Példát statuál a francia jogállam

Posted by

Kabai Domokos Lajos

>Csattanós válaszként is felfoghatják a Magyarországon dúló jogállamiság vitában megszólalók a párizsi büntetőbíróságon november 23-án, hétfőn kezdődött tárgyalást. A törvényszék elé idézték a befolyással való üzérkedéssel és korrupcióval gyanúsított Nicolas Sarkozy volt francia államfőt és társait. Méghozzá olyan ügyekben, amelyeket köztársasági elnök hivatali idejében – 2007 és 2012 között –, illetve a pozíciójával összefüggésben keletkeztek. Sarkozynek a 2012-es elnökválasztási kampány törvénytelen finanszírozása ügyében is bíróság elé kell állnia jövő tavasszal. Jóllehet az egyik vádlottnak a koronavírus-járványra hivatkozó távolmaradása miatt már az első napon felfüggesztették az eljárást, attól az eset még példa a jogállam működésére. Vagyis arra, hogy vannak országok, ahol létezik az egyénektől többé-kevésbé független joggyakorlat és annak intézményrendszere. Ez, ha nem is mindig jól működik, de azzal fenyegeti a bűn elkövetőjét, még ha magas polcon is van vagy volt, számolnia kell a törvénnyel.

Mert a jogállam többek között ilyesféleképpen működik, amit gyerekes dolog azzal szőnyeg alá söpörni – amint ezt nekem írta valaki –, hogy „Miért nem ül Sarkozy mellett a vádlottak padján gyakorlatilag minden nyugati politikus?” Hasonló kommentekben bőven volt részem az elmúlt napokban a „Varga Judit veresége a BBC-ben”, illetve a „Hurrá, megvan Orbán jogállami szakértője” cikkeim miatt. Ezekben az EU-csatlakozási szerződésből és az úgynevezett koppenhágiai kritériumokból idézve, továbbá az Orbán Viktor által az európai uniós bővítés- és szomszédságpolitikai biztosi posztra jelölt hazánkfia, Várhelyi Olivér jelenlegi tevékenységére utalva hívtam fel a figyelmet arra, hogy hamisak azok az állítások, miszerint az Európai Unióban olyan értékeket kérnek számon a budapesti kormányon, amelyeket nem határozott meg senki.

A kényszeres terelések között gyakran találkoztam ilyen megjegyzésekkel: „A nyugati társadalmakat ugyanúgy átszövi a korrupció, mint a mienket, ezért ne oktassanak ki bennünket!” A mondat első részével nincs vitám. De miért mentene ez fel bennünket bármi – mondjuk az erkölcsi alapelvek, a Tízparancsolat vagy éppen a jogszabályok betartása – alól? A kommentek között egészen meglepők is akadtak. Például volt, aki úgy vélte: „Ha a politikusokat felelősségre vonnák regnálásuk alatti viselt dolgaik miatt, az már maga lenne a diktatúra”. Mindez a fent említett két, Varga Judit BBC-ben elhangzott interjújával kapcsolatos jegyzetemmel összefüggésben fogalmazódott meg egyesekben. Amit még kiemelnék: meglepően sokan értettek egyet az interjúalanynak azzal a kijelentésével, hogy „A jogállamisághoz nem köthetők objektív kritériumok”.

Túl azon, hogy az emberi cselekedetekkel, megnyilatkozásokkal kapcsolatban eleve fából vaskarika objektivitást emlegetni, arról igyekeztem meggyőzni olvasóimat, hogy a magyar kormány képviselőinek, s a több mint négyszáz médiumot számláló, szolgálatukban álló sajtó újságíróinak a jogállamisággal kapcsolatos állítása nem igaz. De a hazafiúi buzgalom, a Nyugat iránti zsigeri ellenszenv, a pártelkötelezettség, a Varga Judit iránt érzett szimpátia, illetve a miniszter folyékony angolsága – kinél-kinél más és más – sokaknál legyűrte az észérveket, a cikkeimben dokumentumokra is hivatkozó állításokat. Ahelyett, hogy ezeket cáfolták volna, többen elmarasztalták Stephen Sackurt, a világhírű, a magyar miniszternél jóval tapasztaltabb riportert, aki szerintük rossz kérdéseket tett fel. Sokan kimondva kimondatlanul azt várták tőle, hogy jogászkodva vegye fel a kesztyűt. Kifogásolták, miért nem sorolta fel az összes olyan érvet, amit például én a cikkeimben leírtam. És hiába magyaráztam nekik:

  ♦ a mienkétől eltérő újságírói szerepfelfogásnak voltunk tanúi;
♦ a riporter több mint hússzor jelezte, hogy kérdése lenne, de az erőszakos amazon nem engedte őt szóhoz jutni;
 ♦ idővel erre rá is játszott az újságíró, mert az interjú egyik közismert hatásmechanizmusa alapján Varga Judit triumfálási vágya saját imázsát rontotta a nem elfogult néző szemében;
♦ így a BBC világadó a nem magyar célközönségben könnyedén elérte a feltételezhető szerkesztőségi célt: a budapesti kormány párbeszédre képtelenségének bemutatását. Ehhez képest minden más a BBC szemszögéből részletkérdés, sőt érdektelen volt – állítom ezt bőséges szakmai tapasztalatom alapján, természetesen a tévedés kockázatával.

Igaz, empátiával is sokan fogadták az érveimet. Ezt jelezte az írásaimhoz érkezett csaknem ezer „tetszik”. De talán érthető, hogy másokat is szerettem volna meggyőzni. Ezért idővel már csak azt kértem beszélgetőtársaimtól, hogy egyetlen mozzanatra fókuszáljanak. Arra, ami a csatlakozási szerződéshez kapcsolódó koppenhágai kritériumokban olvasható:

az unióhoz csatlakozás feltételeihez tartozott és tartozik a jogállamiságot (…) garantáló intézmények szilárdsága”.

Ennyi épp elég annak megállapításához, hogy ennek a feltételnek nem felel meg az orbáni Magyarország. Vagy talán nem arról szól immár évtizede az akár liberális, akár baloldali, akár konzervatív értelmiség bírálata, hogy Orbánék meggyengítették, kiüresítették lényegében leépítették a jogállamiságot garantáló intézményeket? És nem fullasztottak-e minden észszerű és gyakorlatias felvetést jogi csűrés-csavarásba? Mintha egyesek elfelejtették volna, hogy Orbán Viktor már 2006-ban így biztatta választási csalás elkövetésére híveit: „Majd engem elmarasztal az Országos Választási Bizottság, a jogászok meg megvédenek, oszt jó napot!”

Hányszor, de hányszor fogalmazódott meg azóta, hogy ez az ál keresztény egyházak és híveik többsége által is támogatott, a csalást szentesítő felfogás uralta és uralja az Orbán-rezsimet. Varga Judit monológjaiból szintén ez világlott ki. Itt van például a Közép-európai Egyetem (CEU) Budapestről Bécsbe paterolása. Hagyjuk most a CEU-val kapcsolatos biztonsági kockázatot, amire a miniszter utalt a televíziós beszélgetésben, s amit régebben magam szintén megpendítettem, bár azzal, hogy ezt inkább előnyére fordíthatná egy magára valamit adó kormány! Maradjunk annál, hogy az Európai Bíróság ugyan elmarasztalta a magyar intézkedést, de a budapesti politikus kifejtette: vizsgálják, hogy más országok miként szabályozzák a felsőoktatást. Ehhez hasonlóan több ügyben is érzékeltette: ha olyan passzust találnak, amibe belekapaszkodhatnak – természetesen annak az országnak a jogi és társadalmi környezetéből kiemelve, ami bevett szokása az orbáni propagandának –, akkor ki fognak bújni a döntés alól – mit tudom én milyen módon.

Módszerük lényege minden esetben az, hogy formálisan eleget tesznek az elvárásoknak, de a gyakorlatban azt az elvet követik, hogy Magyarországon csak az történhet, amit Orbán és környezete képvisel. Abba senkinek nem lehet beleszólása, csak úgymond „a magyar embereknek”. Csakhogy azt meg mi tudjuk, hogy milyen ez… Ehhez képest mintha még mindig nem értené a választók többsége, hogy ilyen alapon van Magyarországon köztársasági elnök, parlament, alkotmánybíróság, médiatanács, ügyészség. Mindegyik csak az országvezető változó felfogását szolgálja ki, nem pedig a jogszabályokban testet öltött normák alapján cselekszik. Ha pedig valamely törvénybe ütközik a vezér pillanatnyi szándéka, akkor azt két-három nap alatt megváltoztatják.

  ♦ Így módosították kilenc év alatt kilencszer az alkotmány helyébe léptetett orbáni alaptörvényt, de minden más jogszabályt is a jogalkotási törvényt rendszeresen megsértve hozatnak meg mamelukjaikkal.
    ♦ Így farigcsálják a választási szabályokat a határon túli kisebbségekkel szemben kifejezetten hátrányos helyzetbe hozva a külföldön munkát vállalt anyaországbelieket, annak érdekében, hogy túlhatalmat szerezzenek a parlamentben.
 ♦ Így morzsolták fel az amúgy is gyenge szakszervezeteket, s hozták hátrányos helyzetbe az alkalmazottakat a tőketulajdonosokkal, illetve az állammal szemben.
    ♦ Így ásták alá a társadalombiztosítási és egészségügyi ellátás jogi és pénzügyi alapjait.
♦ Így sorvasztották el a műemlékvédelmet, gyengítették meg az építéshatósági szervezetet, hogy senki ne szólhasson bele, ha az érdekkörükbe tartozó vállalkozások le akarnak valamit dózerolni, ha az útjukban áll. S hogy bármit megtehessenek ezen a területen, kitalálták a „Nemzetgazdasági szempontból kiemelt jelentőségű beruházás” formulát, ami leginkább holdudvaruk oligarchiáit hozza a még megmaradt hatóságok által is ellenőrizhetetlen helyzetbe.
    ♦ Így zajlik az önkormányzatok betonba döngölése.
 ♦ Így szerezték meg a befolyást a lakosság döntő részét elérő médiumok felett, hogy az oktatás, a közegészségügy, vagyis a jövő zálogának megrendítéséről már ne is beszéljek.  

Mindezek tükrében fel nem foghatom, mit nem lehet azon érteni, hogy mindez együtt A JOGÁLLAMISÁGOT GARANTÁLÓ INTÉZMÉNYEK felszámolása, vagyis a csatlakozási szerződés megszegése? Még hogy nincs tisztázva a jogállam fogalma! Akkor ismételten leírom: vajon Orbán embere, Várhelyi Olivér európai uniós bővítés- és szomszédságpolitikai biztos mit kér számon Bosznia-Hercegovinán, amiként ezt a „Hurrá, megvan Orbán jogállami szakértője” című cikkemben felvetettem?

Ami külön meglepett a vitákban, hogy mindehhez képest meghökkentően sokan estek neki az Európai Uniónak. Az EU-nak, amit régebbi cikkeimben magam is elsősorban a nemzetközi tőkeérdekeket, sőt az újgyarmatosítást képviselő szervezetként jelenítettem meg. Csakhogy azt is érzékelni kellene, hogy az unió intézményei – ugyanúgy, mint a nyugati országokéi – a fékek és ellensúlyok rendszerével, továbbá a ma már csökkenő hatásfokú és körű jóléti intézkedésekkel megpróbálják tompítani a kapitalizmusból eredő társadalmi megrázkódtatásokat. De nem humánus meggondolásból, mint azt a propagandisták sugallják, hanem azért, hogy a profittermelést minél kevésbé akadályozzák a társadalmi feszültségek. Mindent egybe vetve, Magyarországon szintén ezért erőlteti az Európai Unió a jogállam Orbán-rezsim által lényegében mára megsemmisített intézményrendszerének visszaállítását.

De ne legyenek illúzióink! Csak annyira szorgalmazzák ezt, amennyire a nemzetközi cégekre bízott felmérések és a csúcsvezetői fórumokon szüntelenül zajló eszmecserék szerint szükség van. Hiszen a társadalmi feszültségek még éppen kezelhető szinten tartása szintén alá van vetve a befektetés–megtérülés elvének. Megjegyzem, az eszközrendszerbe beletartozik az NGO-knak – a nálunk azokban az esetekben is megszépítően civilként emlegetett szervezeteknek – az a része, amelyeket nem ritkán külföldi kormányok pénzelnek s a politikai határterületeken ténykednek. Beletartoznak továbbá az olyan eljárások, amilyenek a volt francia elnök ellen indultak – talán a hatalom közvetlen gyakorlóitól függetlenül, egyszerűen a kapitalista viszonyok fenntartását szolgáló jogrendszerből és az annak megfelelően működő intézmények működéséből következően.

Mindezek, a tőkés rendszert stabilizáló, kétségtelenül sok tekintetben álságos eljárások és mechanizmusok a lakosság igen jelentős része számára még mindig jobb megoldást jelentenek, mint amit a társadalmi státuszbeli, vagyoni, nemi, vallási, származási, lakóhely szerinti stb. alapon szegregáló neofasiszta / profasiszta / fasisztoid magyar állam kínál. Ebben ugyanis a döntő ügyekben minden fontos hatóság vezetője a vezér arcának rezdüléséhez, vélt vagy valós akaratához igazítja intézkedéseit. Következésképp mindenki, de elsősorban a rendszer meghatározó tényezői, vagyis a befektetők, a tőkések számára egyre kiszámíthatatlanabbak a működési feltételek, ami ellen óhatatlanul fel kell lépniük. Hiszen az illiberális orbáni gyakorlat előbb-utóbb kezelhetetlenül ingatag körülményeket teremthet, ami katonai diktatúrába torkollhat. Márpedig ez itt és most talán még nem érdeke a nemzetközi tőkének.
Bekiáltás blog.