Pestis és koronavírus

Gábor György
>Jelentős a szociológiai, pszichológiai és mentalitástörténeti irodalma annak a társadalmi jelenségnek, amelyet „name-dropping”-nak nevezünk. (Jellemző, hogy nincs igazán használatos magyar megfelelője: lehetne talán név-csepegtetés, a nevekkel való dobálózást nehézkesnek érzem, nem kellően frappánsnak.)

A parvenü svihákság tipikus megnyilvánulásáról van szó: a műveletlenek, vagy ami még ennél is rosszabb, a félműveltek ama szánalmas és nevetséges igyekezetéről, hogy pozicionálják magukat a társadalmi és műveltségi hierarchia egy bizonyos fokán, ahová – legalábbis ők úgy érzik – az oda elérkezni kívánó belépőjegyéről a jól tájékozottság és a fontosság gondoskodik: sok formája van ennek, így például egyes „jelentős” élő emberek keresztnevükön történő emlegetése, vagy művek, műcímek, alkotók nevének látványos bedobása, amiből nyilvánvalóvá válik az illető olvasottsága, kulturáltsága, sokoldalúsága, figyelemre méltó intellektusa.

Tegnap a külügyminiszterével folytatott és a nagy nyilvánosság elé tárt szürreális beszélgetés során Orbán Camus A pestis c. regényét emlegette, amelyet a járvány kitörésének hírére – mint mondta – „levettem a polcról”, s leereszkedő atyai gesztussal felhívta a gyermekded módon, hálásan és szolgaian vigyorgó miniszterének a figyelmét arra, hogy „ha ez kimaradt volna, akkor olvasd el.” S a mai szokott rádiós interjújában a paidagógosz mély elkötelezettségével újra Camus regényét találta fontosnak megemlíteni.

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy bizonyára Orbán levette a polcáról A pestist, bizonyára el is olvasta, de bizonyára átlapozta a mű legelején olvasható mottót, ami egy Daniel Defoe-tól (aki mellesleg maga is írt járványról, A londoni pestis címmel) vett idézet: „Valamilyen bebörtönzést másfajta bebörtönzéssel ábrázolni éppoly ésszerű, mint bármilyen valóban létezőt valamilyen nem létezővel.” A gyengébbek kedvéért: Camus – ahogy ennek milliószor hangot adott, s ahogy ennek milliószor hangot adtak és adnak irodalom- és eszmetörténészek – nem pusztán a „bebörtönzésről”, magáról a járványról írt, hanem leginkább, s minden látszat ellenére vagy a regény minden történése és „pszichológiája” mellett valamely „másfajta bebörtönzésről”: egyebek között arról, hogy „mindenki magában hordja a pestist, mert senki, de senki a világon nem érintetlen tőle”, meg arról, hogy az emberek „azt hitték, szabadok, pedig soha senki nem lesz szabad addig, ameddig csapások lesznek” (úgy bizony, kedves miniszterelnök!), meg arról, hogy „a pestis bacilusa sohasem pusztul el, sem el nem tűnik, mert évtizedeken át szunnyadhat a bútorokban és a fehérneműben, türelmesen várakozik a szobákban, a pincékben, a bőröndökben, a zsebkendőkben és a limlomokban.” Illyés az Egy mondat a zsarnokságról c. versében ugyanezt így írja: „tányérban és pohárban, / az ott van az orrban, szájban, / hidegben és homályban, / szabadban és szobádban”.

Úgyhogy most azt javaslom Orbánnak, hogy ha kimaradt volna, akkor sürgősen lépjen oda ismét a polcához, s vegyen le onnan egy másik Camus-művet, mert abból is fontos ismeretekkel gazdagodhat, mondjuk az ország és a saját jövőjét illetően. Camus A lázadó ember c. munkájára gondolok.

De Orbán name-dropping diaréja korántsem ért véget Camus asztaltáncoltatásszerű megidézésével. A mai rádiós interjújában Tolsztojt is szóba hozta, imígyen: „Több levelet is írtam, lassan ilyen Tolsztoj-regényhősnek érzem magam. De most ennek van szezonja, hogy leveleket kell írni.”

Tolsztoj levelezése fontos irodalomtörténeti forrás, nekem is itt áll a polcomon (bármikor leemelhetem) a 10 kötetes Tolsztoj-sorozat 10. kötete, Tolsztoj leveleivel. De olyan Tolsztoj-regényhősre nem emlékszem, akinek a levelezését szokás emlegetni, ellenben a levélírás apropóján az orosz irodalom egy másik hősét, Tatjánát, Puskin Anyegin c. remekművének egyik hősét annál inkább, olyannyira, hogy Tatjána levelét képesek vagyunk elmondani, mi több, bizonyos életkor fölött akár még oroszul is. Tolsztoj és Tatjána. A kezdő T ≠ másik kezdő T. De úgy látszik, Orbán egy óvatlan pillanatban Tolsztojt összekeverte Tatjánával, hisz valójában rá kívánt utalni azzal, hogy mostanában mennyire kitölti idejét a levélírás.

És most értettem meg, miért volt olyan fontos és sürgető az Alaptörvényben megtenni azt a módosítást, hogy „Az anya nő, az apa férfi.” Tudniillik Orbán, úgy tűnik, kezd elbizonytalanodni.