Evezni kell – Óvoda az óvóhelyen

Posted by

Kleyer Éva írása Tolnainé Kassai Margit könyvéről

Tegye föl a kezét, aki próbált már napi fél pohár vízzel tisztálkodni. Vagy egy lavórnyi vízben tizennégy gyereket megmosdatni. Vagy sűrűn hulló bombák között vízért menni a körút másik oldalára! Elképzelhető egyáltalán?

A ma élő generációk – kevés kivétellel –, már egész életükben békében, ilyen-olyan bőségben éldegéltek, nem pusztított háború (Európáról és Észak-Amerikáról beszélünk), nem ismertük sem az éhezést, sem a járványokat. Illetve: eddig. Ezért vagyunk most döbbentek és bénultak. Mintha elhagytuk volna életerőnket és küzdeni akarásunkat. Pedig életörömmel és humorral felvértezve még akár a budai ostromot is túl lehetett élni.

Szemtanúktól nagyon sok beszámolót olvashatunk a világháborúról, a nyilas uralomról, a bombázásokról. Filmkockákat, fekete-fehér képeket őriz a retinánk. De a jegyzőkönyvek, a regények mind időtávlattal születtek, amikor a túlélők többé-kevésbé feldolgozták már traumáikat, meggyászolták elvesztett szeretteiket, vagyis kicsit tágabb perspektívából szemlélték az egész időszakot.

Nem olvastam még olyan naplót, ami szinte egyidejűen tudósít a rémes mindennapokról. Képzeljük el, hogy felkapaszkodunk egy magas pontra, amelyről pompásan látjuk felülről az őszi tájat, az egybefüggő lomberdőt. De ereszkedjünk csak le, és térdeljünk az avarra. Egészen más ez a világ. Kirajzolódnak a lehullott levelek, észrevesszük a megbújó makkot meg a pici csigát. Ilyen érzés volt olvasni az Óvoda az óvóhelyen című naplót, amelyet Tolnainé Kassai Margit írt munkaszolgálatra elhurcolt férjének 1944 márciusától 1945 májusáig.

Kas – ezt a becenevet még a gimnáziumban kapta – a Rózsadombon nőtt fel, békés polgári miliőben, nyelveket tanult és zongorázni, mint minden hasonló korú kislány, hobbija volt a portré fényképezés. A Magyar Általános Hitelbank központjában dolgozott, ott találkozott későbbi férjével, Tolnai György ügyvéddel. Mindkettőjük családja zsidó gyökerű, de már korábban kikeresztelkedtek, integrálódtak, olyannyira, hogy lányuk, Frances csak tizenéves korában hallott először a zsidóságról. De ez sem segített a házaspárnak, hogy a férfi elkerülje a munkaszolgálatot, az asszony a bujkálást. Saját bevallása szerint alig szenvedett többet, mint egy „pechesebb árja, akit balvégzete a Vár tövébe sodort, ahol egy teljes hónappal tovább ostromolták az embert, mint mondjuk Pesten.”

A budai békés múltat először a pesti gettóba költözés robbantja fel. A szülőkkel együtt hurcolkodnak egy Dohány utcai csillagos ház lakásába, többedmagukkal. Ide még sok holmijukat próbálják magukkal vinni, még többet pedig különböző helyeken igyekeznek biztonságba helyezni. Azonban a tárgyakhoz való ragaszkodást lassan felváltja a napi küzdelem a puszta létért és a méltóság megőrzéséért. 1945 tavaszán Kas szinte közönyösen veszi tudomásul egy kis bidemaja (Biedermeier) szekrényke pusztulását, holott korábban nagy nehézségeket vállalva menekítették a Gellérthegyre, egy búvóhelyre.

Margit először itt, a csillagos házban vállalta gyerekek felügyeletét, mintegy ösztönösen alkalmazva, amit látott az édesanyjától, hiszen ő, Beck Janka eredetileg óvónő volt. A kényszerűen összezárt közösségben nem volt könnyű lekötni a sok, különböző korú gyerek figyelmét és fölösleges energiáját, bár az ő beszámolóikból az derül ki, hogy nagyon is élvezték az iskolai kötöttségek nélküli együttlétet. Kas hamar népszerű lett a gyerekcsapat meg a szülők körében, és az itt szerzett tapasztalatok adták később az ötletet, hogy hamis papírok és Sztehlo Gábor gyermekmentő mozgalma segítségével próbáljon gondozónőként túlélni. A Vár alatti Pauler utca gyerekotthonába került, éppen oda, ahol a leghosszabban elhúzódó harcok folytak. Mégis hitt a saját szerencséjében, vagy inkább nem hitt a balszerencsében, ő szervezte az életet a kis közösségben, feljárt, amíg lehetett a Vár-béli Vöröskereszthez élelmiszer ellátmányért, vízért a szétbombázott Krisztina körút túloldalára, gondoskodott idős szülei biztonságba helyezéséről és ellátásukról élelemmel. Buda felszabadulása után minden erejével azon igyekezett, hogy átjusson a hidak nélküli Dunán a lassan éledező Pestre, majd a beszerzett tartalékokkal vissza a szülőkhöz.

Ámulattal olvastam a mindennapokról szóló beszámolót, hiszen korábban még sosem pillanthattam bele, hogy a hétköznapok apró muszáj-feladatainak szervezése milyen ügyességet, rafináltságot kívánt, s mennyi szerencse is kellett a túléléshez (…sohasem hittem el, hogy velem is megtörténhetik az, ami másokkal, hogy hurokra kerülök). Kas szinte pimasz nemtörődömséggel nevet a sors arcába, és nem hajlandó se keseregni („…miért utálnak az emberek mindenkit, aki a dolgokra nem úgy reagál, mint ők?”), se búsulni, hanem humorral és nem kevés öniróniával küzd a pillanatnyi nehézségekkel. Ostromdressznek nevezi azt a stratégiát, hogy négy réteg ruhát és túrabakancsot húzott magára, szinte minden ruhát, ami megmaradt, és Nagy Táncnak nevezi a pusztító budai ostromot – de aminek végnapjaiban őt is elhagyja megtörhetetlen életkedve. Gyakran elkeseredik, amint az egymásra utalt kis közösséget látja szétszéledni. Ritkán, de megcsillan a szövegben az öngúnnyal teljes pesti humor, amikor például a budai korzón épített géppuskafészek kukoricalevelekből készült álcázását Katlanti Fal néven említi, amit a hírhedett Atlanti Fal mintájára becéztek így. (És persze a háborús terminológiából ismerős katlancsaták is belejátszhattak…)

A háború utolsó évére mindig úgy gondolok – bizonyára a fekete-fehér fényképek miatt –, hogy mindig szürke az ég (ez lehet), időjárás nincs is, csak az ágyúk dörögtek, bombák hullottak az égből, az emberek meg a pincében kuksoltak. Pedig volt nyár akkor is, majd jött a nagyon hideg tél, amikor fűteni kellett valahogyan. És nem csak sebesülések voltak, hanem hétköznapi nyavalyák is, mint egy nátha vagy hasmenés. De akinek nem volt jól megtömött kamrája, vagy kapcsolata a Vöröskereszthez, az hogyan oldotta meg az élelmezést? Mit tettek a nők, ha menstruáltak? (Erre konkrét választ kapunk Margittól, aki leírja, hogy neki januártól abbamaradt ez a funkciója.) Milyen volt az emberek mentális állapota? Zaklatott, persze, „mindenki rosszkedvű és gyanakvó… senki sem olyan beszédes, mint azelőtt. Gyógyszer, élelem sehol, nagy ritkán van valami áru némely üzletben, ennek gyorsan híre fut, rengeteg sor áll előtte, »nyilas »testvérek« tartják fönn a rendet.”

Ahogy kezdtek még rosszabbra fordulni a dolgok, „január közepén még lehetett az utcán nyilas formaruhát látni, de már nyilas karszalag nélkül, majd eltűnt a zöld ing, csak a karszalagtalan fekete formaruha szerepelt civil inggel. És lassanként eltűntek a nyilasok a teljesen körülzárt városból… nagyon sajnálom, hogy legalább egyik-másiknak az arcát nem jegyeztem meg…”

A humor végig hű társa volt a túlélésben. Elmeséli, hogy alkonyat után jártak ki a ház kertjébe: „sokszor nyakig hóban gázolva elfoglalhattuk vizelőállásainkat, amely pont szemben volt a németek tüzelőállásaival… Egyszer, amikor Verával kettesben mentünk ilyen egészségügyi kirándulásra a kertbe, mindketten egyszerre kezdtünk őrülten röhögni a sötétben, és kiderült, mindketten egyszerre és azonos műveletek végzése közben arra gondoltunk, hogy majd egyszer a Gresham kávéházban hogyan fogjuk mesélni a többieknek, hogy duettben pisiltünk a Krisztinaváros egyik kertjében, porhóban, gyalogsági puskaropogás és torkolattüzek mellett.”

Hogyan vethette papírra Kas a jegyzeteit? Áram, világítás nélkül, a petróleumlámpák fénye gyakran csak arra lehetett elég, hogy a lakók ne ütközzenek egymásba. Ha valami kiesett a kezükből, az soha többé nem került elő. Mégis fontosnak érezte, hogy lejegyezze az eseményeket, amelyek fölkavarták az addigi életét. „Rossz az ostromnapló, de azért mégis jó érzés, hogy megírtam és kiadtam magamból egy csomó dolgot, ami megfeküdte a gyomromat.”

Mindaz, ami történt, egy egész generáció identitását roppantotta meg – és különösen igaz ez a túlélőkre. Amit átéltek, nem volt beilleszthető addigi élettörténetükbe. Az üldözés és nélkülözés a múlt újraértelmezésére kényszerít. E napló szövege feltűnően koherens, még azt sem zárom ki, hogy Kassai Margit közvetlenül a felszabadulás után a hevenyészettebb jegyzetek alapján fésülte át, rendezte össze a szövegét, talán át is írta valamennyire. (Ha mégsem így lett volna, készséggel visszakozom.)

A traumával párhuzamosan vagy közvetlenül utána készült beszámolók ugyanis ritkán ilyenek, inkább töredezettek, szétesettek, és csak jó idő elteltével válnak rendezetté, amikor az értelemkeresés és értelemadás nyomán az áldozat bele tudja illeszteni veszteségeit a saját élete történetébe.

Ha a szöveg kéziratos formája ilyen volt: Kas kiváló újságírói, novellistai erényeket csillogtatott egy olyan időszakban, ami nem igazán kedvezett efféle talentumoknak. Jó volt olvasni, még el-elszoruló torokkal is.

Tolnainé_Kassai_Margit

Tolnainé Kassai Margit: Óvoda az óvóhelyen – Feljegyzések a Sztehlo-gyermekmentésről
Tények és Tanúk sorozat
Magvető Kiadó, Budapest, 2020
496 oldal, teljes bolti ár 4999 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3999 Ft,
e-könyv változat 3499 Ft
ISBN 978 963 144 0003 (papír)
ISBN 978 963 144 0355 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Sztehlo Gábor evangélikus lelkésznek, a Világ Igazának egy eddig ismeretlen munkatársa kap nevet, arcot és hangot ezzel a kötettel.
Tolnainé Kassai Margit banktisztviselő, fotográfus, 1944–45-ben a Jó Pásztor Bizottság gyermekotthonaiban bujkáló gondozónő memoárnaplója máig kéziratban rejtőzött. A német megszállás és Budapest felszabadulása közötti időszakot megörökítő szöveg igazi felfedezés: olyan kisportrék sorát tartalmazza a mentett gyerekekről, a rájuk vigyázó, szintúgy bujkáló felnőttekről és az események sok más szereplőjéről, amelyek közel hozzák a budapesti zsidók üldözése, a menekülés és az embermentés, az ostrom és a háború utáni néhány hét mindennapjait. Itt semmi sem csupán fehér vagy fekete: a szerző a legszörnyűbb körülményekről szólva is képes hol friss humorral, hol kesernyés iróniával, mindvégig rendkívül szórakoztatóan és elgondolkodtatóan írni.
A memoárnaplót Kunt Gergely társadalomtörténész tanulmánya kíséri; jegyzetek és annotált névmutató egészíti ki.

Az Olvass bele A KULTÚRAKIRAKAT írása
%d bloggers like this: