Huxley vagy Orwell világa közeleg?

Posted by

Médiavadász
A világ nem fejlődik, hanem alászáll. A világ nem fejlődik, hanem alászáll. Nehezen emészthető gondolat a modern közoktatás, a mainstream hírek és a hollywoodi filmek aszott csecsén nevelkedett tömegember számára. A világ hanyatlik. Azon belül is különösen az ember az, aki hanyatlik. „Konteó konteó hátán” – mondja az önhitegetésből jelesre vizsgázó és a világ aktuális trendjéhez minden tébolyultsága ellenére kritikátlanul igazodó mintapolgár

Pedig nincs ebben a felfogásban az égegyadta világon semmi földtől elrugaszkodó.

Az igazság az, hogy számos gondolkodó képviseli ezt a nézetet. A kérdésben egyedül egy nehézséget kell tudni megugrani: el kell tudni sajátítani a más szempontok felvételének, a megszokott berögződések és hiedelmek felülírásának képességét. Ez valami olyasmi egyébként, amit elvileg a felvilágosultság egyik fő kritériumának tekintenek. Fogadjuk hát el legalább a videó erejéig, hogy a világ alászáll, vagy legalább engedjük meg azt a lehetőséget, hogy a világ akár alá is szállhat.

Jó hírem van, a gondolattal való, bevallom, nem egyszerű megbarátkozáshoz nem kell mindjárt fejest ugranod a – mondanom sem kell – egyöntetűen konteós tradicionalisták mélyvizébe. Noha kétségtelen, hogy ők voltak azok, akik a legkövetkezetesebben és a leginkább végletekig elmenően képviselték a hanyatlás gondolatát, azt mondván, hogy a kezdetek kezdete volt az abszolút normalitás, amitől az idő előrehaladtával, kisebb-nagyobb hullámhegyek és hullámvölgyek kíséretében fokozatosan és szükségszerűen eltávolodunk.

Szóval mint mondtam, nem kell mindenkinek ilyen messzire elmerészkednie. Elég, ha a világirodalom két elismert és méltatott könyvére, a disztópiák két prototípusára,

a „Szép új világra” és az „1984-re” mutatunk rá.

Most olyan művek és azok szerzői kerülnek a figyelem középpontjába, akik a közfelfogás szerint is elfogadottnak minősülnek. És hogy miért esik szó róluk? Azért, mert a 2020-as év történései láttán akaratlanul is eszünkbe jutnak ezek a megannyi disztópikus regény és film számára alapul szolgáló történetek, amelyek megvalósulásához soha nem járt ennyire közel az emberiség. Hangsúlyozom, ne mazichizmusból foglalkozzunk ilyesmivel, hanem azért, hogy átlássunk a manipuláción, ha a fikció valósággá válna.

Huxley és Orwell vagy eredeti nevén Eric Blair ismerték egymást. A tíz évvel idősebb Huxley egy időben franciául tanította Orwellt. Egymás regényeit is ismerték, sőt az „1984” kapcsán levelezést is folytattak. Huxley, akinek könyve 1932-ben jelent meg, némi elismerés kíséretében bizonyos megközelítésből kritizálta Orwell tizenhét évvel későbbi művét.

Szerinte a jövő társadalmaiban nem annyira a diktatórikus eszközök, mint inkább a körmönfont manipuláció, a mesteri szintre emelt tudatalatti befolyásolás fog érvényesülni, de kétségtelen, hogy ennek ellenére számos pontban egyezést is mutatnak vagy éppen kiegészítik egymást. Tulajdonképpen együttes figyelembevételükre van szükség ahhoz, hogy elég mankónk legyen az alászállás különféle folyamatainak felismeréséhez. Itt ugyanis, tegyük hozzá, nem csupán annyiról van szó, hogy pár okos ember megjósolta a jövőt, mi meg tapsolunk, hogy milyen ügyesek voltak, hanem arról is, hogy rámutattak bizonyos jelekre, amiket, amennyiben időben felismerjük őket, ideális esetben megfelelő ellenlépésekre ösztönözhetnek.

Ami talán legalább ennyire fontos, és amire a nem szokványos elméletekre azonnal konteózni kezdők nincsenek eléggé tekintettel: ezek a szerzők meg is voltak győződve róla, hogy az, amiről írtak, nagy valószínűséggel bekövetkezhet a jövőben.

Még egyszer hangsúlyozom: ők számoltak azzal, hogy ilyesfajta, totális kontroll és megtévesztés és deviáció mentén működő társadalmak ki fognak alakulni. Márpedig ha valaki komolyan vesz egy szerzőt, illene az ilyesfatjta gondolatainak is hitelt adnia. Akkor is, ha nincs ínyére nyíltan szembenézni ezekkel a szörnyűségekkel. Meggyőződésem, hogy több volt Orwell következő mondataiban is, mint hogy csupán a halál előtti depresszió jeleit lássuk benne.

És mielőtt valaki tévedésből megvádolna, hogy irányítás- és hatalomellenes vagyok: nem erről van szó. A baj a burkolt vagy nyílt erőszakkal van, és az olyan intézkedésekkel és szabályokkal, melyek teljességgel ellehetetlenítik az ember harmonikus kapcsolódási lehetőségét önnön lényegi természetéhez, és ha már itt tartunk, a többi emberhez és magához a természethez is.

A szerzők szerint ezekben a disztópiákban óriási szerepe van a technológiának, például a „nagy testvér” mindent megfigyelő rendszerének vagy az olyan módszereknek, melyek révén az ember életét biológiai szintekig elmenően beszabályozzák. És ha körülnézünk, nos, mondani sem kell,

pontosan a technológia az, ami irgalmatlan térhódításra tesz szert korunkban.

Huxley ugyan önmagában semleges jelenségnek tartja a technológiát, de abban talán ő is egyetértene, hogy ahogy haladunk előre az idővel, e semlegesnek vélt technológia mégis oly módon kerül kialakításra, hogy az egyre inkább alkalmasabbá válik az elnyomásra, és főleg arra. Mondhatnánk úgy is: egyre inkább elnyomáscentrikus lesz.

Ha már technológiai elnyomás, csak én gondolom azt, hogy ez a párttagok hűségét letesztelő és hamis ellenségképet éltető jelenet az „1984”-ből kísértetiesen hasonlít ahhoz a meglehetősen átlátszó és minden irányból bűzlő propagandához, amivel a klímahiszti vagy a járványhiszti kapcsán élnek szerte a világban?

Huxley gonosz erőkkel kapcsolatos meglátásából kiindulva egyébként nem arról van szó, hogy megtaláljuk azokat a konkrét ügyvivőket, akik felelősek a történésekért. Nem az a fő kérdés, ki, miért, mikor és milyen szándékkal veti be a pusztító technológiát. A lényeg, hogy minden jel szerint bevetésre kerül, és erre nekünk jogunk van nemet mondani. Nem azért, mert minden áron ellenkezni akarunk az újjal és a változással, hanem azért, mert meg akarjuk őrizni a tegnap pótolhatatlan értékeit, amit a technokraták tudatosan vagy tudattalanul sosem látott ütemben és hatásfokkal igyekeznek eltörölni a világból.

Érdekesség és óriási átverés is egyben, hogy amikor 1984-ben az Apple megjelentette az első Macintosh számítógépét, az „1984” című regényre hivatkozva reklámozta azt. A kisfilm azt sugallja, mintha az Apple számítógépe nem a szóban forgó disztópikus rémálmot, hanem épp ellenkezőleg, a felszabadulást hozná el. A dolgok mai állása szerint, elnézve például az iPhone-függő fiatalságot, Steve Jobsnak és társainak nem igazán sikerült betartania az ígéretét.Szóval, ha például Orwell regényét nézzük, nehéz lenne azt mondani, hogy most nem a tömeges és mindenre kiterjedő megfigyeléseknek, az önálló véleményformálás drasztikus lekorlátozásának, a személyiség eltörlésének,

az egyének egyetlen központi akarathoz kötésének, a töméntelen propagandának, a tények egyértelmű meghamisításának korszakába lépünk be. Orwell még a szexualitással kapcsolatban is jó irányba tapogatózott. Japánban például az utóbbi időkben állítólag erőteljesen visszaesett a szexualitás iránti érdeklődés. Nyugaton is testet ölt e téren a deviáció, csak más formában. Itt jelenleg nem annyira a szexuális ösztön elfojtásáról, mint inkább annak végletes elkorcsosulásáról beszélhetünk. Nem kell azonban zseninek lenni, hogy kikövetkeztessük: az emberek közti távolságtartás hosszútávú erőltetése szintén a szexuális, illetve a testi és érzelmi elidegenedés orwelli irányába mutat.

És ugyanígy, ha Huxley világára tekintünk, ki az, aki ma teljes bizonyossággal azt merné állítani, hogy nem a minél alacsonyabb életkorúak ideológiai beprogramozása zajlik? Ki merné azt mondani, hogy a gyógyszeriparnak, a nagymértékben korrupt modern orvoslásnak vagy a pszichiátriának köszönhetően nem annyira az emberek meggyógyítása, mint inkább a leszedálása, fájdalomcsillapítása folyik?

Ki lenne az, aki azt mondaná, hogy most nem a tömegek olyan mesteri befolyásolását végzik, hogy a legtöbb ember tényleg örömmel elfogad mindenféle agyament döntést, amik tovább fokozzák rabszolgaságát? Huxley a virtuális valóságnak vagy a tömegek napjainkra egyre jellemzőbb álvallásos megszédültségének is érdekes előképét adja. Ez a „vigyázzunkegymásra” duma is egyből egy furcsa sci-fit alternatív köszönési módját juttatja az ember eszébe.

A pusztító című Stallone film történetének alapja egyébként ugyanaz, mint a „Szép új világé”. A főszereplőnő neve itt is Lenina, akit ugyanúgy egy 20. századi „ősember” látogat meg, mint Huxley művében. A különbség annyi, hogy itt a mese egy szentimentális „hepiendben” végződik, ami tekintve a technokrata erők elszántságát, a valóságban azért nem annyira valószínű.

Hátravan még egy dolog, amit röviden meg kell vizsgálnunk. Ha ezek a szerzők ennyire jól látták, mi fog bekövetkezni, az is lehet, hogy valahonnan tudomásukra juthattak tényleges tervek és célok a világ átalakításával kapcsolatban. Orwell ilyesfajta kapcsolatairól nem sokat tudni, azonban azt rebesgetik, hogy élete vége felé a szerző attól tartott, hogy meg akarják ölni.

Meglehet, hogy azok a részben kommunista körök, akikkel korábban kapcsolatban állt, nem szívlelték a halála előtt kialakult és a disztópiájában is megfogalmazott állásfoglalását.

Huxley esetében teljesen nyilvánvaló a behatás. Huxley nagyapja, Thomas Huxley, akit annak idején csak „Darwin buldogjaként” ismertek, az evolúciós elmélet legnagyobb korabeli igehirdetője volt. Julian Huxley pedig, aki az író bátyja volt, a technokrácia, az eugenetika és a totális kontroll bevezetésének ideológusa és agresszív előre mozdítója volt, és nem mellesleg transzhumanista. Olyannyira az volt, hogy ő maga használta először ezt a kifejezést. Aldous Huxley tényleges motivációi számomra nem egyértelműek, a családja viszont láthatóan a fejlődés szükségszerűségének és a technokrata hatalom kialakításának pártján álltak.

Ennek az agendának lehetett a tudatos vagy tudattalan szócsöve a „Szép új világ” szerzője. Elnézve a legújabb híreket a készpénz megszüntetéséről, az alapjövedelem bevezetéséről, a magántulajdon eltörléséről és az elképesztő állami központosításról, úgy tűnik, mostanra sikeresen beértek Julian Huxley gyümölcsei.

Érdekes különben, hogy Huxley könyve pontosan ugyanabban az évben jelent meg (1932), mint amikor a „Szép új világ” elveivel lényegében megegyező technokrata mozgalom is megalakult.

Egy szó, mint száz, a könyveket érdemes elolvasni, a szerzőkkel érdemes foglalkozni, főleg azoknak, akik minden csapás és rombolás közepette a szívükben örökké ott őrzött szépség és jóság tudatában még ma is képesek talpon maradni a romok között, és tenni azért, hogy az elnyomás végső fázisa ne következhessen be.

Címkép: Ambrus Attila: Orwelli világunk