Micimackó és a sajtó

Posted by

Szele Tamás

>Ma arról lesz szó, hogy nem lehet minden nap mákos tészta az ebéd. Néha káposztás tészta kerül az asztalra, főleg, mivel sajnos a sajtó nem kifőzde és a menü nem a közönség igényei, hanem a lehetőségek szerint alakul. Meg arról, hogy miért is különös dolog válogatni az ingyenebédben, és mi lesz ennek a következménye – nem sok jó, annyi szent. Valószínűleg félre is fogják érteni sokan a dolgot, ugyanis ez az egész annak kapcsán jutott eszembe, hogy az Azonnali – mely lap néhány munkatársával és néhány írásával nem tagadom, voltak, vannak és lesznek is még vitáim, de ez nem befolyásolja a tényt, miszerint magáról a lapról jó véleménnyel vagyok – közölt egy interjút B. Zsolttal, a V. Hajtások című oldal vezetőjével. Vezetőt írok, mert az interjúban B. Zsolt világosan közli: Nem vagyok újságíró, teljesen más a szakmám, vendéglátóztam húsz évig, és még mindig csinálom.”

Az írás körül kialakult egy hercehurca, ugyanis az interjú felvétele után, de még megjelenése előtt egy másik interjúalany mondott néhány keresetlen szót az alanyról, aki ezt előbb nehezményezte, majd hiányolta, hogy így utólag nem reagáltatták a véleményre. Jó, akkor tessék reagálni, itt a lehetőség. Nem reagál, csak letiltja az interjú közlését – azét az interjúét, amit már elküldtek neki írásos formában (ez különben a szakmában nem kötelező) és eleinte elégedett volt vele – viszont most már ha megjelenik, perelni fog. De hát reagáljon már! Nem, nem. Vagy nem jön le az írás, vagy ha lejön: perel. Az Azonnali megkötötte magát – akkor pereljen.

Ezen a ponton tisztáznék valamit. Itt és most ez az írás nem B. Zsolt nézeteiről szól, melyekkel kapcsolatban annyit jegyeznék meg, hogy nincs olyan élethelyzet, amiben képes lennék akár csak a legenyhébbel is egyetérteni. Nem is a személyéről, sőt, tulajdonképpen nem is róla és nem is az Azonnaliról, hanem a helyzetről, ami egy interjúalany és egy szerkesztőség, valamint az olvasók között kialakulhat. Ugyanis tegnap reggel a lap „Miért állunk szóba ezekkel?” címen írást közölt – nem is rossz írást, ami az illeti – amiben okát adja annak, hogy ez az interjúalany náluk megszólalhatott.

Ez az ok annyi, hogy az illető létezik, mely letagadhatatlan tény, és aktív, ami szintén. Márpedig ha a sajtónak az a dolga, hogy az eseményekről, történésekről beszámoljon, akkor arra kell törekednie, hogy az olvasóinak esetleg nem tetsző dolgokról is tudósítson. Azokról, amik kívül fekszenek a komfortzónán, a buborékon, ám mégis befolyásolják a mindenki tudatától független valóságot. Ebben tökéletesen egyet is értek az Azonnalival. Amint abban a kulcsmondatban is, miszerint: „Az újságíróknak nemcsak a magyar sajtóban, de a világon sehol nincs már akkora hatalmuk, hogy el tudják hallgattatni a vállalhatatlan hangokat.” (Azonnali)

Őrizhetné ugyan az ember a nyilvánosság kapuját, csak már rég nincs kerítés se jobbról, se balról, minek jönnének a kapun keresztül? Megy mindenki, amerre lát. Az nagyon szép elv lenne, hogy „éljen a szólásszabadság, nálunk nincs tiltott vélemény, minden megjelenhet, le a cenzúrával”, csak éppen amelyik sajtótermék idáig megpróbálkozott vele, tönkre is ment, de teljesen. Ugyanis a radikális vélemények mindig hangosabbak.

Nincs az a radikális – és most nem mondanék példákat – amelyik ne használná az eszméi népszerűsítésére az ilyen nyilvános sajtófórumot és ne élne vele vissza. Mivel pedig a radikális – meg lassan már mindenki – kizárólag a saját véleményét tekinti valóságnak (a bizonyítás próbáját ez a vélemény nem állná ki, tehát inkább hisz, mint tud, ha bebizonyítják, hogy téved, jön a végső érv, miszerint „Hazudol!”), ha elindítunk egy ilyen elvi alapokon álló, formális logikára támaszkodó, nagyon demokratikus kezdeményezést, az rövid időn belül a radikálisok játszóterévé vagy csataterévé válik, ámde a felelősök érte mégis a lap munkatársai lesznek. Mármint a törvény előtt. Nem véletlen, hogy jó ideje minden épeszű és nem túl gazdag lap tiltja a kommentelési lehetőséget.

Régen a hír szent volt, csak a vélemény volt szabad, ma azonban a véleményt tekintik hírnek, a valódi hír pedig, mivel nem olyan rikító, csiricsáré mint a vélemény, keveseket érdekel. Olyan volna a „minden vélemény szabad” korlátlan alkalmazása, mintha a kocsmáros körülnézne az ivóban és megkérdezné?
– Van közöttetek gazember?
– Nincs, hogyan is lenne?
– Akkor mától becsületkassza lesz, én nem szólok bele, ki mit iszik, de az árát dobjátok be a perselybe, mert nekem adót kell hónap végén fizetni. Megbízom bennetek, mert azt mondtátok: nem vagytok gazemberek.

Valami ilyen ingyenkocsma jellegű sajtót szeretne kivétel nélkül mindenki Magyarországon, csak úgy, hogy mikor jön az adószedő, vagyis a Törvény, akkor a kocsmáros feleljen az ő ivásáért is, randalírozásáért is, mert hát – ő hagyta inni. Ja, a persely meg üres marad.

Minden tiszteletem az Azonnalié azért, mert a munkatársaik bírták idegekkel a magyar „véleményformálók” végiginterjúzását, én már az eddiginek a felénél abbahagytam volna, ugyanis ez nagyon hálátlan szakmai feladat, a rajongók kifogásolják az írást, mert nem rajong eléggé, az ellenfelek azért, mert egyáltalán megjelent, mindenki más meg páholyból nézi a cirkuszt és pattogatott kukoricát eszik közben. Szóval: le a kalappal a sorozat miatt. De én ilyent el sem kezdenék. Egyrészt mert véleményekről van szó, nem szikár tényekről, és ha manapság valami vitatható, azt vitatni is fogják, másrészt mert már volt pechem ilyesmihez.

Nem is olyan nagyon rég, reménytelen anyagi helyzetben eltöltöttem fél évet egy napilapnál, ami kicsit se enyhített anyagi helyzetemen, sőt, máig tartoznak kétszázezer forinttal, de az első pár hónapban még fizetgettek. A tulajdonosnak viszont minden nap voltak ötletei. Élő interjúk, cikksorozatok, stúdióbeszélgetések… egy minimálisnál is kisebb stábbal. Nem lehetett megoldani, a végén összevesztünk és felmondtam, de az első ötlete az volt, az uniós választások kampányában, hogy egy sorozatban mutassam be az összes magyar politikai pártot.

Az összeset? Az összeset. El fog tartani egy ideig…

Annyi bajom még sorozattal nem volt, mint azzal. Naponta kellett pártot bemutatni, nyilván nem volt sem időm, sem lehetőségem nagyinterjút készíteni Thürmertől mondjuk Semjénig mindenkivel, de megoldottam: ez volt az a munka, amivel senki sem volt elégedett, mint jeleztem is, a rajongóknak, híveknek nem volt elég szolgai, az ellenfeleknek nem volt elég durva. Igaznak igaz volt, de azzal ők nem tudnak mit kezdeni.

Szóval, ha az ember nem tudja kiszolgálni az ingyenkonyhán külön-külön mindenki speciális igényeit, egyfélét főz sokezerféle helyett, akkor az senkinek sem fog tetszeni. Így jártam, de legalább lett egy markáns véleményem a magyar politikai pártokról. Addig is volt, de ez a történet megerősített benne.

Az is problémás, hogy fórumot adjon az ember bárkinek, aki hozzá fordul, ugyanis ha én leülök egy interjúalannyal, akkor nekem kötelességem egy minimális jóhiszeműség. Hiába hazudik esetleg az arcomba, nem mondhatom, hogy „ne hülyéskedjen, ez nem igaz”, mert ott vége is az interjúnak. Van egy régi ügyfelem, akivel már hosszú ideje nem foglalkoztam és nem is fogok, ugyanis mikor kitört a világjárvány, megfogadtam, hogy amíg az tart, az ő kisded játékairól nem írok. Az illető akkor is hazudik, ha álmában beszél, meggyőző szélhámosnak ismerik (bár én átlátok rajta), és – utóbbi időben nincs hét, hogy valamilyen álnéven vagy akár a sajátján ne zaklasson e-mailben. Letiltom a feladót, csinál egy másik címet, folytatja… azt hiszem, megérdemelnék a forgalom növelése miatt pár Google-részvényt. Na, neki például a mostani helyzetben semmiképpen sem adok nyilvánosságot, ugyanis hazudik is, őrült is, jelentéktelen is, viszont tökéletesen megtestesíti azt a magatartást, mely szerint a sajtó nem hírközlésre való, hanem a saját véleményünk hangos világgá kürtölésére. Márpedig mivel a sajtónak nem ez a célja, akármekkorát is alakít az illető, járvány idején letojom és le is fogom tojni. Ha lehet, utána is. Direkt nem írtam le most sem a nevét.

Szóval, térjünk vissza az alapkérdéshez: lehet bárkit vagy bármit bojkottálni a sajtóban? Lehet és nem lehet. Míg jelentéktelen, lehet is és kell is, mikor már véleményformáló faktor és valós események irányítója, kezdeményezője – valóst mondtam, olyant, ami meg is történik, és nem csak a fejekben! – akkor már sajnos muszáj foglalkozni vele. Viszont arra ügyelni kell, hogy ne adjon az ember őrültek és radikálisok kezébe megafont, ne állítsa őket szónoki emelvényre. Ha már rajta állnak, kezükben van, az más kérdés, de ne a sajtótól kapják.

Volt idő, mikor a Hócipő Csurka István bojkottjára szólította fel a magyar sajtót, különben nulla sikerrel, ugyanis ők nem írták le a nevét, de mindenki más annál inkább: a bojkottfelhívás inkább használt Csurka negatív érzelmekre építő politikájának, mint ártott. Szóval, nem járható út ez, hiszen a közszereplők vagy a közszereplésre vágyók mindig ki fogják használni a különböző lapok szembenállását: ha az egyik helyen nem szeretik őket, a másikon okvetlenül kisangyal lesz belőlük, legalábbis így gondolják és gyakran igazuk is van. Szóval a fene tudja. Se így nem jó, se úgy nem jó, a véleménybuborékok fenntartása is káros, a radikális vélemények rászabadítása az azok miatt joggal megsértődőkre szintén. De meddig fogunk így őrlődni a két malomkő között?

független, sőt, pártfüggetlen magyar sajtó most válaszút elé került a világméretű és hazai gazdasági folyamatok miatt. A nagy független online napilapok többsége anyagi okokból rövidesen részben vagy teljesen fizetőssé válik, ha még nem vált azzá, így ez erősíteni fogja a véleménybuborék-hatást: az a kevés fizető olvasó elvárja a pénzéért, hogy ne tegyenek elé kellemetlen dolgokat, és kommentelhessen is, tehát még vastagabb lesz a buborékok fala. Amelyik online napilap meg marad ingyenes, annak nőni fog az olvasottsága – hiszen Magyarországon nagyon kevesen hajlandóak egy fityinget is adni újságért, a közvélekedés szerint az alanyi jogon és ingyen jár mindenkinek – viszont pont a több olvasó miatt többféle igény is fog megjelenni és radikálisabbak lesznek a vélemények is. A lapfelületen letiltható a kommentelés, szóval legalább nem kell leülni, de úgyis megtalálják az embert mindenféle más csatornán: megtalálják és átkozódástól életveszélyes fenyegetésig minden következik (megfigyelésem, hogy ha egy írás elér bizonyos olvasottsági küszöböt, szóljon bármiről, jönnek a fenyegetések).

Hogy aztán kiknek lesz igaza hosszú távon, a fizetős modell győz-e majd vagy az ingyenes, azt nem tudom, lehet, mindkettő fennmarad, párhuzamosan: de hogy változik a világ, az biztos. Ne kárhoztassa senki az Azonnalit, mert megszólaltatták B. Zsoltot: én sem értek vele egyet, de mégis faktor. Engem se kárhoztasson senki – bár gyakran megteszik, mondván, hogy „ezzel csak reklámozod”, ha Gődény doktorról vagy ne adja Isten, Orbán Viktorról írok. Csak azért írok róluk, mert ők is léteznek és tagadhatatlan a hatásuk a mindennapi életünkre. Dicsérni egyiket sem szoktam.

És nem írhatja meg mindenki minden nap a Micimackót, mert egyrészt az már meg van írva, másrészt baromi unalmas lenne. Igaz viszont, hogy mindenki egyaránt unná. Demokratikusan. Nálunk az a demokratikus, ha mindenkinek egyformán rossz.