A magyar-lengyel vétó ügye még messze vezethet

Posted by

Fóris György
> Nevezzük nevén a dolgot: az a konfliktus, amibe Magyarország és Lengyelország keveredett a többi európai uniós partnerrel, valóban politikai természetű. Azaz, nem túlzóak azok a kifakadások, amelyek felpanaszolják, hogy itt most voltaképpen egy politikai jellegű vita és elvárás fogalmazódik meg, mellesleg nemcsak a magyar és a lengyel, de valamennyi tagországgal szemben, amikor a többség bizonyos jogállamisági feltételek teljesülését akarja előírni például a közösségi pénzek lehívásához. Tény az is, hogy ez sok szempontból ingoványos terület, mivel nem könnyű pontos és teljesen azonos kritériumok szerint részleteiben mérhetővé tenni a jogállamisági feltételek teljesülését országról országra. Ez mind igaz. Ha ennek ellenére és ezzel együtt a soros német EU-elnökség és vele a túlnyomó tagállami többség mégis kész volt felsorakozni mögé, akkor az nem fejez ki kevesebbet, mint hogy ez az oldal – maga is nyilván tudatában lévén a probléma túlnyomóan politikai természetével – immár késznek deklarálta magát arra, hogy belemenjen egy politikai konfliktusba az ezt megkérdőjelező országokkal.

Fontos feltétele volt ennek, hogy ebben csak az vegyen részt, aki – amelyik nép/ország – ennek kötelékeit (szuverenitás-megosztás!) kész önként bevállalni egyfelől, illetve amelynek társadalmi berendezkedése (modellje) alapvető jellemzőiben hasonló a többiekével. Ilyen alapon (alapról) nem fogadták be az akkori EK-hatok a még diktatúrában élő Spanyolországot és Portugáliát, és ugyanilyen alapon nyíltak meg a kapuk előttük, amikor Francot és Salazart – miként a görögök a maguk katonai diktatúráját – maguk mögött hagyva piacgazdaság alapú, parlamenti demokráciák és nyitott társadalmi rendszerek lettek. Tisztán politikai döntés volt. Amihez, bár tételes részletezés a jogállamisági kritériumokról akkor sem állt rendelkezésre, azért láthatóan érezték a zsinórmértéket, ami mentén az egyik esetben az egyik, a másik esetben a másik irányban döntöttek.

Más szóval: az EU politikai természetű dolog is. Mert politikai célt (is) szolgál. Mint a közös pénz, amely kapcsán az összes olyan pragmatikus közgazdászkifakadás, hogy az euró elindítása valahol egy közgazdasági rémálom, mert sok elemében előkészítetlen, megalapozatlan projekt – igaz volt. De politikailag értékesnek minősült azon közösen vallott meggyőződés alapján, hogy szorosabbra fűzi a köteléket a benne lévő országok között, mindenekelőtt és főként beleértve ebbe az egyesülés után hirtelen ijesztő méretűvé terebélyesedett Németországot. (Az most más lapra tartozik, hogy történelmileg még mindig bebizonyosodhat, hogy a mindezért fizetendő gazdasági ár – amennyiben az alapok tovább építése nem megy tovább – egy ponton esetleg megkérdőjelezheti a projekt fenntarthatóságát.)

Ezért válhatott politikai premisszává az elmúlt tízes években – különösen az elején –, hogy azért kell kimenteni a magukat lehetetlenül eladósító görögöket, mert bedőlésük magával sodorhat más tagországokat is, ez pedig az eurót teheti kockára, aminek megrendítése viszont a belső piacot áshatja alá, ez pedig magát az EU-t is. És ez a politikai érvelés mindent vitt – a kimentéstől fanyalgó német meg északi tagállami parlamenteket is.

Ugyanez a politikai természet jelenik meg abban is, hogy pártpolitikai viták – egyebek között éppen az uniós (tagállami) társadalmi modellek természetéről – az adott EU-intézményi keretek nyújtotta lehetőséggel élve határokon átnyúlóvá válhatnak. Vagy, hogy olyan uniós politikai prioritásokat (mondjuk az euró stabilitását) szolgáló gazdaságpolitikai, pénzügyi, pénztechnikai döntések születhetnek, amelyeket az uniós politikai szint hoz meg (és ez nem, nem a sokat szapult brüsszeli bürokrata Bizottság, hanem a tagállami kormányok elsőszámú vezetőinek tanácskozó testülete, csupa demokratikusan választott legitim vezető). Viszont, aminek a végrehajtása nemzetállami kötelesség, adott esetben felülírva egyes nemzetállami gazdaságpolitikai célkitűzést is.

Mellesleg szólva, nem kis részt szintén az uniónak a politikai jellege és természete volt az, ami kivetette magából a politikai szuverenitását mindenek felett abszolutizáló brit politikai elitet. Nem a gazdaságit: ők maradtak volna szívesen a belső piac kínálta játéktéren. De a beleszólást, külső szabályokat – hiába, hogy velük együtt, közösen születtek – a brit intellektuális mentalitás négy évtized alatt sem tudta lenyelni és megemészteni. No igen, mert nekik a kiinduló premissza – a kontinentális népek évezredes konfliktusainak végleges kiiktatása – nem számított saját bőrükön megélt és elismert prioritásnak.

A lengyel és a magyar belső társadalmi modellmódosítás – hatalomgyakorlási hangsúlyok arrébb tolása – ebben a képletben kezdetben minősülhetett belügynek. Minősülhetett, de láthatóan nem maradhatott. És nemcsak azért, mert a kapcsolódó politikai viták az említett uniós intézményi környezetben – például az EP színpadán – határokon átívelő szócsatákká váltak, és a kérdés egy ponton uniós ügyként exponálódott. Hanem mert – az idővel nem csak beismert, de tudatosan vállalt és hirdetett – társadalmi modellmódosítás (az illiberalizmus meghirdetése, vagy a keresztény demokrácia és a liberális demokrácia szemben állítása, majd pedig egyenesen a régi tagállambéli liberális gyakorlat, és vele ezen országok vezető politikai elitjének a nyílt bírálata) önmagukban is politikailag konfrontatív töltetekként kezdtek hatni. Immár nem egyes európai uniós jogszabályok, hanem tagállamok közötti vonatkozásban.

Minden ország demokratikus többségének belső ügye eldönteni, hogy milyen társadalmi berendezkedési formák között érzi magát a legjobban. De az is kölcsönösen igaz, hogy egymás kioktatása a „helyes útról”, kinek-kinek a maga platformjáról nézve egyformán hathat politikai támadásnak. Miként az is, hogy a modell-különbözőség idővel modell-rivalizálásként, és ezzel közvetve belpolitikai következményeket is felvető külső hatásként jelenik meg. Az ismert példával élve: a magyar illiberalizmus – bármi is legyen az – sejthetően nem azért szálka egy Macron-típusú francia elnök szemében, mert fáj a szíve mondjuk a magyarországi Klub Rádióért. Hanem mert folyton a maga belső, radikális modell-váltást követelő ellenzékére (Le Penék) kell figyelnie. És idegesítheti, ha a közben saját kurzusának megkérdőjelezését már nemcsak belülről, hanem kívülről, a „tagtársak” köréből is tapasztalnia kell.

Mindez együttesen borítékolta, hogy a dolog idővel politikai választ is szül. És úgy tűnik, hogy valahol ez történik most. Amivel viszont egy alapvetően új helyzet áll elő. Bevezetőben utaltunk rá, hogy az európai integrációs projekt megalkotásakor a kettős követelmény egyik fele volt, hogy a benne résztvevők társadalmi berendezkedése (modellje) alapjellemzőiben hasonló legyen a többiekével. Ez jól hangzott alapításkor, de csekély fogódzót kínál menet közben, kibővült taglétszám mellett, kiélezett helyzetben, mivel nehéz belőni, pontosan miben is állnak ezek az alapjellemzők, és mi minősül adott esetben a többiek létében is megjelenő zavaró elhajlásnak.

Az alapvető dilemma, hogy meddig és mi alapján várható el tagállami azonosulás egy országcsoport – jellemzően inkább az alapítók – és az uniós intézmények által preferált hatalom- és társadalomszervezési modellel? És pontosan milyen konkrét kritériumok alapján kérdőjelezhető meg az ettől netán eltérő utat választók (végső soron bel-)politikája?

Az eredeti modellt védelmezők (kormányzati és civil társadalmi szinteken egyaránt) sok esetben saját addigi rendszerük kohézióját féltik az új külső irányoktól. Amire az utóbbi válasza, hogy demokratikus mandátumuk – kvázi többségi népakarat – van a modell módosítására, és ennyiből irányváltásuk éppen, hogy demokratikus elveknek az érvényesülését fejezi ki. Emellett pedig visszatérően emlékeztetnek arra, hogy „modell-kérdésben” igen sok elem voltaképpen szubjektív értelmezésen alapul. Márpedig az egyik szubjektív értelmezés szerintük nem vethető alá egy másik szubjektív értelmezésnek.

Az alapszerződés Preambulumának sokat emlegetett 2. paragrafusa csak a legfontosabb célokat, az elérni kívánt eredményt rögzíti. De nem fejti ki tételesen, hogy milyen út vezessen ennek eléréséhez.[1] A magyar és a lengyel politika erre mondta azt a közelmúltban, hogy ha az a finn gyakorlat, amelyben nincs alkotmánybíróság, hanem ennek funkcióit nagyrészt a finn parlament jogi bizottsága látja el, szóval ha ez közmegegyezés szerint megfelelően szolgálja a jogállamisági elvárásokat, akkor miért nem lehet elfogadható a maga rendszerlogikájához igazodó lengyel, vagy magyar rendszer?

Amivel folyton oda érkezünk vissza, hogy itt végső soron nem a jogilag kodifikált kategóriák megkérdőjelezéséről van szó. Hanem szinte az alapításig visszatérve bizonyos politikai, társadalomszervezési prioritások kölcsönös elfogadásának a kérdéséről. Amire legfeljebb általános elvi elvárásként van utalás az alapszerződésben, de tételes lebontásáról nincs közösségi jogszabály. (Ezért nem tudott eddig a joganyag védelméért felelős Bizottság egymagában hitelt érdemlően fellépni ilyen ügyekben – ld. az általa kezdeményezett lengyel jogállamisági eljárás eredménytelenségét.)

A lengyel-magyar érvelés eddig éppen a mögé a tény mögé állt, hogy az EU léte egy jogi keretekben foglalt szerződéses rendszer, több-kevésbé világos kritériumokkal, jogokkal és kötelességekkel, aminek kitételeit szerintük ők nem sértik meg. Illetve amit mégis a szemükre vetnek, annak megítélése már nem tartozik a közösségi joganyag taxatív felsorolásai közé. Külső szubjektív alapon pedig – még mindig ezen érvelés szerint – nem lehet megkérdőjelezni belső politikai viszonyokat.

Erre szokták azt mondani, hogy a lengyel és a magyar kormány politikájának a leghatásosabb védelmezői a más tagállambeli és más EU-intézménybeli támadásokkal szemben maga az uniós joganyag, ami tételesen nem részletezi a jogállamiság aprólékos kritériumait, nagyon is pontosan definiálja viszont a közös rendszerekhez és eszközökhöz (például a közösségi pénzügyi forrásokhoz) kapcsolódó tagállami jogokat. Aki az előbbi alapján támad, az a levegőbe beszél. Aki az utóbbira hivatkozik, azt leírt jogszabályok sora, végső soron az Európai Bíróság pajzsa is védelmez.

Ez a megközelítés akkor válhat sérülékennyé, immár a különbözőséget vállalók számára, amikor a közös joganyagot létrehozó tagállami szándék és megítélés – vagy ennek kellő súlyú többsége – politikai alapon kezdi el megkérdőjelezni a modellt „korrigálók” gyakorlatát. Mert attól kezdve már nem a jogi paragrafusok bírói mérlegen vizsgált tételei jelentik a viszonyítási alapot. Hanem a politikai prioritások és erőviszonyok.

Lehet, hogy korai ezt gondolni, de nem kizárható, hogy valami ilyesmi vette kezdetét a jelen konfliktussal. A konkrét ügyet tekintve: az nyilvánvaló, hogy a vízválasztó kérdés az adott fronton nem az, hogy miből álljon a jogállamisági feltételrendszer, hanem hogy legyen-e? Azzal, hogy mindezek kapcsán a soros német EU-elnökség úgy döntött, hogy a tanácsi döntéshozásban a jogállamisági szabályrendszer kihordásakor szabad folyást enged a többségi szavazásnak – holott tudni lehetett, hogy kik állnak szemben és milyen alapon – lényegében az utóbbiak felé egyfajta hadüzenet történt. Annak jelzése, hogy Berlin immár szabadjára fogja engedni jogalkotásban a politikai alapon érlelődő véleménykülönbségek szavazatokban megtestesülő konfrontálódását. Ami egyébként sok tekintetben erős ritkaság (már-már példátlan), de amit másfelől viszont már elég régen elég sokan sürgettek (persze nyilván politikai alapon).

Innentől kezdve aztán meglehetősen ismeretlen vizekre eveznek, mivel itt valóban csekélyek a konkrét jogi fogódzók, és azzal arányosan, ahogy a jogi meghivatkozást a politikai érvelés váltja fel, a kölcsönös sárdobálás is könnyen csúnya, és nem feltétlen kiszámítható irányokba eszkalálódhat. De ismerve a németek alaposságát, valószínűsíthető, hogy Berlinben végeztek előtte politikai kalkulációt. És a jelek szerint úgy találhatták, hogy még ezzel is kevesebb lehet a maguk szempontjából a politikai kockázat – illetve a dolog utólag szerintük reparálható –, mint ha szabad folyást hagynak a lengyel-magyar különbözőség belső és külső hirdetésének (és vele alternatív uniós modellek felfuttatásának egyfelől, illetve az uniós források ilyen célokat is szolgáló szabad felhasználásának másfelől).

Utaltunk már rá, hogy önmagában a politikai konfrontáció már sokkal korábban elkezdődött. Így például lehetett logikus végkövetkeztetése egy belső érvrendszernek az a lengyel és magyar vélekedés, hogy a „régi Nyugat” immár hanyatlóban van, és többé nem követendő példa, csak persze ennek deklarálását a megbíráltak nagy valószínűséggel kezdettől fogva ellenük irányuló támadásnak, de legalábbis megkérdőjelezésnek tekintették. És csak idő kérdése volt, hogy mikor veszik fel a kesztyűt. A jelek szerint most kerülhet rá sor.

Mert abban is van igazság, hogy a magyar és a lengyel diplomácia lépéskényszerbe került – és hogy ez külső politikai döntés következménye –, amikor a potenciálisan ellenük támadási platformot lehetővé tevő, némely tekintetben valóban szubjektív értelmezésre is módot adó majdani jogállamisági feltételrendszerről úgy kell dönteniük, hogy ezzel párban a közös költségvetés és a helyreállítási alap tervezése és elfogadása áll. A magyar és a lengyel álláspont voltaképpen konzisztensen reagált, amikor nem volt kész belemenni az elsőbe, és jelezte, hogy cserébe a második (ideiglenes?) blokkolásával válaszol.

A nagy kérdés csupán az, hogy kijöhetnek-e jól ebből – feltéve, hogy erre a blokkolásra valóban sor kerül – akkor, amikor ezzel (gazdaságilag és politikailag egyaránt) lényegében valamennyi többi tagországgal, azok közvetlen érdekeivel szembe kerülnek, Veszélyes játszma ez, amiben kulcsszerepe van a kontroll megőrzésének a folyamatok felett, különben az eszkalálódás idővel nehezen megfordítható következményekkel is járhat. Minden oldalon.

https://brux.blog.hu/

 

[1] Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a
jogállamiság, valamint az emberi jogok – ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait – tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők es a férfiak közötti egyenlőség társadalmában. (Lisszaboni Szerződés)