Szamár helyett medve, ha az elefánt megdöglött

Posted by

Gaál Péter
>Egészen gusztustalan, amit a magyar kormánysajtó művel. Nem elsősorban azért, amit írnak, hanem AMIÉRT írják. És az nem az, hogy ők majd innét megfordítják az amerikai választás eredményét. Az se, hogy Trumpnak bármiben is igaza lenne. (Egyébként – személyes vélemény – olyan választás még nem volt a sifonérban, Athéntől kezdve, hogy ne csaltak volna. Ez egy biztos befutó ló, és pontosan EZ ad lehetőséget a manipulációra, mákony- és maszlaghintésre, onnét, hogy előveszik a jó öreg általánosítást és kiterjesztést, minden uszítás fundamentumát.)

Akkor miért? Azért, hogy fényesre nyalják a feléjük tartott segget, bár az mostanában, hogy is mondjam… nem működik egészen jól. Szorulás váltja a hasmenést. Minden gasztroenterológus azonnali kolonoszkópiát javasolna. Hát, nem volna szép látvány.

A szűklátókörűségnek ugyanaz a csimborasszója, mint a fényesre nyalandó segg gazdájánál, azzal a különbséggel, hogy annak mennie kell tovább saját pályáján, míg emezeknek elég lesz egy másik segget keresni. Úgy is mondhatnám, hogy a segg gazdája, mióta a könnyebb, de kecsegtetőbb (ezért könnyebb) utat választotta, kényszerpályára került. A továbbiakat már ez predesztinálta, a diktátortársakkal való barátkozástól a bűnbakkeresésekig és kézivezérlésig. A probléma ott van, hogy ez a kézivezérlés csak rövid távon működik (történelmileg a szocializmus hetven éve is rövid táv volt, de ezek így külön-külön nem tartanak ki annyi ideig), szerencsével párosulva. Vessenek egy pillantást a második világháborúra és az azt megelőző időszakra. Ha nem támadta volna meg Lengyelországot, Németország fejére dőlt volna az egész, különös tekintettel az eladósodásra, amiből a látszólagos jólétet és a hadsereget finanszírozták, és amiért Hjalmar Schacht is lemondott jegybankelnöki tisztéről, az utolsó pillanatban, 1939. január huszadikán, megúszva ezzel a nürnbergi elítéltetést.

Persze a német néplélek más, mint a magyar, és az egész történelmi szituáció más volt, Versailles és Trianon sokkal frissebb emlékével (amúgy a Versailles-i békék úriemberek békéi voltak a párizsi békékhez képest, azokhoz a békékhez képest meg különösen, amit a németek diktáltak volna, ha ők győznek, és amiből Breszt-Litovszknál adtak már egy kis ízelítőt).

Kijelölt pályák onnantól lesznek, hogy rájuk lépnek. Egy ideig le lehet róluk lépni anélkül, hogy a veszteség nagyobb volna, mint az addigi nyereség, de később ez a választási lehetőség megszűnik. Mitől lép vajon valaki ide vagy oda? Itt kezdődnek a személyes szempontok. Nem racionális szempontok, hanem érzelmi-emocionális szempontok. Van, aki részben túl tud ezeken emelkedni (teljesen senki nem tud), van, aki nem is akar. Ind terminológiával élve nehéz elfogadni, hogy valaki sudra vagy kaszt alatti, ha brahminságra és/vagy rádzsaságra áhítozik. Annak belátása kell(ene) hozzá, hogy számára jelen személyében ez az út. Ezen tud kiteljesedni. (Félreértés ne essék: nyugodtan lehet ettől akár miniszterelnök is, ha nem felejti el, honnét jött, és hova tartozik. Olyan ez, mint a rang és a beosztás a fegyveres testületeknél. Az eltévedt lelkekkel már nem bonyolítom.)

A történelmi szűklátókörűség jelen esetben ott kezdődik, ha valaki azt hiszi, hogy az ember egy hangyányit is képes befolyásolni a pályát. Az ívet, amire a társadalom került. Vagy AZT AKARJA HINNI. Rádzsa vagyok, és kész. Mindent megtehetek, minden ellenében. Vagy majdnem mindent.

Pedig érdemben semmit.

Ha az embert elvakítja önnön bírvágya, a ragaszkodás ahhoz, ami úgyis elmúlik, bár ideig-óráig megfoghatónak tűnik, könnyen esik tévedésekbe. Fekete István így fogalmazta meg a Tüskevárban: ez, ABBAN A PILLANATBAN lehetségesnek látszott. És ahogy halad előre az idő, mondogatja mind gyakrabban, sejtve az elkerülhetetlen kifutást: ráérünk akkor gondolkodni, hogy átkeljünk-e a túlpartra, ha a hídhoz érünk.

Nem akarok tovább nézni, mint a saját orrom. Nem akarok tudomást venni semmiről, ami megingatja az építményemet. Még a berlini bunkerban sem. Nem veszem tudomásul a vereséget, Németországban se, Amerikában se, Belaruszban se. Király vagyok, bírok nagy sereggel, ha nem adod, elveszem erővel.

Csakhogy ez nem erő, hanem gyengeség.

Mohamed próféta azt mondta, az ember két háborút vív szakadatlanul: a kis szent háborút és a nagy szent háborút. A kis szent háború az, amit a külvilággal vív. A nagy szent háború, amit önmagával.

A többi innét adódik, az elkerülhetetlen végig, Magyarországot, pontosabban a magyar kormányt illetően is. Az elmúlt napokban Önök végigasszisztálhatták kicsiben, amit az akkori kormánysajtó művelt a második világháború végén, egészen a legutolsó pillanatig. Onnantól az egész megfordult.

Seggváltás történt.

De mit hoz a közeljövő? Mit hozhat? A mi rádzsánk marad a pályáján, mert már nem léphet le róla. Ő nem mondhatja, hogy jól van, gyerekek, ennyi volt, megyek a sóhivatalba. Trump mondhatná, ha saját eddigi retorikája és személyisége hagyná. Kádár János se mondhatta. Biszku Béla mondhatta volna, de ő se mondta. “Az ember ebben a korban már nem változtat világnézetet.” (Kádár János, 1988 körül) Mentségükre ők – Kádár szinte biztosan – elejétől azt gondolták, hogy alattvalóik üdvére tették, amit tettek, hibáival együtt. A mi rádzsánk szinte biztosan nem így indult, hogy mi lett belőle a fejében, a jó ég tudja.

Kompenzálás nélkül mindnyájan megőrülnénk.

De mi lesz Magyarországgal? Az orbáni Magyarországgal? Megfordul a retorika? Aligha. Kicsit talán, de teljesen nem fordulhat meg, ezek után. Joe Biden foglalkozzon saját és fia korrupciós ügyeivel. Elhangzott, ráadásul a magyar külügyminiszter szájából, leírták, és ha más el is felejti, akár a leendő amerikai elnök, Joe Biden stábja biztosan nem felejti el. A nagypolitikát persze nem a sértések mozgatják, hanem az érdekek. Amerikának egy szikrányi érdekében sem áll Orbánnal jóban lenni. És Trump idején érdekében állt? Nem sugallok semmit, de emlékezzenek vissza az előző választások körüli mizériára, a gyanúra, hogy ki segített bele. És miért, pontosabban kiért.

Akiért most a harangok zúgnak, no, nem mindenhol. És hiába.

Azt se sugallom, hogy mi milyen szerepet játszunk az emlegetett nagypolitikában. Vélhetően, innét a távolból, nem ismerve semmit. Hogy ez miképpen LÁTSZIK. Hogy ki (volt) az összekötő és kik között. A postás. Az ütközőzóna.

Pardon, az majd ezután LESZ.

Tehát mi a logikus? A KELET FELÉ TENDÁLÁS. Szamár helyett medve, ha már az elefánt megdöglött.

Barátok közt mindent meg lehet beszélni. Vlagyimir megértő, bár megkéri az árát.
Azt pedig nem Viktor fizeti, gondolja ő. Pedig róla is legombolják majd, csak nem akarja tudni.

A híd nincs túl messze.