tekintett bejegyzés, van Megadja Gáborral közösen írt levél „Válasz egy Übermenschnek” címmel, ami gyakorlatilag arról szól, hogy a (ide tessék olyan negatív jelzőket képzelni, amiket a szerzőtől megszoktunk) német nép leginkább ostoba és gonosz, amint Németország is az, egész Európával együtt, és mindenki hülye, egyedül Magyarország helikopter, de benne is Orbán Viktor a rotor. Én ezen a német követség helyében megsértődtem volna, de ők nem tették (vagy nem jelezték), akad még Nietzsche-parafrázis, egy közepes sorosozás, ezeket követte csak a most botrányt kiváltó írás, majd a Mazsihisznek adott válasz, végül az írás visszavonása.

Azzal nincs bajom, ha valaki naponta ír, én is azt teszem, csak én nem vagyok mellé kultúrpápa és nem is leszek soha. De láthatjuk: ez a förmedvény nem a semmiből pattant elénk, ennek komoly előzményei voltak. Ez egy folyamat terméke, sőt, végterméke volt. Hogy ennek a folyamatnak mi volt a célja? Itt érünk el a sajtószakmai kérdéshez. Újságot csinálni normális esetben csapatmunka. Én a jelenlegi viszonyok között rá vagyok kényszerülve, hogy vagy egyedül, vagy kevés kollégával dolgozzak, de egyvalami még így is van. Lemondhatunk mindenről, egyről nem lehet, és ez a szerkesztés. Az csak a hollywoodi filmekben van úgy, hogy a magányos újságíró egymaga szembeszáll a (tetszés szerinti) hatalommal, és 1. soha, senki nem látja öt másodpercnél hosszabb ideig írni, 2. az anyagai szerkesztés, húzás nélkül, ámde azonnal megjelennek.

A valóságban a munkatársnak nem ritkán több vitája van a szerkesztővel, szerkesztőnek a munkatárssal, mint amennyi nézeteltérés egyáltalán a munkavégzés közben volt. Szóval: ezek az egyre durvább és provokatívabb írások vagy szerkesztés nélkül mentek ki, bár nagyon nem úgy tűnik, mert minden a helyén van bennük, még a hivatkozások is, vagy szerkesztői szándék volt elmenni velük a falig.

Egy kérdésem volna: ki az a szerkesztő, aki ebben asszisztált? Erre nem válasz, hogy rábökünk az impresszumban a főszerkesztő nevére, az ugyanis, pláne nagy lapoknál a legritkább esetben szerkeszt, ahogy a hajóskapitány sem szokott a fedélzeten ellenőrizni, arra van az első tiszt, a napos szerkesztő. Szóval, ez nem kis rejtély, mert az impresszum csak főszerkesztőt tartalmaz, aki többnyire nem tud semmiről. Annyira nem, hogy amikor Gábor László főszerkesztő urat beidézték egy Donáth Annát rágalmazó írás miatt tanúnak, képes volt azt vallani, hogy: „Nem tudja, ki írta a lapjába a cikket, ki szerkesztette azt, és azt sem tudta megmondani, hogy ki döntött a közléséről, ahogy egyébként az olvasói levél szerzőjét sem tudta megnevezni, ami alapján megvádolták Donáth Annát.”

Ez egy szovjet gyermekkönyv, „Nemtudomka a szerkesztőségben” címmel, vagyis a folytatása, „Nemtudomka a törvény előtt”. Gyakori Magyarországon, csak többnyire nem főszerkesztők szokták előadni. Szóval, fogadok egy belga sörbe, hogy most sem fog kiderülni, ki volt az a szerkesztő, aki ezt a sajtóipari kísérletet végigvitte, egyenesen neki a falnak. Szerintem abból a célból, hogy jöjjenek rá: hol van a fal, meddig lehet menni.

Ebből komoly koppanás lett, ugyanis a fél világ felhördült, nem csak mi, itt, Magyarországon: a világsajtó reakciói közül kiemelném azt, hogy Demeter Szilárd bekerült a Pravdába is, mégpedig a „komisszár” kifejezést használták rá, de a német sajtó (például a Die Presse) is a keletnémet hangulatú „Kulturfunktionär” szót alkalmazza esetében. Megjelent a neve a Reuterstől a Neue Zürcher Zeitungig, a Business Inisdertől egészen az al-Jazeeráig mindenütt, és sehol sem értettek vele egyet.

Világszerte ismert neveink: Bartók, Puskás, Rubik, Orbán és most már Demeter is. Márpedig a szerkesztő legalább annyira volt felelős az egészért, mint a szerző, ez még a bíróság előtt is így van.Akkor nagyon nagyjából, de átnéztük azt, mi volt eddig, most lássuk, mi lesz.

Mi lenne, mondaná a naiv polgár, Demetert elbocsátják, ő szőrcsuhát ölt és elvonul a Kalahári-sivatagba remetének, ahol is kizárólag szárított teveszellentéssel fog táplálkozni és elektromos angolnával korbácsolja magát. Na, kérem, minden lesz, csak ez nem. Azt sem tartom nagyon elképzelhetőnek, hogy a hűséges kamikáze küldetése végeztével magától lemondjon, de azt, hogy elbocsássák, a legkevésbé gondolhatjuk, azok után, hogy annyian követelték az elbocsátását. Ha erre sor kerülne, akkor úgy tűnne, a kormány hajlandó engedni az ellenvéleményeknek, szót fogad, ha követelnek tőlük valamit. Márpedig ez elképzelhetetlen, azonban tekintve a botrány méreteit, a világszintű tiltakozást, amit már nem lehet elrejteni, pont úgy már nem maradhatnak a dolgok, ahogy eddig mentek, a jövőben már nem ítélhet ő eleveneken és holtakon a kultúra berkeiben.

Nyilván erős lesz a nemzetközi nyomás, hogy szankcionálják valamiképpen, ez Európában a fentebb vázolt Kalahári-verziót jelentené, és a kormányt mindenképpen sokat fogják kérdezgetni, mit tesz az ügyben – a Reuters már most is megkérdezte, csak nem kapott választ – tehát várható, miszerint Orbán Viktor rövidesen bejelenti, hogy Magyarországon sajtószabadság van, ő igazán nem szólhat bele abba, mit írnak a lapok, sőt, akkora a sajtószabadság, hogy még a kormány oszlopai is megírhatják a magánvéleményüket, mellyel ő természetesen nem ért egyet, de ilyen ez a magyar demokrácia. Erre mutat a Miniszterelnöki Sajtóiroda ma kibocsátott közleményében (melynek Martin Schulz, német parlamenti képviselő, az Európai Parlament és a német Szociáldemokrata Párt (SPD) korábbi vezetője a címzettje, egy november 19-i rádióinterjú okából) az a kitétel, miszerint:„Nincs igaza, mert állításával ellentétben a magyar sajtó szabadabb és sokszínűbb, mint a német. Antiszemitizmus ügyben pedig elképzelhetetlen Magyarországon az, ami Németországban ma is megtörténhet, zsidó személyek nyílt zaklatása és bántalmazása.”

A második mondatban nem vagyok olyan biztos, legfeljebb a fizikai bántalmazás ritka, ámde a verbálisra van nekünk saját kultúrpápánk, kiváló szakember, érti a dolgát. Tehát a legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Orbán Viktor sajtószabadságot emleget és kivonja magát az ügyből. Itt kétfelé ágazhatnak az események. Vagy demonstratív módon megerősíti Demeter Szilárd hatásköreit, pozícióját, mintegy „meghosszabbítja Bicskéig, sőt, Lovasberényig”, dacból, hogy megmutassa a világnak, miszerint eb ura fakó, vagy annyira kellemetlenné válik az állandó kérdezősködés sajtóügyben, hogy más megoldáshoz kell folyamodnia.

Ez esetben Demeter Szilárd bukik, de a miniszterelnöki dac miatt csakis felfele bukhat, áthelyezik más, de kulcsfontosságú pozícióba, vagy a rá nézve legrosszabb esetben „megrendül egészsége a zaklatások miatt” és betegszabadságra kényszerül, esetleg – erre volt már példa – „új kötetének munkálatai miatt alkotói szabadságra megy”. Jól fizetett alkotói szabadságra, természetesen. Hogy ki fogja helyettesíteni? Arra volnának tippjeim, van nála rosszabb lehetőség épp elég.

Szakács Árpád, Raffay Ernő, Takaró Mihály mind megfelelnek a kritériumoknak, mind alkalmasak lennének a kormány elvárásai szerint arra, hogy a székébe üljenek. Tehát ha el is megy, jobb attól nem lesz. Ellenben sokkal rosszabb könnyedén lehet. Attól még kívánom, hogy menesszék: de ne tessenek semmi jóban reménykedni. Dehogy van ennek az ügynek vége, még csak most kezdődik a tánc.

Fogjuk már fel végre: ez egy ilyen rendszer.

https://forgokinpad.blog.hu/