Illetlenségek

Posted by
Ferber Katalin
>Micsoda dolog mások szexuális szokásairól beszélni, hát még írni?
Nemcsak illetlen, de borzasztó, mert hamis általánosításokhoz vezethet, micsoda dolog az intim szférát piszkálni, csinálja mindenki ahogy tudja, ahogy szereti, szokások, kultúra, tessék ezeket tiszteletben tartani!
Reggeli tömött vonatok, ez is mennyire félrevezető, sokan vagyunk Tokióban, tízmilliónál sokkal többen, menni kell dolgozni, aztán este menni kell haza, (már aki eléri az utolsó vonatot), jól van ez így, ebből lesz a Toyota, a nagyszerű elektronikus kütyük, tessék tudomásul venni, hogy ez nehézségekkel jár.
A világ legjobb tömegközlekedése. Reggel és este a szerelvények kocsijaiban pontosan háromszor annyi ember utazik, mint amennyi egy kocsi “felvevő kapacitása” légtere, jaj hagyjuk már ezt, kibírható néhány megálló úgyis, hogy a testek összenyomódnak, micsoda szerencsés aki az ajtó belső keskeny térfelében áll, őt csak a fémkorlát érinti.
Annyiszor utaztam préselve, hogy természetesnek vettem mindezt.
Az arcok ilyenkor mozdulatlanok. Az arcok is. Egy szó nem hangzik el. Mindenki valahova néz, ezt soha nem tudtam megfejteni, hogy hova. (Nézni lehet, annak van tere, pontoabban csak annak van tere.)
Egy szokásos reggelen, szokatlan párában és melegben (nyugi, van légkondi minden kocsiban) furcsa érzésem volt, mintha a hátam mögött, pontosabban a hátamra tapadva ütemes mozgást érzékelnék. Nem tudtam megfordulni. Az orromat sem tudtam megigazítani, mert épp két fegyelmezetlen izzadságcsepp gördült kissé tanácstalanul lefele az orromon, csiklandozott, de mindhiába. Az ütemes mozgás alig nyolc megálló után abbamaradt. S akkor egy férfi mögülem az ajtó felé indult, arca mintha meglágyult volna, leszállt. Aztán egy este hasonló ütemek, hat megálló után szállt le, ismét egy férfi.
Váratlanul viszonylag üres lett a kocsi. Egy velem egykorú hölgy állt az ajtó belső korlátjának támaszkodva.
Megkérdeztem (hosszas szabadkozások, a szokásoe elnézést kérve, hogy ismeretlenül zavarom) miért tűrjük mi ezt?
Mit, kérdezte kissé tanácstalan arckifejezéssel. Hát a férfiak reggeli és esti …. És itt elhallgattam.
Miért is értené maga ezt, nem japán, válaszolta szigorú tekintettel. A szája megfeszült, táskáját egyik kezéből áttette a másikba, sóhajtott (persze illedelmesen) és folytatta. Ahelyett hogy megértené a férfiak helyzetét, hiszen ők állandóan dolgoznak, gyakran haza sem jutnak éjjel, maga itt akadékoskodik. Történt valami? Nem. Na ugye.
De történt, mondtam, és rámutattam a szoknyámra, amin egy nedves folt volt.
Ugyan már, ezt könnyű kimosni, mondta és leszállt a következő megállónál.
Egy évvel később minden megállóban az állomásfőnöknél lehetett írásban panaszt tenni, ha egy nő “zaklatva volt”.
Aztán sok évvel később “csak nőknek” feliratú kocsik segítettek.
Aki tartott az inzultustól, arra szállt fel, már ha felfért.
Hagyjuk a statisztikákat. Hagyjuk a fejlődés nemkívánt velejáróit.
Szerencsémre sok évi préselődés után abba a kiváltságos helyzetbe kerültem, hogy nem kellett csúcsforgalomban utaznom.
Akkoriban már örülhettem a munkahelyem, a híres nagymúltú egyetem szexuális zaklatásokat kivizsgáló bizottság megalakulásának. Volt dolguk.
Következtetés? Nincs. Legfeljebb annyi, hogy nekem rengeteg nő Japánban egyszerűen hős.
Néma hősök.