Olvasószerkesztők, hol vagytok?

Posted by

Cserhalmi Imre
>Őrzök egy kétoldalas, sűrűn gépelt levelet 1967-ből, mert ebben a levélben úgy le lettem cseszve, hogy sírni tudnék a hálától. Horváth József írta, a lap egyik nagyon tekintélyes és tapasztalt újságírója, aki szabályosan eltékozolta az egészségét. Nagyon kövér volt. Egyszer álltunk egymás mellett a vizeldében, és azt mondta: irigyellek, mert te ilyenkor is látod a tiedet… Nem ilyen finoman fejezte ki magát, egyébként is azok közé tartozott, akik rendkívül ocsmányul beszéltek, képletesen szólva a szájából állandóan emberi és állati nemi szervek lógtak ki, de azon kevesek közé tartozott, akiknek ez olyan jól állt, hogy a legkényesebb fülű hölgyek is szemrebbenés nélkül tudtak nevetni rajta.

Ő volt az, aki – amikor először mentem vidéki tudósítónak – a következő tanácsot adta: „Arra figyelj, drága Imruskám, hogy amikor vezetőkkel találkozol, pláne ha együtt ácsorognak valami együttlét szünetében, akkor eressz meg ilyen félmondatokat, hogy ’amikor Kádár elvtársat megkérdezték, azt felelte’, vagy: ’azt mesélik, hogy Kádár újabban’, vagy: „amikor legutóbb találkoztam Kádár elvtárssal, nagyon kedvesen nyújtotta a kezét” – mert ezek a félmondatok fonják a fejed köré a jól értesültség meg a bennfentesség glóriáját.” Megfogadtam a hasznos tanácsát, és később én is ezt javasoltam, amikor a vidéki tudósítók rovatát vezettem. És ahogyan ezt a mai, ugyancsak dzsentri szellemben élő és ítélő vidéki világot ismerem, túl nagy változást ebben se tudok elképzelni.

Egy rövid időre Horváth Jóskát a tudósító rovat helyettes vezetőjének nevezték ki. Rövid időre, mert a nagy kövérségével, és minimum önsorsrontónak minősíthető falánkságával „sikerült” korai halálhoz jutnia. Hanem akkor a kezébe került egy vidékről küldött kéziratom, amelyre válaszként pazarolt kétoldalas, sűrűn

„A riport túlnyomó része a sertésfeldolgozás technológiájáról szól, a szalagra dobott sertéstől a sonka dobozolásáig. Ez a naturál-technológiai leírás terjengős, aprólékos és érdektelen is, már csak azért is, mert ebben aztán semmi ’kapuvári’ sincs. Felesleges ezt a böllér-produkciót így leírni. Megítélésem szerint ez az aránytévesztés és félresiklás a gyors, felszínes, vágtában történt anyagfelvétel következménye. De ennek a következménye az is, hogy riportodnak főszereplője óhatatlanul a disznóhús lett, és a disznóhúsnak ebben a drámai tobzódásában az üzemben dolgozó emberek még csak epizódszerephez sem jutottak…E riport fölött, drága Imrém, én – becsszavamra – órákat töltöttem, részint analízis, részint segítő beavatkozás végett, így például az elejét át is írtam /ezt is mellékelem Neked olvasás céljából/, és azt hiszem, joggal gyanítom, hogy én több energiát és időt szenteltem ennek az írásnak, mint Te. Csakhogy ez igazságtalan arány. És ennek a kétségbevonhatatlanul jó szándékú és baráti odaadásnak morális piedesztáljáról engedem meg magamnak azt a testvéri intelmet, hogyha valaki az írástudásnak olyan tiszteletreméltó magaslatára emelkedett, mint Te, az legyen minden dolgában és minden sorában méltó ehhez a magaslathoz. Én nem tudok hinni egy olyan dublőz-szerep realitásában és elfogadhatóságában, hogy valaki tegnap méltán figyelmet keltő irodalmi művet tudott alkotni, ma meg olyasmi alá írja a nevét, amit csak a kisujja hegyével karcolt a papírra. Hogy ma roppant műgonddal írok, holnap pedig kutyafuttában és jelentéktelenül…Az újságírói munkának ezen a klaviatúráján belül sem várható, hogy kivétel nélkül minden írásod azonos színvonalú és hatású legyen. Az ember alkotómunkája sem egyenletes, belső értékeinek és fűtöttségének bioáramvonala némiképp hullámzik. De…az alapállás, a szándék, az alkotói módszer legyen mindig méltó ahhoz a nívóhoz, amire már eljutottunk, ha az eredmény nem is lesz mindig ugyanaz… Kérésem lényege az, hogy – ismétlem – több időt, energiát szentelj kézirataidnak, úgy, hogy még az egy flekkes glosszák alá kerülő monogramod is a Te személyes márkád legyen.”

Írt még stilisztikai kérdésekről is hosszan, kissé talán túlírtan tobzódva a tollára toluló kifejezésekben, de mindvégig lenyűgöző tudással, etikával és érzelmességgel. Ma már meghat, ahogyan a levelét zárta: „Imruskám, bízva abban, hogy a mondottakat baráti szeretetem és tiszteletem bizonyítékaként fogod fel, búcsúzom s ölellek: Horváth Jóska.”

Látható, hogy e levél eligazító-nevelő szándékában, megállapításaiban, kritikájában a politika egyáltalán nem volt jelen. A Népszabadság szerkesztősége évtizedeken át szakmai műhely is volt, és csak szánni tudom azokat, akiknek ilyen műhelyben nem lehetett s lehet részük.

Nem tudom, ismeri-e, számon tartja-e manapság bárki Szántó Jenő vagy Rókás Sándor nevét. Nekem a mestereim voltak. Két olvasószerkesztő: mindkettő halk szavú, roppant teherbírású. Mindent elolvastak és mindenkit. Nagyon olvasottak, műveltek voltak, Szántó szeretett kissé kérkedni ezzel, Rókásról mindig úgy „mellékesen” derült ki. Ha bármelyikük rám telefonált, hogy ugyan fáradjak már be hozzá egy pillanatra, akkor tudhattam, hogy valami nem stimmel a kéziratommal, amely az áthághatatlan szerkesztőségi ügymenet során nem kerülhette el őket. Rényi Péter főszerkesztő-helyettes kézirata ugyanúgy átment az ő szűrőjükön, mint bármelyik kezdőé. Olyan, saját érdeke ellen vétő, bolond szerző nem akadt, aki ki akarta volna kerülni őket. És akkor rámutattak pontatlanságokra, feleslegességekre, nyelvhelyességi hibákra, bármire. Előfordult, hogy nem javasoltak konkrét módosítást, hanem felállítottak alternatívát: ha így akarom, az azt jelenti, és az lehet az olvasóban a hatása, ha úgy, akkor persze más, és ha amúgy… szóval döntsem el. Nem döntöttek helyettem soha, olyat, hogy hatalmi szó, főnöki fölény az ő munkastílusuk nem ismert. Kivéve, ha húzni-rövidíteni kellett. De akkor is arra törekedtek, hogy én magam végezzem el a kényszerű húzást, hogy lehetőleg én magam adjak címet neki, hiszen én vagyok „benne” az írásban. Udvariasan, nem is annyira a szerző, mint az írás, a munka iránti tisztelettel. A rendszerváltás egyik első és általános szakmai következménye volt, hogy megszüntették a médiában az olvasószerkesztői státust. Joggal ott, ahol azt esetleg politikai kontroll céljából működtették, de oktalanul, sőt ostobán ott, ahol a szakmaiság letéteményese, őre, garanciája volt. Csak hát a funkcionális analfabétizmustól nem távoli, ám annál piacközelibb, új tulajdonosok úgy látták, hogy itt lehet a leggyorsabban spórolni.

Nem ismerem igazán a mai szerkesztőségeket, bár tanítványaim révén azért vannak híreim róluk, de az a gyanúm – pontosabban az látszik a kibocsátott terméken –, hogy ez a fajta műhely nem sok helyen működhet, ha egyáltalán.

És hol vannak a mai szántójenők, rókássándorok, horváthjóskák, akiknek műveltségük, szakmai elismertségük, pedagógiai ambíciójuk, sőt idejük is van ahhoz, hogy a kezdők, sőt akár a főnökök írásait is véleményezzék.

Megjelent itt: MUOSZ.hu

Címkép: Régi Népszabadság székház