Egydollárosok egy dollárért? Óriási bukás

Posted by

>Vannak ötletek, amelyek elméletben kiválónak tűnnek, aztán a megvalósításuk során derül ki, hogy mindenki jobban járt volna, ha inkább bele se kezdenek. Az amerikai elnöki arcképekkel díszített egydolláros érmék állami árusítása csak azért nem tartozik ebbe a kategóriába, mert akadtak olyanok, akik nagyon is jól jártak vele: azok az élelmes vásárlók, akik egy kiskaput kihasználva egy cent költség nélkül jutottak ingyen repülőutakhoz a programnak köszönhetően.

De kezdjük azzal, miért tűnt egyáltalán jó ötletnek, hogy az Egyesült Államok milliószámra kezdjen egydolláros érméket árulni egy dolláros áron. A kongresszus azt szerette volna elérni, hogy az amerikaiak kevesebb bankjegyet és több érmét használjanak. Az elképzelés szerint a program összekötötte volna a kellemeset a hasznossal, azaz a (tervezett) spórolást az ismeretterjesztéssel: az érmékre a kibocsátás előtt legalább két évvel meghalt elnökök arcképét szánták, azt remélve ettől, hogy az érmék népszerűbbek lesznek, és az emberek közben jobban megismerik az ország fontos történelmi figuráit.

2005-ben a kongresszus el is fogadta az érmék kibocsátásáról szóló javaslatot, George W. Bush elnök pedig karácsony előtt néhány nappal aláírta a törvényt az elnöki egydolláros programról. Az állami pénzverde 2007-től kezdte el kibocsátani az érméket, háromhavonta váltottak elnököt, azaz évente négyen kerültek sorra. A fő cél azonban nem ez, hanem a spórolás volt.

Az érme két oldala

Bár az egyes bankjegyek előállítása olcsóbb, mint az érméké, utóbbiak jóval strapabíróbbak, ezért sokkal hosszabb ideig maradhatnak forgalomban. Ezért ha az Egyesült Államok egydollárosok terén teljesen átállna érmékre, becslések szerint harminc év alatt 5,5 milliárd dollárt (mai árfolyamon 1520 milliárd forintot) takaríthatna meg. Ezért a törvény előírta azt is, hogy az érmeforgalom előtti akadályok elhárítása érdekében minden állami intézménynek elő kell segítenie az egydolláros érmék terjedését, a vonatoktól a múzeumokon át a kormányzati épületekben található italautomatákig.

Mindezzel egyetlen probléma volt, illetve közvetetten kettő. A legfőbb gond, hogy hiába mozgatott meg a kormány minden követ, az emberek egyszerűen nem akarták lecserélni a könnyebben kezelhető bankjegyeket a nehézkesebb érmékre. Ezért a kormány még egyet tekert a kampány intenzitásán, és 2008-ban elkezdte az interneten pénzért árulni az érméket. Ebből egyenesen következett is a másik probléma: az online érmevásárt sikerült úgy kivitelezni, hogy az komoly visszaélésekre adott lehetőséget, ezt pedig sokan gátlástalanul ki is használták.

Az érmerendelés úgy nézett ki, hogy az állami pénzverde honlapján bárki vásárolhatott magának egydolláros érméket, darabját egy dollárért – de ebben már a szállítási költség is benne volt. Ebben már önmagában kódolva van a ráfizetés, de ha sikerült volna az akcióval elég népszerűvé tenni az érméket, hosszú távon a gyakran cserélendő bankjegyeken megspórolt pénz ezt ellensúlyozta volna annyira, hogy a vége akár pozitív is lehetett volna. Az igazán nagy hibát azonban ott követték el, hogy az online rendelés kifizetéséhez hitelkártyát is elfogadtak.

Amikor egy eladó – jelen esetben az amerikai állam – lehetővé teszi a hitelkártyás fizetést, a kártyacég minden ilyen vásárlás után néhány százalékos jutalékot kap. A másik oldalon, hogy az ügyfeleket a kártya használatára ösztönözze, a hitelkártyás vásárlások után bónuszpontokat ír jóvá. Ezek pedig jellemzően beválthatók a légitársaságok törzsutas programjaiban. Egy-egy ilyen pont értéke jellemzően 1-2 cent.

Ha tehát egy amerikai állampolgár az interneten rendelt egy egydolláros érmét, és hitelkártyával fizetett, akkor az egy dolláros vételár megfizetéséért házhoz kapott egy egy dollár értékű érmét, plusz törzsvásárlói hitelkártyapontokat néhány cent értékben. Nem csoda, hogy az akció rendkívül népszerűnek bizonyult: 2009-ben több mint 88 millió érmére érkezett rendelés.

Nyitva van az aranykapu, hadd bújjatok rajta

Persze elég sok pepecseléssel járt, ha valaki így akarta összehozni az ingyen nyaralását. Ahhoz, hogy kizárólag ebből összejöjjön például egy európai repülőút, és – ha lúd, legyen kövér! – ne turistaosztályon, hanem business classon, nagyjából 100 ezer érmét kellett volna vásárolni, a kiérkező csomag pedig körülbelül 800 kilogramm lett volna. Mindez persze sokakat nem akadályozott meg abban, hogy kisajtolják az ingyen pénzt az államból.

Korabeli beszámolók szerint voltak, akik tényleg ebből hozták össze a nyaralásukat, de más kreatív felhasználási módok is feltűntek. Kiderült, hogy az üzletek nem kötelesek elfogadni csupa egydolláros érmét fizetésnél, egy 1965-ös törvény értelmében adósságrendezéshez bármilyen törvényes amerikai fizetőeszközt el kell fogadni. Így törlesztőrészletek fizetésére vagy akár az adó befizetésére is tökéletesen megfelel egy ládányi egydolláros érme is. Volt olyan érmevásárló, aki a megrendelt érméket nem is az otthonába rendelte, hanem egyenesen a bankba szállíttatta a lakáshitele törlesztéséhez.

A rekorder azonban alighanem az az illető, aki 2,4 millió egydolláros érmét rendelt, összesen 20 tonna tömegben. Ezt nem egyedül vitte véghez, hanem barátok és családtagok szövevényes hálózatának segítségével, illetve különböző hitelkártyák variálásával. Összességében több tízezer dollárt rámolt így ki ezen a jogi kiskapun.Gondolhatnánk, hogy legalább az érméket sikerült úgy istenigazából elterjeszteni, de még csak ez sem jött össze. Az emberek nagy része ugyanis a rendelés, illetve a nyereség realizálása után fogta az érméket, és besétált velük a bankba, hogy az összeget elhelyezze a számláján – vagy ahogy láttuk, már egyenesen a bankba kérte a szállítást. A visszaélések előbb-utóbb az államnak is szemet szúrtak, ezért egy idő után elkezdték ezer darabban korlátozni a tíz nap alatt rendelhető mennyiséget. Ettől viszont az érdeklődés lohadt le gyorsan. 2011-ben végül beszüntették a hitelkártyás fizetés lehetőségét.

Hegyekben állnak az érmék

Maga az érmeprogram folytatódott egészen az eredetileg tervezett 2016-ig, amíg minden elnök meg nem kapta a saját érméit, de a sikerére jellemző, hogy míg 2007-ben az első elnök, George Washington arcképével több 340 millió érmét vertek, a 2011-es évfolyam elnökei már csak 72-76 milliót kaptak. Addigra az érmék kibocsátása már 720 millió dollárt emésztett fel, de az embereket annyira hidegen hagyták, hogy 1,4 milliárd egydolláros halmozódott fel a központi bank széfjeiben. Ha ezeket oldalukra állítva egymás mellé tették volna, elértek volna Chicagótól Los Angelesig.

A következő évtől már el is engedték az eredeti elképzelést, hogy nagy mennyiségű érmét pumpáljanak a pénzforgalomba, és a hátralévő elnökökről már csak gyűjtőknek szánt mennyiség készült el (amerikai viszonylatban azért ez is 8 és 15 millió darab között mozgott). Összesen több mint két és fél milliárd darab elnöki egydolláros érme készült el.

Egyébként az érmékre kerülő elnökök feleségeiről sem feledkeztek meg: a first ladyk tiszteletére 2007-től tízdolláros aranyérméket bocsátottak ki, jóval kisebb, 2-20 ezres nagyságrendben. Amelyik elnöknek a hivatali idejében nem volt felesége – a 39-ből négy ilyen volt –, azok esetében a Libertas, a szabadság istennője került az aranyérmére.

Bár a program 2016-ban véget ért, a két évvel később meghalt George H. W. Bush – és a first lady, Barbara Bush – tiszteletére újabb adag érmét terveznek kibocsátani, és feltehetően a maga idejében minden további elnök részesülni fog a megtiszteltetésben. A további érmék azonban már alighanem csak a gyűjtőknek fognak készülni – és nem az olcsó repülőútra vágyóknak.

Címkép: Az első négy elnöki egydolláros érme terveinek bemutatója 2006. november 20-án a washingtoni Smithonian Nemzeti Portégalériában – Fotó: Alex Wong/Getty Images