Bosznia – Párizs

Posted by

Frank T. Csongos ajánlja:

Roger Cohen, New York Times vezető publicistája elbúcsúzik a rovatától. Ezt írja

Amikor fiatalabb férfi voltam, negyed évszázaddal ezelőtt beszálltam a páncélozott Land Roverbe, amelyet ez az újság a boszniai háborúról való tudósításom céljából adott. Ez jobb időkben is kiegyensúlyozatlan jármű volt. Rosszabb esetben is folyton rázkódott. Szarajevóból indultam vissza Párizsba, hogy lássam a harmadik gyermekem születését. Nem volt más út hazafelé. A szerb tüzérség miatt a repülőteret lezárták.
Mikor az Igman-hegy fölött, a szerb fegyverek hatótávolságán kívül, a Split felé vezető  autópályára értem, fellélegeztem.
Pár nappal korábban, amikor  Szarajevo óvárosában sétáltam, egy lövedék légnyomása levert a lábamról.. Most szabad volt az út hazáig. De hirtelen a kormány elvesztett minden kapcsolatot  a kerekekkel. Tehetetlen voltam. Az autó átszlalomozott a szimszédos sávba, több láb magasból lezuhant a töltésről, átfordult egy mezőn, hogy végre az oldalán megálljon. Az első dolog, amit észrevettem, egy kis piros fejsze volt. Betörni a golyóálló ablakokat.
Több kedves kollégával ellentétben kisétáltam a háborúból. Ennek oka az volt, hogy elmondjak valamit. Egyébként az élet csupán felesleges lélegzetvétel. Mondani valamit az őrült nacionalizmusról, arról hogyan szédíti az embereket mítoszokkal, hogyan szedi a vérüket, hogyan épít falakat, hogyan szül olyan őrült ötleteket, hogy a Kelet és Nyugat keresztútján lévő Szarajevót etnikailag tiszta szerb őrhellyé változtatja.  A végpont 100,000 halott vagy több a törmelékek alatt és a leégett házak hamvaiban. Hogyan semmisíti meg a toleranciát, pusztítja el a civilizációt, teszi lehetővé a diktátorokat és falja feé a szabadságot.
Hogy mondjak valamit, négy gyermekemnek, akiket felnőni láttam, a világ nagy ügyei iránti elkötelezettségről, az igazság iránti vágyról, arról, amit Oliver Wendell Holmes főbíró ′′ a hősiesség keserű poharának ′′ nevezett, s amiről azt tanácsolta: ne add fel soha a “sóvárgást az elérhetetlen után.”
Szarajevóban egy félig szerb férfi, akinek akkor robbantotta le egy szerb akna mind a két lábát, azt mondta, hogy egy gyereknek szüksége van az apjára, még akkor is, ha csak ül a sarokban. Az élet küzdelem, de a remény az utolsó, ami meghal. Szeretem Shakespeare V. Henrikjéből : ′′ Nem keresnénk csatát, csak úgy, és nem is mondjuk, hogy nem kerüljük el.”

Kedves olvasók, búcsúzom, megszűnik rovatom a The New York Timesban. Megpróbáltam megvédeni azt, amikben hiszek – szabadság, tisztesség, pluralizmus, a nyílt társadalom fontossága mindenek felett. A gondolategység a gondolat halála. A pokolba vezető utat ez kövezi ki.
Megtanultam egy-két leckét. Elmondhatom, egy tucat év után, hogy a jó cikkek szinte írják magukat. Jönnek, mindegyik teljesen formált, irányítanak, mint lovat a zabla. Az ilyen inspiráció ritka. A legtöbb cikk a tökéletes kínzásra hasonlít. Ha van egy ötleted, az nem olyan dolog, megrendelsz belőle valami írást, mint a reggelit. A forma és az tárgy közötti küzdelem kegyetlen. Minden alkalommal nyolcszáz szó – ez ellenáll a fecsegésnek.
Lincolnnak igaza volt a maga 272 szavával Gettysburgban. Ha húzni kellett, ezzel próbáltam vigasztalni magam. Mindig tanúja akartam lenni annak, amiről írtam. A fotelből nem lehet prédikálni. túl gyakran üres blablává változik. Utazd be a világot, láss kétségbeesést egy megerőszakolt Yazidi lány arcán vagy egy menekült szemében, aki Pápua Új-Guineán vetődött partra, és harcolj, hogy néhány szóval leírd ezt.
Nehéz most távozni. Nem számítottam arra, hogy Bosznia tanulsága érvényes lesz az Egyesült Államokban. Itt van  Donald Trump ′′ Amerika az első ′′ nacionalizmusa.  Szeretett országom még nem mentes Trump őrültségének csápjaitól. A legyőzött elnöknek az igazság, a jogállamiság és a demokrácia intézményei ellen elkövetett folyamatos támadásának visszaverése korunk erkölcsi kötelezettségének elengedhetetlen része. Amerikai szabadított ki engem, egy brit zsidót a ′′ reszkető izraeliták ′′ földjéről. És számtalan mindenki mást, különböző módon szabadított fel. Amerika nyitottsága, megújulása és egysége  elválaszthatatlan a 21 század kúszó autokráciája ellen küzdelemtől. A hazugságra a zsarnokság épül.
Soha senki nem mondta meg nekem, hogy mit válasszak, és mit mondjak róla. ′′ Írsz és szabad vagy,” mondta egyszer egy szaúdi barát Jeddahban. Alig tudja elképzelni, milyen mértékben. Szabad és magányos, mint egy futó a tengerparton kora reggel apálykor.Az ilyen szabadság ritka.
A csecsemőkoromat Dél-Afrikában töltöttem, Angliában nőttem fel és tanultam, majd egy külföldi tudósító élete után New Yorkban találtam meg az otthonom (a hely, ami befogadott). Családom az 1890-es évek óta mozgásban van.  Litvániából Johannesburgba, Dél-Afrikából Izraelbe és Nagy-Britanniából Londonból New Yorkba, . A fáknak gyökereik vannak. A zsidóknak van lábuk.
Az elmozdulás nehéz. Egy új föld a régiek elvesztése is. A mentális ár, mint az időnként öngyilkosságot megkisérló, néhai édesanyám esetében, súlyos lehet.
Kicsi, sebezhető, kimerült bolygónkon nincs helye azoknak az ideológiáknak, amelyek a 20 században több tízmillió életet vettek el. Nos, kedves olvasók, harcoljatok egy amerikai demokráciáért, amely végre kiszabadult a rasszizmusból, egy határ nélküli szövetségi Európáért és egy fenntartható világért.
Indulok, hogy vezessem az irodánkat Párizsban, a városban, amelybe csodával határos módon eljutottam azután, hogy Land Roverem felborult. Még egy kis riportíráshoz is kedvet kaphatok, egy jó ételhez, és egy jó pohár borhoz. Félreteszem a véleményem, mint Boszniában, ahol mindenki tudta, mit gondolok, mert mégiscsak emberek vagyunk.
Remélem, ez az au revoir, nem adieu.