Illések és pofonok

Posted by

Szele Tamás

Azért mi valamit nagyon rosszul csinálunk itt, ebben a Magyar utcában, aminek csak másik oldala van, valamit nagyon eltoltunk. Mintha nem tudnánk, mi mire való, és ami a kezünkbe akad, legyen az kölyökmacska, vagy mákdaráló, ceruzahegyező vagy hangvilla, mind politikára használjuk.

Igen, Szörényi és Bródy ellentétéről van szó.

Szóval, a gond ott van, hogy elment a szépeszünk, de nem most, hanem már jó régen. Valamikor 1990 táján lehetett meg utoljára, mikor még mind fiatalok voltunk és naivak, valamint én még egy rockklub társelnöke is. Ültünk a másik társelnökkel a mozi előtt a padon, és megállapítottuk, hogy akkor most gyorsan leváltjuk a rendszert, elérjük Ausztria életszínvonalát, veszünk egy-egy kocsit és családi házat, aztán majd csak elviseljük valahogy a polgári jólétet. Ja, és a rádióban nem lesz többet diszkó.

Ebből annyi megvalósult, hogy a rádióban tényleg nincs diszkó, a többivel bajok vannak. No, de akkor mi ezt nem így képzeltük. Akkor azt sem képzeltük volna, hogy Schuster Lóri hóna alá veszi a szélsőjobb politikát vagy az őt, ezt mostanáig sem sikerült eldöntenem, Nagy Feró kijön a garázsból és a kormány oszlopa lesz (bármelyik kormányé, de mindenképpen alkatrész), hogy Cseh Tamás összevész Bereményivel és elmegy katonának, legjobb katonának – tulajdonképpen azt sem hittük volna, hogy egyáltalán lesznek ilyen katonáskodások. Olyan volt az a rendszerváltás, mint az 1848-as 12 pont eleje: mindenki azt akarta, hogy legyen béke, szabadság és egyetértés. Meg kívántuk a’ sajtó szabadságát, censura eltörlését. Évenkinti rockfesztivált Pesten (ez utóbbi a legutóbbi időkig volt is). Maximum olyan marhaságokon tudtunk hülyéskedni, hogy én a Kossuth-címert szerettem jobban, az egyik prominens klubtag meg a koronás címert, de ezen sem veszekedtünk, maximum húztuk egymást.

Ha valaki azt mondja nekünk ott a padon, hogy Szörényi és Bródy politikán fog majd összeveszni harminc év múlva, körberöhögjük. Még az is valószínűbbnek tűnt volna akkor, hogy visszajönnek az oroszok. Csak azok meg nem hülyék, ez a csődtömeg nekik sem kell. Szóval, mikor először olvastam a Szörényi-interjút, csak vakartam őszülő fejemet, hogy hát nem először nem értenek egyet, a Levente már jó ideje furcsákat beszél, körülbelül amióta kéthetente fedezi fel a Pilisben hol Atilla sírját, hol Ősbudavárát. Esetleg a Föld szívcsakráját. Istenem, senki sem tökéletes, a Pilis legalább jó helyen van, az ember kocsival, HÉV-vel hamar ott lehet Pestről és máris dobog a csakrán vagy amit ott szokás csinálni. Tiszteljük egymás elmebaját.

Csak épp ő nem tiszteli a másét. Az a helyzet, hogy Levente indulatos ember, időnként nem nézi, kinek megy neki, három éve történetesen a kormánynak is, akkor azt mondta, miszerint: „Megyek a kocsival, abban a tudatban, hogy alapvetően azért biztonságban élünk, közben meg szembejön mindig, hogy féljek már, mert mindjárt rám lő Brüsszel. Ne tegyünk már úgy, mintha értelmes dolog lenne teleplakátolni az országot ezzel a szöveggel.” Biza, ezt is ő mondta. Csak most meg mást mondott. „Bródy akcionizmusát, amelyről képtelen még hetvennégy évesen is leszokni, nem tudom védelmembe venni. Bródy az SZFE-s szerepvállalással eddig nem látott mélységekbe pengette le magát. A „szabad ország, szabad egyetem” jegyében tüntető hallgatóknak írt csasztuskájával szégyent hozott magára és közös életművük jó részére, beleértve az István, a királyt.”

Akkor most hány Szörényi van, kettő, három, harminckettő? És hány Bródy? Nyugalom: csak egy-egy. Folytathatnám, mert az interjú későbbi részéből kiderül, hogy Szörényi Levente egyszerűen belefutott az ügyes riporteri kérdésekbe: a Pesti Srácok már hosszú ideje próbálja az 1981-es tatai rocktalálkozót úgy beállítani, mintha a Putyilov-gyárban rendezte volna a bolsevik párt központi bizottsága. Az sem volt olyan egyszerű dolog, mint a faék: a probléma az volt, mint Magyarországon mindig, hogy nem egy, hanem több kérdésre akartak összesen egy választ adni.

Nevezetesen arra, hogy szakma-e a rockzene. Mert ha az, akkor lehet szakszervezete, létezhet a nyugdíj fogalma és talán nem kéne minden szintetizátorra vagy gitárra száz százalékos luxusadót kiszabni behozatalkor. Erre a kultúrpolitika (hogy én mennyire utálom ezt a szót) azt a választ adta, hogy lehet szakma, de akkor hagyják ki belőle, aki nem tetszik egyik vagy másik elvtársnak. Kihagyták? Ki is meg nem is – igazi magyaros megalkuvás volt, semmire sem jó, viszont senki sem pusztult bele, csak mindenki pocsékul érezte magát, szóval ennyi erővel szembe is mehettek volna a „kultúrpolitikával” mert 1981-ben már nem lehetett volna egységesen betiltani a rockzenét. Igen, csak ott és akkor már feszült egy komoly ellentét a jelenlévők között. A több évtizede színpadon álló, életüket erre áldozó zenészlegendák nem kevés ellenérzéssel figyelték az akkori punkot, új hullámot, hiszen azért ők rengeteget tettek le arra az asztalra – mindent, amijük volt –, és erre fel jött pár lilahajú srác, ismertek három akkordot, aminek birtokában magabiztosan közölték, hogy „a rock halott”. Hát azt már csak nem lehet, hogy annyi szív hiába szív!

Minden kultúrpolitikai hozzábabrálás nélkül is elmúlt volna ez az ellentét, az akkori lilahajú srácok már rég elismert zenészek, családapák, nem ritkán nagyapák, és maguk is pont olyan legendák, mint azok, akik akkor sokkot kaptak tőlük. De tény, hogy a rockszakma egyik része akkor elhatárolódott a rockszakma másik részétől, és ebből nem származott semmi jó. Szörényi azért nem teszi okosan, hogy ezt felemlegeti, mert ő is úgy írja le: „Ott ültem én is azon a tatai könnyűzenei konferencián, ahogy az egész zenésztársadalom az újoncokkal együtt; raportra voltunk hívva. Bródy ott tényleg elárulta az akkori új hullámot.”

Bizony, ott ült Bródy mellett és – nagyokat bólogatott. Semmi akadálya nem lett volna, hogy ellentmondjon, akkor már nem vérre ment a játék, legfeljebb kicsit összevesznek Bródyval, nem az első eset lett volna, nem is az utolsó. Azt az egész találkozót a legjobb volna elfelejteni, akkor is, ha nem lehet, ugyanis a magyar rockzene szempontjából semmi értelme nem volt. Haszna se sok. Kára volt valamennyi. A máig legnagyobb hatású zenék jó része akkor még meg sem született, és ha olyan kőkemény zsarnokság uralkodott volna a műfajban, meg sem születhetett volna. István a király, Vadászat, Bizottság… apropó, ha a Bizottságot elárulták, akkor hogy a viharba lehetett lemeze? Valahogy. Lett nekik.

Ott csesszük el a dolgokat, hogy ezek az emberek végső soron mégiscsak zenészek, alkotók, előadóművészek – és nem köztéri szobrok. Felállítjuk őket egy-egy piedesztálra, és csodálkozunk, ha idős fejjel szédülnek, néha dülöngélnek a magasban. Bródy most épp egyenesen áll a talapzatán, Szörényi billeg, ha balról nézzük – ha jobbról, akkor fordítva van, én meg nézném középről, ha nem tudnám, hogy nem nézni kell őket, hanem hallgatni. Bródyt pár hónappal ezelőtt azok támadták, akik most védik, mert készült róla egy fénykép Szörényi és Demeter Szilárd társaságában. Hát, izé… csókoltatom a kedves és művelt közvéleményt, értsük már meg, hogy ezek emberek, zenészek, nem erkölcsi és politikai világítótornyok.

Quimbyt lassan már nem is tudják hova tenni, eleinte imádták a „Kicsi ország” meg a „Tébolyda” miatt, aztán gyűlölték, mert felléptek Tusványoson (azért az egy fesztivál eredetileg, aminek csak huszadrangú mellékszereplője Orbán Viktor, messze a nagyszínpadtól), később megint szerették, szóval szerintem a Quimby az a zenekar, akinek a leginkább elege lehet a magyar belpolitikából… meg az összes többi.

Rockklub-társelnök koromban volt szerencsém a magyar zenei élet néhány nagyságához személyesen is, és bízvást állíthatom: egyiküket sem a következetes, hajlíthatatlan erkölcsi tartása miatt lehetett szeretni, hanem azért, mert jó zenét füttyentettek. Emlékszem arra a harcosan antialkoholista aranytorokra, aki addig ragaszkodott elveihez, míg fel nem fedezte a szekszárdi törkölypálinkát. Aztán fél este a vállamra dőlve magyarázott az a nagydarab ember, hogy majdnem agyonnyomott, egy idő után ketten nem tudtuk, hogy miről: ő meg én. A pálinka lehet, hogy tudta, de az hallgatott. Csak nem ez volt a fontos.

Az volt a fontos, amit a színpadon, a lemezen produkált. Most egymást tépik ezek az emberek, akikből a közönség csinált bálványt, napi politikai hülyeségek miatt, amiknek semmi értelme. Ugyanis arra már két hónap múlva sem fog emlékezni senki a világon, hogy jelenleg mi volt az aktuális magyar belpolitikai hisztéria tárgya (jó, én talán igen, de nekem ez a munkám), az „Emlék M.-nek” című Illés-számra meg száz év múlva is emlékeznek majd. Ezen kívül emlékezni fognak a sértésekre, sebekre azok a zenészek, akik kapták és adták, és akik nem fogják ezt egymásnak megbocsátani. Persze, nem csak a zenészek: a sértéseket mindenki megjegyzi magának és alkalomadtán törleszt, amiből viszont-törlesztések lesznek és így tovább, mindez pedig azért van, mert elment az eszünk és elhittük a politikusoknak, hogy róluk szól az egész élet mindenestől.

Igen, a magyar rockzenének, amint a magyar rendszerváltó ellenzékiségnek mindig is két vonulata volt, egy nyugatos-liberális és egy nemzeti-konzervatív. Ha úgy tetszik: népi és urbánus. Csak normális körülmények között ez nem gond, nincs nemzeti G-dúr és liberális F-moll szűkített hetes. A négynegyednek sincs pártállása. Az Illés-szám sem tökéletes csak Szörényivel vagy csak Bródyval.

Szóval, hagyjuk abba ezt a soha véget nem érő végvári vitézkedést egymás ellen, amit leginkább olyan emberek kedvéért művelünk, akikre kutyát sem lenne okos dolog bízni sétáltatás céljából, mert vagy elvesztenék az ebet, vagy ellopnák vagy eladnák. Most komolyan: ér ennyit az egész? Abból a szempontból igen, hogy pillanatnyilag ezek az emberek gyakorolják a hatalmat, és ez számomra például kellemetlen. Hogy miképpen lenne kellemes, azon elég sokat gondolkodom, de jelenleg az egész országgal együtt ott tartok, mint harminc éve, miszerint így ne, csak mivel már van némi tapasztalatom, azt már nem teszem hozzá, amit akkor, hogy ellenben „akárhogy másképp”. Másképp, de ne akárhogyan: az akárhogyanból az lesz, ami most van.

Szóval, hagyjuk abba a hülyeséget. Nem, senkit sem fognak ellenkező neművé operálni kötelező módon abban az esetben, ha az állam békén hagyja az egyetemi oktatást. Nem, attól senki sem lesz nacionalista, ha meghallgat vagy eljátszik egy népdalt. Igazából nem is nagyon vannak nacionalista népdalaink. Oldjuk már meg, hogy ennek a Magyar utcának, amiben élünk, ne csak két másik oldala legyen, amelyik fúj egymásra, mint a kandúrmacskák. Hagyjuk abba, emberek. A politikusok nem érnek ennyit. Még jóval kevesebbet sem érnek.

Huppa blog