Posted by Ferber Katalin
> Lányok. Akkoriban én úgynevezett kutató voltam (de csak kis kával, kezdő, pályakezdő, tudatlan, a nagyok elnéző mosolya kiséretében), barátaim egyikének tanító kellett, mert az egyik felmondott, a másik nyugdíjba ment, márpedig fontos volt a tizenéves fiatalkorúak oktatása: történelemre.
Fura érzés fogott el, mert eszembe jutott a rendőr, aki tizenhárom évesen igazoltatott a Hunyadi téren, aki bevitt a rendőrkapitányságra (hadd ne írjam le a teljes nevén a ker.rkp-ot, mert unalmas és hosszú) a kihallgatóm, az ecetes mosoly, a tuggyuk mi kérem, miket csináltál a haverokkal.
Újra látni akartam (egykori ifjú) önmagamat, a “még nem bűnöző de úgyis az lesz”-féle lányokat. Hadd szembesüljek azzal, milyen is lehettem, hadd szembesítsem magam, már felnőttként azzal, milyen is lehet egy ilyen megátalkodott gyerek, a társadalom zajongója, megzavarója, ellensége. Ha még nem az, mi felnőttek sokat teszünk azért hogy az legyen.
Én megúsztam a javító-nevelőt, de ez is egy felnőttnek köszönhető. Azért a törvény gondoskodott arról, hogy pöttyös legyek, gimiről szó sme lehet, esetleg szakmunkásképzőről. Ez a felnőtt vállalt értem írásos garanciát, egy hátsó kiskapun bejuttatott egy gimnáziumba, “el ne kallódj Ferber, kár lenne érted”, ahonnan persze egy mondvacsinált ürüggyel két év után kirúgtak. Aki rossz gyerek, az még rosszabb lesz. Így hát, bár barátom nem tudott róla, én azért vállaltam el ezt a szánalmasan rosszul fizető óraadást, mert önismeretre volt szükségem.
Hetente kétszer mentem el egy külkerületi intézménybe. Minden szürke volt. A barátom, az igazgató arca is. A lányok fékezhetetlenek mert tizenöt-tizenhat évesen nehéz bezártan élni. Hatan ültek a töri órán. Kettessével. A párok jó messzire egymástól.
Remek színjátszó volt mindegyikőjük. Úgy tettek mintha érdekelné őket amit tanítok, pedig csak az új arc érdekelte őket. Szivacsként szívták magukba minden gesztusomat, mosolyomat, olyan mélységes szeretetéhség volt bennük, mint anno bennem tizenhárom évesen.
Sokat veszekedtek az óráimon, egyszer verekedésféle is kitört volna, ha nem terelem el a figyelmét a két egymásra vicsorító lánynak. Szemét cigány, sziszegte Margit a Marinak. (mindketten cigányok voltak.) Nem nevethettem. Nem idézhettem Adornót. (Minden elnyomott kisebbség megkeres egy nála elnyomottabbat, s így könnyebbül meg időlegesen saját helyzetétől.)
Nem mondhattam se Margitnak, se Marinak, hogy egyikőjük sem szemét. Inkább belekezdtem a dicsőséges 48-as magyar szabadságharc történetébe. JÓ fazonok lehettek, rikkantott fel Mari. Margit pedig a börtönnyelven lemutogatta neki, hogy hülye. Ösztönösen visszamutogattam, hogy elég. Olyan csend lett, hogy megszeppentem.
S akkor Margit halkan, mosolyogva tekintetében szelídséggel amit addig sohasem láttam, csak annyit mondott: tudom hogy a tanárnő közülünk való. Nevettem, elpirultam, de képtelen voltam erre bármit mondani. Mari pedig elkiáltotta magát: na látja tanárnő, mi ezért szeretjük magát.