Barátom, ellenségem – Szőcs Géza halálára

Posted by

Tamás Gáspár Miklós
>Most őszintén. Ha visszagondolok egykori kolozsvári baráti körünkre, föltűnő, hogy valamennyien az 1944/45 után, az antifasiszta-szocialista újrakezdés, közelebbről a Magyar Népi Szövetség (gyakorlatilag az erdélyi magyar kommunisták) által létrehozott romániai magyar kulturális-fölsőoktatási-akadémiai rendszer vezető figuráinak a gyermekei voltunk. Hármunk apja – akkor és ott – ismert író, irodalmár, szerkesztő, színigazgató. Másik négyünké a Bolyai Egyetem neves professzora. Aztán zeneakadémiai tanár. Operakarmester. Levéltári kutató. A Romániai Írószövetség magyar alelnöke, főszerkesztő. Egyikünk szülei Temesváron egyetemi tanárok. Ez a korábban sose létezett intézményrendszer a háború és a kudarcra ítélt bécsi döntés és a holokauszt következménye volt: itt (Romániában) kell magyar Erdélyt teremteni. Mire fölnőttünk, a posztsztálinista romániai rendszer sovén-fasisztoid fordulatának szorgos munkásai mindent elkövettek annak érdekében, hogy ez a hálózat megszűnjék.

A döntő részben a negyvenes évek második felében létrejött erdélyi magyar értelmiség – addig sose ismert (magyar nyelvű) állami iskolarendszerrel és egyetemi-főiskolai rendszerrel, állami könyv- és lapkiadással, színházi, zenei és egyéb intézményekkel, tanár- és orvosképzéssel stb., stb., a korábbi létszám tucatszorosával – válságba, egzisztenciája veszélybe került, etnikai identitása támadottá vált, szellemi tevékenysége tiltás alá esett, az idősebbek védték a könyvtárat, a gimnáziumot, a tagozatot, az állást, a szakkört, a múzeumot, a népművelő szabadegyetemet; mi fiatalabbak pedig eltemettük a rendszert magunkban, s ki így, ki úgy, de szembefordultunk vele.

Félelem, düh, neheztelés, bizalmatlanság, ugyanakkor kései – eltéveszthetetlenül kései – „szellemi” virágzás. Mindent (s még inkább mindent, mint akkor sejtettük) behálózott a rendszer titkosszolgálata: barátaink s nem ritkán jóakaróink készítették rólunk az ügynöki jelentéseket – egyik szerkesztőtársam, ismert kritikus, tehetségemről, érzékenységemről, személyes problémáimról ír (szeretettel és rossz románsággal) az államvédelmi (Securitate) századosnak, szinte mintha naplót írna. Életében nem is tudtam, hogy ilyen sokra becsül, posztumusz spiclijelentéseiből kellett megtudnom – pedig egész életemben ismert, az apám sakkpartnere volt. Lányai gyermekkori barátaim.

Szőcs Géza rosszabbul járt. Apja, akit nagyon szeretett – s aki démonian gonosz ember volt, igazi szörnyeteg, már akkor is nyilvánvaló szélső-szélsőjobboldali nézetekkel, megveszekedett antiszemita is – őróla, a saját fiáról is írt besúgói jelentéseket (ami még a szovjet típusú rendszerek iszonyatos történetében is egyedülálló) –, és Géza, rá nagyon jellemző módon, megbocsátott, mert példátlan mértékben szerető szívű és elnéző ember volt. Apja jellegzetes módszerét (gyalázkodó névtelen levelek) visszájára fordította; egy régi barátnőm elképedésében megmutatta azt a gyönyörű, mintegy negyven lapos szerelmes levelet, amelyet ismeretlen hódolójától kapott. (Megismertem a kézírást.) Mit akarhat elérni a névtelen szerelmes levél írója? Hiszen így – még ha le is veszi lábáról az ideálját – nem érheti el a netáni viszonzás. De évek múlva mégis összekerültek, Isten tudja, hogyan, de nagyon.

Szőcs Géza csodagyerek volt – mint előtte Balla Zsófia –, akinek a megdöbbentő tehetségét mindannyian elismertük már gimnazista korában. Nagyon megkedveltük egymást, ifjúkori verseiben gyakran szerepelek, névvel is, de név nélkül még gyakrabban, volt közös (részben forradalmi, részben fantasztiko-misztiko-lokálpatrióta természetű) mitológiánk (Kőmálalja, Borjúmál, Kányafő, Donát-szobor, az ejtőernyós ugrótorony a Fellegváron, a röpülőhíd a vágányok – a strekk – fölött az állomásnál).

A verseiben is szerepel – még az 1980-as években is, még ott van A sirálybőr cipő c. kötetében (1989) – az antifasiszta, sőt: kommunista ellenállás mitológiája (René Char és a börtönben meghalasztott Simó Donka, 1910-1937, aki Olga Bancic [Pierrette, akit bárddal fejeztek le a nácik 1944 májusában], Ocskó Teréz, Chaia Lifschitz, Elena Pavel mellett a mozgalom női vértanúinak egyike volt), együtt a magánmitologikus szőcsgézaságokkal. Fiatalabb volt nálam öt évvel, de tanultam tőle, mindenekelőtt Szentkuthyt (Prae), Weörest, Hamvast; a nagy tehetségre hamar fölfigyelő Weöres el is jött Kolozsvárra Gézához, az ő révén ismertem meg. Szemben a magyar kultúra magyarországi („csonkamagyar”) ágával, az erdélyi irodalmi kultúra nem volt antifilozofikus, még ma se az. (Ebben talán a protestantizmus nagyobb történelmi és kulturális szerepe is ludas.)

Ebben én nagyon elszánt voltam régóta, egyébként (szemben téves kronológiákkal) teljesen függetlenül a nagyszerű Bretter Györgytől, akit nem ismertem, hiszen amikor elkezdtem a komoly filozófiai stúdiumokat, akkor Bukarestben voltam a görög-latin szakon, majd amikor visszatértem, ő akkor se tanított a tudományegyetemen, csak a képzőművészeti és zenei főiskolán. Magunktól kerestük őt meg az írásai miatt (ő nagyon későn kezdett, alig előttünk, pedig sokkal idősebb volt), Géza meg én. Nagy barátság lett ebből is; Géza – részben a kedvemért – sok filozófiát olvasott, ebben is nagyon ötletes volt és képzeletgazdag és okos, bár már akkor se beszélt folyamatosan. De mindig kiderült, milyen mélyen értette az akkori hőseinket, Wittgensteint, Heideggert és egykori kedvencemet, a csodálatos és bolond Hamannt.

Próbáltunk másfajta emberekhez is kapcsolódni – ennek a dokumentuma ez a vers is:
„Emlékszel, Gazsi? Gyere, menjünk Szentgyörgyre! Szentgyörgyön a Sugásban és a Kriptában és a Bodokban! Szentgyörgyön, ahol ott él – tudod, ki él ott Szentgyörgyön, igen ő! Te is kívánod már látni, igaz? Gyere, menjünk Szentgyörgyre, ahol minden a régi még. Egy fél konyakot és egy päpsit. És a Tábornok és Ló és parkett a Sugásban, bizony szőnyeg és csempekályhák. Tábornok tábornoksága és Ló lósága! A Sugás, a Kripta, a Bodok!”

De aztán nem mentünk végül, pedig Farkas Árpáddal meg a többiekkel szerettünk volna borozni. Hallga, mit mondanak. Negyven évvel később véletlenül estem be Czegő Zoltán könyvbemutatójára a sepsiszentgyörgyi unitárius parókián. Nagyapa-versek, azt hiszem, ez volt ennek a kötetének a címe. Egyetemista korában ismertem őt is, meg Farkas Árpádot is, aki elbűvölően kedves fiú volt. Hogy is neveztük? Azt hiszem, Cinka. Vajon miért?

Géza azonos szövegű változatokat írt az egyik versére. Szép, megható férfivers, ma már megírhatatlan.

S az a szürreális tréfasorozat Cselényiéknél a Brassai utca és a Forduló utca sarkán és az a fura színház a munkásotthonban és a műfikciók Darkóval és a szerelmek és a válások és az öngyilkosságok. És a vodka. És az az óriási hó minden télen, az az elmondhatatlan, puha, gigantikus, lenyűgöző kolozsvári hó.

Bretter a könyvébe hosszú önparodisztikus verset írt be ajánlás helyett Annának és nekem, célzásokkal Géza verseire és mondásaira. Bretter volt az abszurd bajnoka, filozófus létére a képtelen humora volt a középpontban: Géza borzasztóan szerette, és jobban értette bárkinél. Örült is Bretter, akit könnyű félreérteni, és akit művészek olvastak és értettek leginkább (és viszont: milyen jó kritikusa volt Bretter Bodor Ádámnak, Szilágyi Istvánnak, Pusztai Jánosnak).

Mindeközben Géza remekműveket szerzett, az ismeretes nyelvi képességekkel, ahol a legvadabb szürreális bakugrások is banálisnak tetszenek, annyira mestere a költő az anyanyelvének, a konzervatív olvasóval is elfogadtatja, hogy ez másképp nem lehet, pedig éppen a másképp lüktet a versekben; forradalmárok voltunk annyiban, amennyiben ez a másképp és a másképp természetessége, valósága volt érdeklődésünk tárgya. Ebben a fiatal Szőcs Géza sikerrel járt, mert neki jobban el lehetett hinni, mint bárki másnak.

Így lett ő áldozata a valóságot költő tálentomának: másokkal, derék emberekkel együtt hozta létre – már az én Budapestre távozásom után, én ott lettem a nyílt-nyilvános-bevallott ellenzék tagja (1980 körül) Magyarországon, míg Romániában egyszerűen csak gyanús, megbízhatatlan, és ezért részben betiltott, leváltott ember lettem, ezek semmiségek ahhoz képest, amiken a súlyosan üldözött Géza átment – a romániai magyar szamizdatot. Ekkor kezdődött el, Nyugatra menekülése-száműzetése után, a kényszerű politikai pályája. A szó szoros értelmében botcsinálta politikus volt, a Ceaușescu-rezsim neosztálinista-neofasiszta botja TETTE ŐT POLITIKUSSÁ, AKI METAFIZIKAI FORRADALMÁR VOLT.

Az, ami a politika iránt érdeklődő vagy pláne politikai szenvedélyektől korbácsolt embereket foglalkoztatja, őt untatta világéletében. Szociológiai, gazdasági érdeklődése nem volt, történeti kíváncsisága maga volt a délibábos, ám költői halandzsa, politizálása intelligens rögtönzés volt, amelyben a mi egykori kolozsvári élményünk volt a kiindulópont, a Románia közepén szabad és intellektuális, tájhoz kötött, de minden egyébtől lebegően elszakadó fiatal élet utópiája. Nekem is, de én – mint köztudomású – végül másra következtettem belőle. S nem azért, mert ezért az utópiáért sokan megfizettek (mások súlyosabban, mint Géza meg én, sajnos különösen a nők, s ebben mi se voltunk egészen ártatlanok, bár más-másképpen), de semmilyen élmény és emlék nem lehet mintája olyan gyakorlatnak, amely – mivel sokakat érint – intézményes és nyilvános.

Ehhez Gézának, azt hiszem, nem volt érzéke. (Bár még alkotmánytervezetet is írt életében.) Én távolról láttam, hogy a romániai forradalom és a magyarországi rendszerváltás után miket művelt, ténykedését az RMDSZ élén meg a romániai szenátusban őszintén szólva nem értettem, el voltam foglalva, sose néztem utána. Észleltem, hogy nagyon sokan megharagudtak rá otthon, igazuk volt-e vagy se, nem firtattam, bár kényelmetlen érzéseim voltak. Írásai mintha egy Szőcs Gézát utánzó fiatal költő művei lettek volna, zavarban voltam (vagyok) tőlük. Nem rosszak, dehogy, ő sose írt rosszat, de… Tudja a csuda.

Aztán visszakerült Pestre, és valahogyan Orbán Viktor környezetében lett fontos tényező. Ez 2010 előtt nem számított szörnyűségnek, de akkor is beszélni kell róla. Szőcs Géza nem lett soha igazán konzervatív, mint ahogy Orbán se. De Orbánnak a gondolatok mint gondolatok (jó ideje már) nem számítanak. Ám Gézának igen. De nem úgy, mint professzionátus gondolkodóknak. Az ő szerepvállalása (államtitkárként kormánytag volt meg miniszterelnöki főtanácsadó) nem elvi vagy politikai vagy világszemléleti döntés folyománya volt, hanem őszinte férfibarátságé. Ő személyesen kötődött Orbán Viktorhoz, nem pedig ideológiailag a magyarországi jobboldalhoz, amelyet szerintem se nem értett, se nem kedvelt túlságosan, habár kései életének – kései? borzasztó ezt idegépelni – társai a jobboldalról kerültek ki, noha  őszintén elmondta párszor, hogy ezen a jobboldalon őt, mint költőt és értelmiségit, nem értik, a liberálisok és a baloldaliak meg mint politikustól idegenkednek tőle.

Gesztusának irányát – mint egész életében – személyes érzelmek szabták meg. Ez nem baj, ameddig ami kockán forog, immár nem személyes, nem egyéni, hanem intézményes és nyilvános, mint az elintézendő közügyek mind.

Nagyon jó és szép volt Szőcs Géza személyes barátjának lenni. Majdnem minden évben fölhívott az édesanyám születésnapján, mert tudta, hogy már csak kevés ember él, aki jól ismerte őt, s mert sejtette, hogy kissé magányosnak érezhetem magam, ha a szeretett halottra gondolok. Géza híresen hűtlen volt és nagy cserben és faképnél hagyó; nem ismertem nála hűségesebb barátot. Óriásiakat füllentett, fantáziált és konfabulált; sose éreztem őszintétlennek.

A politikában is délibábos fikciók és ábrándok vezették, s az idő múlásával egyre inkább.

Mindez azonban nem veszi le válláról a felelősséget.

Beszéljünk őszintén. A magyar közéleti kultúra frivol és cinikus. Meg fölületes. Vegyünk egy nyilvánvaló, közismert, régi példát.

Németh László, a magyar XX. század egyik kulcsfigurája, az ország egyik (vagy talán a) legműveltebb és legtájékozottabb embere, a második világháború előtt az akkor korszerű fasizmus és nácizmus jó ismerője, őszinte híve és hazai meghonosítója volt. Legismertebb fogalmai az európai szélsőjobboldal gondolatkincséből származnak. „Mélymagyarság” a fasiszta Action française „la France profonde”-jából, a „minőségszocializmus” egyenesen Adolf Hitlertől ered („Sozialismus der Qualität”, amelyet a Führer a zsidók mennyiségi szocializmusával állított szembe, s nyomában a nagy magyar író is). Ugyanez a Németh László az 1956-i forradalom leverése után az MSZMP és a Szovjetunió mellé állt a legföltűnőbb módon, még folytak a megtorlások, amikor ő – mellesleg Szabó Lőrinc és Fülep Lajos társaságában – átvette 1957. március 15-én a Kossuth-díjat Kádár János bábkormányától. Utána ment Canossát járni a Szovjetunióba. És 1945 előtti, akkor még közismert múltja ellenére végig vezető szelleme volt a Kádár-rendszernek, persze kitűnő írásokkal, hiszen nagy tehetség volt. Németh László regényeit nem veszik, színdarabjait nem játsszák, de sötéten baljóslatú (bár sokszor éleselméjű) politikai esszéit azonban ma is tisztelettel olvassa a hálás utókor. Miért is hálás ez a magyar utókor? A legsötétebb árulásokért, amelyeket írástudó elkövethetett? Hiába volt szellemes és éleslátó gyakran – olvasom én is, bár nem hálával és tisztelettel –, tudni való, hogy ez azért nem minden.

Az övéhez képest Szőcs Géza felelőssége elenyésző, az általa támogatott rezsim, minden bűne ellenére, nem hasonlítható a XX. századi forradalmi-ellenforradalmi zsarnokságokhoz.

De mindenki a saját terhét cipeli.

Bár Szőcs Géza a legnagyobb ritkaság volt – szabad cselekvő az Orbán-rezsim belsejében, aki elég gyakran megbírálta a (szélső)jobboldali kormányzat húzásait, egyetlenként a belső körből –, a sajátos szabadsága nem csökkenti, hanem növeli a felelősségét. Orbán Viktor láthatólag szerette és tisztelte őt (ebben nem áll egyedül), ezért többet engedett meg neki, mint bárki másnak. Kritikái ellenére Gézának egyetlen érdemi szava nem volt ahhoz a nemzeti tragédiához, amely kormánya (és persze a kormány önkéntes-tudatos támogatói) jóvoltából Magyarországon – és részben az erdélyi magyarság körében is – lejátszódott. Erdélyben a tragédiának az a különösen undok fajtája, amelyben főszerepet játszik a számolatlanul szórt pénz, s ahol szinte senki és semmi – a romániai magyar értelmiség körében – nem érintetlen a budapesti baksistól, s ahol még román állami intézmények magyar részlegeiben is a „főkonzulátustól” és az „államtitkárságtól” rettegnek, holott nem áll fönn közvetlen vagy elháríthatatlan anyagi függés. Már föl sem tűnik. Hogy a pesti ellenzéki közeg a magyar Erdély Orbán-függésére a romániai magyarok iránti megbocsáthatatlan és ostoba utálattal és lenézéssel válaszol, attól ez az egész még rettenetesebb, de ez utóbbi a liberálisok letörölhetetlen erkölcsi gyalázata. Nem a jobboldalé.

Ugyanakkor a szimmetriák nem teljes körűek. A rezsim hívei Orbán politikai hívei. A rezsim ellenfelei azonban nem az ellenzéki pártok politikai hívei, én magam a legkomolyabb fönntartásokkal és bizalmatlansággal vagyok irántuk (vö. evvel vagy evvel), nem szólva arról, hogy az ellenzéknek nincs vezére, és én inkább tartom a szó komoly értelmében vett ellenzéknek az SZFE diákjait, több szakszervezet tagjait, szociális és emberi jogi aktivista csoportokat vagy akár saját magamat, mint a parlament kormányellenes képviselőit vagy az antiorbánista polgármesterek és más effajta közszereplők jelentős részét.

De a kormányzó jobboldal egységes, az állam által javadalmazott, fegyelmezett, összetartó, engedelmes csapat. Nem lehet Orbán-követőnek lenni lojalitás nélkül – bár Géza esetében ez csak a fontos dolgokra vonatkozott.

Mindenesetre: Szőcs Géza az egyetlen jelentős magyar író, aki nyíltan, elkötelezetten a saját tekintélyével támogatta és legitimálta az Orbán-féle radikális jobboldalt.

Az írók, a humán és a művészértelmiségiek között vannak Orbán-szavazók, díjakat elfogadók, az MMA tagjai, az agyonfinanszírozott jobboldali helyeken olykor publikálók stb. De ők csöndben vannak, ők nem mint értelmiségiek, hanem mint privát honpolgárok támogatnak egy irányzatot a sok közül. Vannak Orbánnak hívei a nem politizáló természettudósok és mérnökök között is. Ám  vannak – nem kevesen – konzervatívok meg liberális nacionalisták is, akik ellenzéki szavazók.

De híres író – és Magyarországon még maradt valamicske (nem sok) az írók hajdani, hagyományos tekintélyéből, ha már nem is olvas a közönség többé – ezt nem tette, csak Szőcs Géza. Tehetsége és szeretetre méltó természete miatt a céh elnézte neki a méregdrága és rendszerint kudarcba fulladó ötleteket, a külföldről megvetően visszautasított nemzetközi irodalmi díjat, az abszurd Sámándobot és a többit, és legyintettek rá: nem komoly.

Orbán Viktor se neheztelt a kidobott százmilliók miatt, legyintett rá: nem komoly.

Nemzedékünk egyik legjobb költőjét – de azért meg nem érdemelten!… – kezdték amolyan udvari bolondnak nézni, aki ő nem volt.

Nem, ez komoly dolog. Ha komolyan vesszük Szőcs Gézát mint költőt, mint a barátunkat, akkor tartozunk vele neki, a méltóságának meg saját magunknak, hogy szégyelljük magunkat miatta.

Megjelent egy kurta cikkem („Oriana Fallaci fasiszta könyve”, Élet és Irodalom, 2003. szeptember 26.) a menekültellenesség, a iszlamofóbia, az európai rasszista téboly igazi kitörése előtt jó pár évvel, de fölfigyelve a fércműben is propagált első komoly tünetekre. Néhány esztendővel később találkoztam Gézával a Hold utcában, aki ezt nyilván nem olvasta, és dicsérte nekem a förtelmes és pökhendi arabellenes rasszista könyvet, és kifejtette nekem, hogy a migrációt „valakik” szervezik, és í. t. Mondtam szárazon, hogy nem értek egyet. Azt felelte, hogy csodálkozik rajtam. Elváltunk.

A lényegben – bár Géza ebben se volt tipikus mint meggyőződéses filoszemita – mégis egyetértett a magyar szélsőjobboldallal, másfajta stílusa, ízlése, kultúrája ellenére. Ott ült Orbán mellett a török nyelvű népek (!) szövetsége valamelyik csúcsértekezletén, a véres kezű közép-ázsiai ex-KGB-s despoták között. Mindezt és még sok hasonló egyebet nem lehet nem számon tartani.

Egyrészt, mert így helyes.

Másrészt azért, mert szerettük, sokra tartottuk, örültünk neki.

Ahogyan Vidnyánszky Attilának van Orbán-ellenes színész fia, Szőcs Gézának is van költő (és filmrendező) lánya, aki e tekintetben nem olyan, mint az apja. Bár másban meglepően olyan mégis. A gazdag nyelvű, pazarló-burjánzó Szőcs Géza-versekhez látszatra nem hasonlít Szőcs Petra kopár, szűkszavú, ironikus lírája. De ott van a rejtett, vízjelszerű analógia: a verseknek mindkettejük esetében úgy van csattanója, hogy egyben csökken a vers végére az érzelmi intenzitás: álzárlat, nyugtalanító. Minden eltérés ellenére ez nagyon mély rokonságra vall.

Régi baráti körünkből Géza már a hetedik halott. A régi város egy kelet-európai (román és kozmopolita) gazdasági sikertörténet szép gót és barokk díszlete, amelyről a mai lakosok azt hiszik, hogy amolyan osztrák dolog volt, olyan izé, k. u. k., amit amerikai népszerűsítő könyvekből és videókból ismernek, van Klausenburg nevű kávéház, bár szemben Brassóval és Nagyszebennel, Kolozsvár a XV. század óta magyar város volt, az volt még gyerekkorunkban is. Most is van benne magyar kultúra, és nekünk épp elég a régiből, hogy ráismerjünk. Senki nem ismeri, senki nem érti, s aztán majd elfelejtik.

Nagyon nagy kár, hogy így esett.

De nem lehetünk olyan pazarlók, hogy ennek a senki máshoz nem hasonlító, eredeti és különös embernek a verseit ne olvassuk.

Nagyon haragszom. Nagyon búsulok. Nagyon el vagyok keseredve. Semmi sincs jól.

transindex.ro