Egy nagy nemzedék

Posted by
Vásárhelyi Mária
>Most, hogy 96 évesen Méray Tibor is elment, legalább itt a facebookon valamit el kell mondanom azokról az 56-os magyar emigránsokról, akiket én ismertem. Többségükben értelmiségiek, újságírók voltak, akik kommunistaként kezdték, majd szembesülve a Rákosi-rendszer rémtetteivel, szembefordultak azzal, aminek létrehozásában nekik maguknak is részük volt. A forradalom vérbefojtása után menekülniük kellett Magyarországról. Most hirtelen Molnár Miklós, Kende Péter, Méray Tibor, a Magos házaspár, Gimes Luci, Gáti Karcsi (Charles Gáti) Taraszovics Sándor jut eszembe, én őket ismertem/ismerem közelebbről. Ezek az emberek 56-ban elhagyták az országot, de életük végéig a hazájuk hűséges, semmiféle áldozattól vissza nem riadó fiai maradtak.
Új hazájukban viszonylag gyorsan megtalálták a helyüket, többségük egyetemi, kutatói karriert futott be, de egész életükben egyetlen dolog érdekelete őket igazán: magyar hazájuk sorsa, a magyar függetlenség és demokrácia ügye. Jövedelmük és szabadidejük jelentős részét a magyar ügy szolgálatába állították, könyveket, újságokat írtak és finanszíroztak saját pénzükből, amelyek a forradalom igaz történetét, a demokratikus ellenzék itthon kiadatlan dokumentumainak, írásainak biztosítottak nyilvánosságot.
Kende Péter a Magyar Füzeteket, Méray Tibor az Irodalmi Újságot írta, szerkesztette és adta ki hosszú éveken keresztül. Egészen a rendszerváltásig támogatták a forradalom özvegyeit és árváit; Nagy Imre, Szilágyi József és a többiek családjait. Kendéék azért vettek Párizs egyik külvárosában egy kis házat, hogy az udvarban kialakított kis apartmanokban vendégül láthassák a Demokratikus Ellenzék Párizsba kijutó tagjait. Olyan volt a házuk, mint egy “bed and breakfast hotel”, én magam és a szüleim is náluk laktunk, ahányszor kiszabadultunk innen.
És amikor együtt voltunk, reggeltől-estig nem folyt másról a beszéd, mint 56-ról és Magyarország sorsáról. Engem, fiatal lányként ez sokszor halálosan idegesített, hiszen úgy gondoltam, hogy az ember nem azért megy Párizsba, hogy Budapestről beszélgessen, de nekik ez volt a szenvedélyük. És a szüleimnek is.
Ezek az emigránsok – éppen az ellenzék aktív támogatása miatt – a rendszerváltásig nem is jöhettek haza, utána azonban, mint a vándor, aki végre hazatalál, úgy képzelték el életüket, hogy idejük nagy részét itthon fogják tölteni, és élvezik a szabadságot, amelyért annyit tettek egész életükben. Lakást vettek maguknak Budapesten és szerették volna tovább szolgálni a demokratikus Magyarországot. Ám mégsem így alakultak a dolgok. Mert amilyen hevesen szerették ők a hazájukat, annyira kevéssé szerette őket a hazájuk. Bár néha odalöktek egy-egy kitüntetést nekik, de valójában soha nem kapták meg azt a megbecsülést hazájuktól, amit megérdemeltek volna.
A szállóvendégek gyorsan elfelejtették a sok segítséget, amit kaptak, a politikussá lett ellenzékiek többségének sem voltak már fontosak, hiszen nélkülük is hozzáfértek már a nyilvánossághoz, és ha Párizsba, Washingtonba, Genfbe, Zürichbe mentek, volt már pénzük szállodára, vacsorára. Így aztán ezek az 56-osok egyre magányosabbnak érezték magukat itthon, egy idő után el-elmaradoztak. Csalódottak voltak, mint aki élete szenvedélyes szerelmét veszti el. 2010 után pedig nem csak mellőzöttek, hanem “hazaáruló komcsik” lettek a hivatalos politikai narratívában. Azok kommunistázták őket a legbőszebben, akik maguk éppen csak levedlették magukról a kommunista jelmezt és átcserélték neofasisztára. Én azonban legalább itt most szeretném megköszönni nekik, ,hogy életüket a magyar függetlenség és demokrácia ügyének szentelték és bocsánatukat kérni a hálátlan hazájuk miatt.
Címkép: Méray Tibor