Biden elnök külpolitikája

Posted by

Szele Tamás

Mikor múlt héten azzal a gondolattal játszadoztam, mi lesz, ha egy ideig „kiesik”, cselekvésképtelen lesz az Amerikai Egyesült Államok elnöke, felvázoltam pár lehetőséget. Egyelőre úgy tűnik, ez a veszély – talán – nem fenyeget, Trump ugyan bőszen tweetel, de ha más nem, maximum b. neje, Melania csak ki fogja tudni kergetni a Fehér Házból a határnapig. Mert már ő is kéri, hogy hagyja abba a vádaskodást. De ha van valami, amivel semmi értelme foglalkozni, az Trumpék családi élete. Ők maguk sem sokat foglalkoznak vele. Tegyük fel, hogy minden simán megy majd, szórványos hisztériáktól eltekintve és Donald újra hazatalál, a showbusiness világába, ahova való. Sőt, még azt is tegyük fel, bár ehhez már komolyabb fantázia kell, hogy bíróság elé sem állítják, pedig volna miért. De a mostani gondolatmenet kedvéért tegyük fel, hogy végre megfeledkezhessünk róla, ne kelljen tényezőnek tekintenünk.

Akkor lássunk neki a gondolatkísérletnek: milyen világ köszönt ránk jövőre? Mivel Trump elnök leginkább zavaró tényezőnek volt alkalmas a nemzetközi diplomáciában, kerékkötőnek, botnak a küllők között, az várható, hogy az amerikai külpolitika visszatér korábbi céljaihoz, melyek között megtaláljuk ugyan a „demokrácia őrének” szerepkörének betöltését is, de azért attól ne tartson senki, hogy Biden vaskézzel fog rendet vágni szerte a világban a mindenféle elkanászodott törpe Luciferek és önjáró diktátorocskák között.

A belpolitikában olyasmire kell majd koncentrálnia, mint a kisebbségi jogok, vagy a környezetvédelem. Aminek komoly gazdasági következményei lesznek, hiszen Trump még lazított is a szénerőművekre vonatkozó környezetvédelmi szabályozáson, sokat kedvezett a fosszilis energiahordozók kitermelőinek, márpedig az Egyesült Államok GDP-jének nyolc százaléka származik ebből a szektorból – nos, ennek a kedvezményes korszaknak lesz most vége. Ha már a kőolaj- és földgáziparnál tartunk, jegyezzük meg azt is, hogy ebben az ágazatban idén százezer fős munkanélküliséget okozott a világjárvány Amerikában, tehát a vírus ellen meghirdetett harcnak mégis van gazdasági-belpolitikai jelentősége, de ez már összefügg a külpolitikával is.

Hogy rögtön egy magyar vonatkozású lehetőséget mondjak: nem fogják bevezetni a Trump által javasol, 25%-os importvámot az Európai Unióban készült gépjárművekre, ami nekünk nagyon jó hír, hiszen a magyar GDP öt százalékát adja az autóipar (még ha német autót is gyártunk). És szintén fontos, hogy az Egyesült Államok majdnem biztosan visszalép a párizsi klímaegyezménybe.

No jó, már kacsintgatunk a külpolitika felé, lássuk, mi változik azon a téren?

Majdnem minden. És ettől fél a magyar kormány is, bár szerintem semmi okuk az aggodalomra: nem vagyunk mi olyan fontosak, hogy Washington nagyon be akarna avatkozni Budapest ügyeibe. Kicsit talán és esetleg, azt is csak akkor, ha nagyon nagy szamárságokat művelünk, bár olyanokért mi sosem mentünk a szomszédba. De az a jeremiáda, amit a honi kormánymédia összeír már napok óta, az a gyászmunka, amivel temetik Trump elnökségét: nagyon erős túlzás. Igazából nem akar nekünk senki rosszat, az inkább a baj, hogy nagyon jót sem akarnak.

De vegyük a valóban égető kérdéseket. Kezdjük rögtön Észak-Koreával. Hát, ott vége lesz az összekacsintgatós lufihámozás politikájának, annak, hogy nem lehet ellenőrizni a nukleáris fegyverrendszereket, interkontinentális ballisztikus rakétákat mutogatnak a főtéren. Már így is túl hosszú ideig játszadozott egymással Kim Dzsongun és a világ: mintha a hidegháború hagyományai folytatódtak volna, Phenjan úgy tett, mintha készen állna elpusztítani a világot, mi úgy tettünk, mintha ezt elhinnénk neki és ezen a „kis” MAD-doktrínán végül is csak Észak-Korea keresett. Illetve, ennek köszönheti, hogy még létezik. Azt nem gondolnám, hogy a közeljövőben komoly támadás érné vagy nagyon megrendszabályoznák, de annak mindenképpen vége, hogy ezek a zsarolók tárgyalópartnerként szerepelhetnek egy amerikai elnök naptárában.

A valódi komoly kérdést Kína jelenti. Kína és Trump átkos öröksége. A Kína ellen indított gazdasági háború valóban gazdasági és némiképp politikai jellegű, de nem érinti azokat a hektikus pontokat, amelyekkel igazán bajok vannak a Középső Birodalomban: nem az emberi és kisebbségi jogokról vagy a demokráciáról szól. Nem lennék Biden helyében a tárgyalások újraindulásakor, ugyanis a formális logika azt mondaná, hogy hát hiszen az egy nagyon igazságtalan rendszer, ami nem érdemelne kíméletet – csak éppen nagyon erős is, ráadásul a rájuk kiszabott vámok sem igazságosak. Nem arányosak. Ahogy az Európai Unió termékeinek megvámolása sem lett volna tisztességes. Tehát Kínával nem fog kitörni a világbéke – erre nem sok lehetőség mutatkozik – ellenben, ahogy a Financial Times fogalmaz, „az együttműködés, a verseny és a konfrontáció kombinációja” fogja meghatározni a két nagyhatalom kapcsolatát. Meg, tegyem hozzá gyorsan, a vámok enyhítése. Biden jelezte, hogy növelni kívánja az amerikai katonai jelenlétet Kína közelében, nem, mintha háborúra készülne, csak a diplomácia érveinek nyomatékosítása céljából, ami azt jelenti, hogy mivel ez még leginkább Dél-Koreában lehetséges, Szöul szerepe felértékelődik, aminek a korábban emlegetett Phenjan nem fog örvendezni.

A Közel-Kelettel kapcsolatban két alapkérdésről tudunk valamennyire biztosat. Az első, hogy az amerikai követség Jeruzsálemben marad, tehát az Egyesült Államok Izrael-politikája nem változik. A másik ügy problémásabb: Biden világossá tette, hogy Teheránnal mindenképpen újra kívánja kötni az atomalkut, ugyanis ez az egyetlen garanciája annak, hogy Irán nem jut saját nukleáris fegyverhez. Mármost ez – Irán függetlensége ide vagy oda – valahol mégis amerikai ügy, minden ideológiát félretéve és pusztán a tényeket szemlélve: ugyanis Teheránt bizony annak idején az Egyesült Államok segítette nukleáris technológiához. Eisenhower elnök úgy gondolta, hogy ha egyes államok tőlük kapnak ilyen technológiát, nem Moszkvától fogják kérni. Így kötötték meg még 1957-ben, a sah idején az „Atoms for Peace” jelszavával az iráni-amerikai nukleáris közreműködési szerződést, ezért szereltek fel 1967-ben egy kis, öt megawattos kutatóreaktort Iránban – amerikai szakemberek. Biden jól érzi, hogy ebben az ügyben van némi felelőssége Washingtonnak (bár persze Teherán magától is veszélyes volna). Törökországgal kapcsolatos tervekről viszont nem tudunk. De biztos lesznek.

Oroszországgal viszont nem sokat fog változni a kapcsolat, illetve dehogynem: a személyes kapcsolatok már nem lesznek annyira szívélyesek, mint amikor Trump nemes egyszerűséggel közölte: inkább hisz Putyin szavának, mint a saját titkosszolgálata kipróbált, hűséges embereinek. Most már távolságtartóbb párbeszédre számíthatunk, de az a helyzet, hogy a diplomáciai tárgyalások hangneme jóval kevésbé számít, mint a tartalmuk: meglehet, a hűvös modor messzebb vezet, mint egy viharos barátkozás. Némi figyelmeztetést érezhetünk abban is, hogy Biden megígérte: kiáll az orosz civil társadalom mellett, szemben Putyin rendszerével, melyet „kleptokratikusnak” és tekintélyelvűnek nevezett.

Más kérdés, amire külön ki kell térjünk, hogy kivel fog tárgyalni majd Biden elnök, ha arra kerül a sor? Az elmúlt héten végigsöpört a világsajtón a hír, miszerint a 68 éves Putyin elnök jövő év elején lemondását tervezi, ugyanis állítólag Parkinson-kórt diagnosztizáltak nála. Ha ez így lesz, nagyot fordul a világ, éspedig jó irányba, csak… nem vennék én mérget arra, hogy igaz az információ. A Kreml hivatalosan cáfolta, bár ők már annyi mindent cáfoltak, ami egyébként igaz volt, hogy ez nem sokat számít, ellenben Valerij Szolovej politológus azt állította: „Putyin nem fogja kitölteni mandátumát és még 2024 előtt távozik. Hogy ez miképpen zajlik le, az nagyrészt tőle függ. Oroszországra két éven belül súlyos politikai válság vár, és meg fog változni a rezsim.” (HVG)

Politológusok is sok mindent szoktak beszélni, ezt annyi támasztja alá, hogy Putyin a közelmúltban két olyan törvénymódosítást is kezdeményezett, amely szabályozza az államfői hatalomból kikerült személyek státusát. Az egyik szerint a mandátumát betöltött, vagy a posztról lemondott elnököt életfogytig tartó mentelmi jog illeti meg, míg a másik értelmében a volt államfők életfogytig tartó tagságot kapnak a parlament felsőházában, a Szövetségi Tanácsban.

Majdnem hitelt is adtam a híradásnak, mikor azonban némi kutakodás után viszont megtaláltam az eredeti forrását. Hogy is mondjam csak… hát az bizony a brit bulvárlap, a Sun, tőle vette át mindenki más, a komolyabb források, mint az Al Jazeera vagy a Newsweek egyenesen már csak a cáfolat hírét közölték. És az tagadhatatlan, hogy amit a Sun ír, az nem mindig kőbe vésett igazság, járta már meg sok kolléga, aki ezt nem tudta és minden szamárságukat elhitte. Akkor erről csak annyit mondhatunk, hogy vagy igaz, vagy nem. De nagyobb összegben nem lenne okos rá fogadni.

Pedig érdekes világ lenne egy demokratikus értékekre támaszkodó Washingtonnal és egy kevésbé keményvonalas Moszkvával, akkor már csak Pekingben, Ankarában és Teheránban kellene némi csodának történnie, hogy a bolygó a korábbinál jóval elviselhetőbb hely legyen.

Meg mindenhol máshol, de az menne már magától.

Kihagytam még az Európai Unióval és az Egyesült Királysággal kapcsolatosan várható fejleményeket: nem véletlenül kell külön tárgyalnunk ezeket. Ugyanis az Unióval az Biden terve, hogy jelentősen enyhít a kereskedelmi feszültségeken, Trump által bevezetett vámokon, vissza akarja építeni az Egyesült Államoknak azt a szövetségi rendszerét, amit az elődje majdnem porig lerombolt (többek között ezért is mondom, hogy Budapestnek nem sok félnivalója van az új washingtoni vezetéstől, ha csak nem követ el valami kapitális ostobaságot), azonban az Egyesült Királysággal más a helyzet.

Biden ugyanis büszke ír származására. A Brexit tényét tudomásul veszi – mi egyebet tehetne? – azonban nagyon nem pártolja azt a no-deal Brexitet, amire most sor fog kerülni és ami károsan befolyásolná a helyzetet az ír-északír határon. Kimondatlanul bár, de ennek az állapotnak a rendezésétől (is) teszi függővé az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság jövőbeli kapcsolatának minőségét.

Ezek lennének Biden elképzelései, persze az külön kérdés, melyiket hogyan és mennyire sikerül megvalósítania. Mondjuk inkább, hogy ezek nem tervek, csak célok: azt viszont mindenesetre elmondhatjuk, hogy az Egyesült Államoknak újra van külpolitikai doktrínája.

És a diplomácia is végre kivonul a Twitterről. No, meglátjuk, hogy alakulnak a dolgok: az mindenképpen biztató, hogy az új elnök legalább nagyjából tudja, mit akar.

Az elődje ugyanis sosem tudta.