Valahol Európában

Posted by

Fábián András
>Akármerre nézek, akármit olvasok – most még olvashatjuk ezeket a híradásokat, de ki tudja meddig – mindenhonnan a növekvő és rémisztő nyomor néz szembe velem. Velünk. Nem szándékom moralizálni és hangulatot kelteni. Szerintem azon már túl vagyunk, s ha nem, akkor már régen túl kellene lennünk. A nyers tényeknek, a riasztó valóságnak már bele kellett volna égnie a szemünkbe. Ostoba és naiv lennék, ha úgy gondolnám, hogy ez a helyzet.

Az alig egyharmad által megválasztott kétharmad tíz év alatt olyan mélyre ásta a társadalmi rétegek közötti szakadékot, hogy ha valaki – képletesen szólva – a szélére állna, akkor beleszédülne. Vagy elhányná magát. 10 millió emberből sokan nem látják ezt, vagy nem is akarják látni. Nem érdekli őket. Zavart okozna a nyugalmukban. Elég nekik a maguk baja, minek még a másét is felvenni. Csukott szemmel járnak inkább a világban, amíg egyszer csak hirtelen, egy mostanihoz hasonló krízishelyzetben őket is megtalálja a valóság. Felborul az a nyugodtnak hitt élet. Megszűnik a jövedelem, a társadalombiztosítási jogosultság, nincs miből törleszteni, nincs miből új ruhát venni, aztán már élelemre se telik. Benyit a nyomor és beköszön az ajtón. Akkor aztán kezdődik a kapkodás fűhöz-fához. Itt a tél. Nincs mivel fűteni. Elzárták a gázt, a villanyt. Elfogyott a tartalék. Ki gondolta, ki gondolhatta. Segítség!

Miről is beszélünk? A hajléktalanok ki lettek tiltva a fővárosi közterületekről. Ez év februárjában a jelentések 150 kihűlésről vagy fagyhalálról adtak számot. Még nem is kezdődött el az igazi tél, de máris közel járunk az ötvenhez. A hajléktalan szállók csak negatív teszttel fogadhatnak be bárkit. Ez rendben van. Akinek nincs pénze tesztre, aminek az ára, ugye, 19 500 forintban lett maximálva, annak marad az utca, a kiserdő, a rettegés és bujkálás. Bár ilyenkor még a rendőrségi fogda is biztonságot jelentene, mosakodási lehetőséget, egy tál meleg ételt. A rendőr azonban fél a fertőzéstől. Inkább csak büntet. Röhögni kellene, ha nem lenne kedve sírni inkább a nyomorultnak. napközben kéregetni kell, néha összejön pár száz forint a jó emberektől.

Az SMA-ban (spinális izomatrófia- genetikai izomsorvadás) szenvedő kisgyerekeknek az állam évi 1,1 milliárd forintot biztosít a szükséges és kezelésre. A gyógyszer ára az első évben betegenként 190 millió, a továbbiakban évente 95 millió forint. 2018-ban száz beteget tartottak nyilván, de valós számuk megközelíti az ezret. Ebből az következik, hogy nem juthat minden beteg hozzá a gyógyító eljáráshoz. Felnőttek például egyáltalán ne is számítsanak rá. Emlékezetes, hogy a kis Zente és Levente országos adakozásból jutott hozzá a pénzhez. A Bethesda Gyermekkórházban kezelték őket, és a siker nyomán ma már szlovák és holland gyerekeket is gyógyítanak. Gondolom, ezzel bevételt is termelnek…

Iványi Gábor menedékében el akarták zárni a gázt. Segített valamit a közadakozás, miközben az államnak milliárdos tartozása halmozódott fel a Magyar Evangéliumi Testvérközösséggel szemben. Erről jogerős bírósági ítélet is van.

Van, amikor a közadakozás sem segít. Az ajkai vörösiszaptározó katasztrófáját követően 10 ember meghalt, 150 sérültet vettek nyilvántartásba. Milliárdokat kalapoztak össze a károsultak megsegítésére. Hogy összesen mennyit, azt nem lehet megállapítani, a pénz ugyanis szőrén-szálán eltűnt. Az elszámolás a mai napig nem történt meg. Bár a kárelhárításnak volt egyszemélyi felelőse, a segélyek a mai napig nem érkeztek meg az érintettekhez. Épült viszont állítólag valamiféle tanösvény, nem tudni minek, nem tudni kinek.

Most éppen arról kaptunk hírt, hogy a romák által lakott Bódvalenkén, a „Freskófaluban” „…Az önkormányzatokat sújtó megszorítások miatt elfogyott a falu pénze, és nem tudják tovább foglalkoztatni a közmunkásokat.” Elromlott a falu kisbusza, a javíttatásra nincs pénz, a gyerekek nem tudnak oviba, iskolába menni. (Tegyük hozzá, némelyikük csak ott kapott naponta egyszer-kétszer meleg ételt!) Pénz kellene, de gyorsan! A falu határában két tábla: egy fehér: Bódvalenke, s egy kék: Európai falu.

A parkokban ma már nem lehet meleg ételt osztani, mert gyülekezési tilalom van. Azért a meleg szívűek, az EMEREK, megtalálják a módját, hogy megpróbáljanak adni. Ha másként nem megy, leraknak a Klauzál téren egy zsák friss péksüteményt. Vegyetek belőle szegény emberek! Vegyen belőle, aki rá van szorulva! Most csak ezt tehetjük, de tesszük.

Lelki füleimmel szinte hallom olvasóim reagálását: a kormány minden sz..rra szórja a pénzt, óriási hiteleket vesz fel, külföldieket finanszíroz, más országok templomait újítja fel milliárdokért, hiteleket nyújt és drágán vásárolt lélegeztetőgépeket ajándékoz boldog-boldogtalannak. Csak a mieinknek nem jut! A messzi múltból erősen úgy rémlik, hogy ez a program nem volt benne a rendszerváltók filozófiájában. Nem ilyen rendszer volt a cél.

A nyomor felszámolása nem része a mai kormány politikai programjának. A szegénységben élőket a mai urak észre sem veszik, nem is akarnak tudni róluk, nyomorultnak lenni nem komilfó. Elfordul, nem hall, nem beszél, nem nyilatkozik. A miniszterelnök megigazítja gallérját, ellenőrzi a nadrág sliccét, ránt egyet a vállán, majd emelt fővel elvonul. 1 millió nyolcszázezer ember véleményét képviseli, mondja mégis, ha megszólal. Mert ő konzultált ezekkel. Vagyis a magyar népesség alig 20 százaléka mondott valamit az ő elképzeléseiről. ha ez a szám egyáltalán valósnak tekinthető. Megy, tör előre. Kigyúrt testőrök hada nyit neki szabad utat.

Az állampolgár eleinte dühöng, aztán szánakozik, és végül nem bírja megállni, újra segít. Amíg van miből. Amíg azt nem mondja, hogy de hiszen én adózom a jövedelmem után, minden vásárlásom után 27%-ot, az autóm után, a házam-kertem után, vízért, gázért, benzinért, villanyért a többszörösét fizetem a bekerülési árának. Már az unokáimat is eladósították csillagászati összegű hitelekkel, soha meg nem térülő beruházási kölcsönökkel. Hol az a töméntelen sok pénz?! Elherdálják, ellopják, csókosoknak, oligarcháknak adják és már a következő választási kampányra gyűjtenek. Győzni kell, mindenáron, vagy jön a felelősségrevonás.

A magyar társadalom egy nagy része még mindig nem ébredt fel. A másik részének meg lassan már nem lesz miből adakozni. Akkor sem, ha kicsordulnak a könnyei a mérhetetlen nyomor láttán. Akkor aztán mégis összeszorítjuk a fogainkat és megint, és mégis és újra megpróbálunk segíteni. Az erre hivatott állam helyett. Meddig még?!