Utószó Szőcs Gézáról

Posted by

Bojár Iván András
>Korai ébredés, fél hét. Zaklatott, nyomasztó álomból ülök fel. Egy belvárosi étteremben ültem szűk társasággal. Hangosan beszéltem, politizáltunk, szídtam Orbánt.

Induláskor keresem a telefonomat, különös módon az asztal lábánál találom meg a lábnak támasztva. Farzsebembe teszem, de hamar észreveszem, hogy valami forró szivárog belőle, előkapom a telefont, s ekkor látom, hogy az valami durva fizikai hatástól kettétörött, az akkumulátor sava szivárog, ragad, mar. Értetlenül tekintgetek körbe-körbe, nem értem mi történhetett. Ahhoz, hogy egy fém telefon eltörjön hatalmas erő kell. Véletlen, mondjuk, hogy a farzsebemben tartva ráülök, nem jöhet szóba. Ahogy tanácstalanul nézelődöm, egy fiatal nővel akad össze a tekintetem, mint az este során már párszor megesett. A szomszéd asztaltársasághoz tartozik, egész este az étterem asztalai közt hangosan rajcsúrozó gyerekeket terelgette, csitítgatta, fagyelmezte. Halkszavú nő, széles arcát fejére tapadó gyengécske sötét haj keretezi, nagy meleg bociszemekkel néz rám. Amikor összenézünk, arcán elnézéstkérő kedves mosoly terül szét. Nem törékeny, sőt kifejezzetten darabos alkat, vállalhatatlanul rosszul szabott, rondán gyűrődő aszexuális sötétkék zsákruhát visel, amilyet azok hordanak, akik így szeretnék elrejteni omlékony tagjaikat. Többedik rápillantásra jövök rá, én ezt az arcot ismerem valahonnan. Sőt, tudom is ki ő: Orbán Ráchel.

Megdöbbenek. Most már látom, amire eddig nem volt szemem, hogy körülötte a helyiségben több ponton is kifejezéstelen arcú fiatal rövidhajú férfiak ülnek. Testőrök. S beugrik, nyilván hallotta, ahogy igen változatosan szídom az apját. Telefonom megsemmisítése figyelmeztetés tehát, és bosszú egyszerre. Kedves mosolya és a nekem okozott veszteség, durva tett, éles ellentétben állnak. Csatakos párnán ébredek. Megszokott mozdulattal nyúlok a telefonomhoz. Hat üzenetből három ugyanarról tudósít. Az első a legtömörebb: meghalt Géza.

Majd 35 évet röpülök vissza az időben. A Dísz téren állok, várok egy ismeretlent. Nem sokkal korábban Erdélyből áttelepült barátom kért meg, hogy segítsek szintén nemrég kijött barátja üzenetét illegálisan bejuttatni Romániába. Pár nappal később utazom. Egy költő barátja érkezik majd, akivel együtt szerkesztettek szamizdat újságot Kolozsvárott. Így is történik. Nálam jó tizessel idősebb szakállas férfi érkezik. Én még leginkább kamasznak érzem magam, ő már valódi felnőtt nehéz ügyekkel, okkal gondterhelt arccal. Bemutatkozás, azonosítjuk egymást, ahogy ezt korábban a barátom jelezte. A férfi körbepillantgat, a hétköznap koradélutáni budavári tér, lényegében autóparkoló, tényleg olyan elhagyatott-e, amilyennek látszik. Az. Röviden beszélünk. A férfi levelet nyújt át. Fogalmam sincs mi áll benne.

Elmondja, mik történhetnek, mire figyeljek a határon, hogyan rejtsem el a levelet, hová biztosan ne tegyem, mert mindenki ugyanúgy szokott rejtegetni, a secusok azonnal megtalálják. Mit tegyek, ha lebukom mégis. Meg kell jegyeznem a barátja nevét és címét, le nem írhatom, meg azt is, hogy milyen szöveggel azonosíthatom majd Kolozsváron magam. A 16 órás, többnyire hideg vagonban eltöltött vonatút végefelé, miután Biharkeresztes-Biharpüspökinél beléptünk Ceausescu Romániájába, s megcsapott az a különös, semmi másra nem emlékeztető savanyúkáposzta és petróleum keverékszag, már megnyugodtam: küldetésem legnehezebb része sikerült. Már csak a célszemélynél ne lessenek és kapcsoljanak le a secusok.

Végül minden jól alakult. Egy alulfűtött hatalmas, valaha elegáns Kolozsvár belvárosi lakásban felhasogattam hátizsákom korcát és átadtam a levelet. Ennyi volt illegális életem. Sikerrel teljesítettem, amivel megbízott s utamra bocsátott Szőcs Géza

Órák óta halott, még nincs egy napja sem. Három hete követem aggódva a sorsát, látom magam előtt, ahogy hatalmas teste hason és gépeken öntudatlan mélyaltatásban küzd a kibaszott vírussal.

Évekkel apró küldetésem után találkoztunk újra, amikor Fellíni Hold hangja című filmjéről írva, a Hold és a nőiség alchimisták folyékony ezüstjével körbeöntött témáján töprengtem napokon át. Tanácsra volt szükségem, s Géza Sirálybőr cipő című kiváló verseskötetében segítő támpontra leltem. Tanácsért mentem hozzá a Bem rakpartra, hogy részletezze, még pontosabban fejtse ki nekem, amit a versében megfogalmazott. Az Illyés Gyula alapítvány irodájában unatkozott látható jólétben. Már bőven a rendszerváltás után voltunk. Ő közben megjárta Svájcot, ezidőtájt épp Romániában volt szenátor. Pendlizett a két főváros között, de ez az iroda neki fontos bázisa volt, innen vitte a magyarországi pénzeket az ottani politikába. És ekkortájt volt az Ellenpontok évfordulója is. Tán akkor volt tízéve, hogy lebuktak, a Szabad Európa bemondta az egyetlen romániai szamizdat lap szerkesztőinek nevét, s megindultak a letartóztatások, kihallgatások, velük szemben a hatósági eljárás. Egy Nagybányáról elszármazott filmes barátommal, Tutsek Palival dokumentumfilmet forgattunk az Ellenpontokról. Ara-Kovács Attila, Keszthelyi András, Tamás Gáspár Miklós és néhány más egykori szerkesztő mellett természetesen fölkerestük Gézát is. Forgattunk Pesten, ahol addigra már szinte valamennyi ex-Ellenpontos élt, és forgattunk Kolozsváron is.

Aztán snitt. Legközelebb két évtizeddel később találkoztam Gézával. Kedvenc törzshelyén, a diplomata negyedbeli szecessziós kávéházban fogadott. Már nem emlékszem mi volt az ügyünk, talán Kepenyes Pál barátom, a Mexikóban élő magyar szobrász hazai elismertetésének dolga. Pali épp idén kapott végre túl a kilencvenen Kossuth-díjat, ez nyilvánvalóan Géza eredménye, s indul el talán-talán hazai megismertetése, életművének a hazai kulturális önképbe integrálása. A törekvés felemásra sikeredett. Pali mexikói albumát egy-az-egyben kiadták itthon is, magyarul. Előszót valami államtitkárhelyettes asszony írt, benne hosszú értékelő bekezdésekkel, egy-az-egyben bekopizva az egyik Paliról írt cikkemből, – “természetesen” anélkül, hogy a forrást megjelölték volna. Hiszen egy fideszes kulturális akárki nem idézhet lipsibolsit. Így maradt a pőre szöveglopás, melynek oly szép hagyományt teremtett smitpál meg semjén. Palira tekintettel ügyet sem vetettem erre.

Ültünk városfejlesztési kerekasztalban is, ez Géza Andrássy úti kulturális negyed koncepciója idején volt. Ezt szorgalmazta emlékeim szerint a Városliget koncepció helyett. Ez alkalommal azonban az akkor még fideszes kerületi vezetés által pusztulásra ítélt inkubátorház, a Tűzraktér ügyében vitatkoztunk. Nem ugyanazt képviseltük.

Aztán egy étterem, a Csarnok, hová utóljára Magyar Narancsos időszakomban jártunk le naponta ebédelni a kilencvenes évek elején. Robert Capa és a Mexikóba szakadt magyar fotósok hazai bemutatásáról egyeztettünk Gézával, azaz egy könyvtervről. Géza nagyvonalúan pénzt, ösztöndíjat ajánlott, de bár nehéz időket éltem (akkor is), nem akartam, hogy nekem az MMA pénzt adjon. Így félbemaradt ez a terv (is).

Ha nem kerül kórházba, nem kerül lélegeztető gépre, ezekben a hetekben egy nagyszabású kortárs szoborkoncepció ügyében kellett volna találkoznunk ismét. Egy szobrász barátom szakmai előmenetelét, érdemesült munkásságát lehetett volna a méltó helyére emelni. Mivel ez a barátom nagyjából pont mindent másképp gondol és szeret politikailag mint én, ugyanakkor bor, nők és művészet dolgában mégiscsak teljesen egybevág az ízlésünk, ezért gondoltam, őt a maga politikai közösségében lenne érdemes lehetőséghez juttatni. Más amúgy sincs. Nekem viszont maradt még oda egy utolsó ismeretségem. A harminc éve még közös kötél utolsó cérnaszálacskája. Ami most végleg elszakadt.

Ő volt Géza. Számomra legalábbis.

Végtelenül sajnálom utolsó heteinek szenvedéseit. Talán az utolsó emebrarcú szereplője volt egy emberi értékeiből mindjobban kiforduló rezsimnek. És autonom, és formátumos, és tehetséges. Isten nyugosztalja.