Tiszta retró

végigágyúzni R.mánián. / Egy fess fiákeren, / és a gomblyukamban virág terem. Árpi bácsi és a fiúk, még a múlt század nyolcvanas évei elejéről. Nem az az Árpi bácsi, ne variáljanak. Akkor még ez volt a retró, meg a Krasznahorka büszke vára, a “székely himnusz”, a Volt egyszer egy hadnagyocska, érdekes, pikáns ízt adott nekik, hogy utóbbi kivételével be voltak tiltva. A tartalommal senki nem foglalkozott, már csak azért sem, mert már eleve az illumináltság bizonyos foka kellett hozzá, hogy előkerüljenek.

Az Erika és más náci katonadalok a Horst Wessel Lieddel inkább a Csörsz István is megénekelte Nagyfa galeri repertoárjába tartoztak, egy évtizeddel korábban. (Nekem – közvetve – annyi személyes élményem fűződik hozzájuk, hogy volt egy barátnőm, aki korábban az egyik volt alvezér, a “kis Kennedy” barátnője is volt. De hát efféle – és másféle – személyes élményeim a Muzsikás együttestől Cseh Tamásig, Bereményiig, a hajdani Fika – Fiatal Művészek Klubja – törzsközönségéig, Eötvös Klubig, a Felszabadulás téri – ma Ferenciek tere – társaságig, Lekvárral, Abigéllel, Keselyűvel, sőt a korai Fideszig sok mindenkihez fűződnek.)

Akart a fene végigágyúzni R.mánián, mert minek. Nekik is mindegy lett volna. A kelet-európai paletta cseber és veder között váltakozott, igaz, voltak kivitelezési különbségek, és ezek helyi viszonylatban jelentősek is lehettek, de mégiscsak testvéri országokról volt szó, úgy összességében a nagy kalap nagy kalap maradt.

Egy nagy kalap.

Ezért is ismerős nekem a mai Magyarország.

Van persze kentuki frájd csikken, meg szamszung, meg mindenféle nyugati flanc, kurvára keletről, régen legfeljebb vietnámi balzsam jött onnét, meg kínai kosarasnak mondott magasszárú tornacipő kékben és fehérben, a rakéta porszívót és szaratov hűtőt (az volt pedig a tartósság, kérem) most hagyjuk, még keletebbről van szó, de azért nyugati cuccok is voltak.

Volt ikeja, mekdöglesz, és számomra mindmáig érthetetlen módon egy csomó echte japán fényképezőgép, mi több, nyugatnémet Leica, svéd Hasselblad is az Exakták, Prakticák, Fedek, Ljubljitelek, Pajtások mellé, NSZK Braun villanyborotva, és alsó-középkategóriás svájci és japán órák tömkelege. Doxák, Certinák, Roamerek, Seikók. Miért pont ezek, fogalmam sincs.

Nem tanultam én szoc polgazdod, szerencsémre. Akár tanulhattam is volna, egy közgázos barátnőm révén hetvenkilencben láttam ilyen tankönyvet, elég vékonykának tűnt a kapitalista mellett.

Nagyon vékonykának.

Gyanítom, hogy az unortodox gazdaságpolitika tankönyve se lenne sokkal vastagabb.

Tiszta retró nekem ez az egész. Nemnem. Nosztalgia, vagy mi. Második gyerekkor, nem csak kronológiai okokból kifolyólag. A megelevenedett múlt.

Mi a francot akarok még?

Jó, ez én vagyok. De a nép, az istenadta nép? Hát az (most még, bár a vírus a magyar egészségüggyel karöltve böcsülettel iparkodik, hogy ne sokáig) két részre osztható e szempontból: azokra, akik emlékeznek, és akik nem emlékeznek. Aki emlékszik, mert annyi idős, annak nosztalgia. Aki nem emlékszik, mert nincs annyi idős, annak most retró, és nosztalgia LESZ. Aki nem emlékszik, mert mondjuk demens, annak meg mindegy.

És odafent. Legfelül? Ott is. Nosztalgia is, retró is, mindegy is.

A nyolcvanas évek végén, de még a szocializmusban pár évig elnökhelyettesként regnáltam egy építőipari kisszövetkezetben. Néhányszor közgyűlést is kellett tartanunk. Azt a majomcsordaszerű hangzavart, ami ezeket uralta, nem tudom Önöknek itt visszaadni. “Nekem már húsz évvel ezelőtt Mercedesem volt”, mondta valamire az elnök. “Tetűd se volt”, replikázott a dolgozó.

Und so weiter.

Fájront után pedig elnök és dolgozói a legnagyobb békében, egymás hátát lapogatva átmentek a közeli sörözőbe, és ittak záróráig.

Nos, volt ennél a szövetkezetnél egy Gyula nevű, két méteres (minthogy hasonlatról van szó, ezt tekintsék a hatalom szimbólumának) cigányember, ő volt a munkafelelős, olyan kápóféle. Személyzeti előadó, írnám, de nem adott elő saját magán kívül semmit.

Háeres, na.

Gyulának az volt a specialitása, hogy kijárt Szabolcsból érkező munkásvonatokhoz embereket fogdosni. Komplett cigány építőbrigádokat talált, amelyeket rögtön alkalmazott is. Spirói kifejezéssel maga is fajtárs lévén, tökéletesen respektálták. Mindent respektáltak tőle. Volt, hogy a szemem láttára pofozott végig valakit a folyosón. El is várják, mondta nekem, amikor szemrehányóan néztem rá.

Te, Gyula, kérdeztem egyszer tőle, még soha senki nem ütött vissza? Nekem, Péter? – nézett le rám két méteres magasságából, szemében őszinte csodálkozással. Nekem?

Mi az a valós idő, szeretett néptársak?