Egy japán laboratórium

Posted by

Ferber Katalin
>Soká lesz kész a vacsora? – kérdezi mosolyogva Mama. Még egy darabig sülnie kell, mondom és azon gondolkozom hogy mivel tereljem el a figyelmét.
Nehezen mozog, de nem hagyja hogy bárki segítsen, inkább hagynom kell nekem is hogy percekig tartson amíg feláll a karosszékéből, mert senkinek sem szabad őt felsegíteni.

Öt percig tart amíg átérünk a “tiszta” szobába, pedig az a nappaliból nyílik ahonnan elindultunk. Ott van a házioltár, ott imádkozik minden családtag a már eltávozott szeretteiért. S ez a szoba telis -tele van fényképekkel. Tudom, hogy Mama nagyon szereti ezeket nézegetni, de azt még nem, hogy mennyire szeretne mesélni nekem azokról, akikről ezek a képek készültek. Nagy a család. Szülei, testvérei, aztán a férje, az ő szülei és testvérei, mint egyetlen képsorozat a tizenkilencedik és huszadik század japán történelméből. Mosolygó vagy éppen komor arcok, s ha nem ismerném az ország történelmének elmúlt évszázadát, talán nem is hallgatnám megmagyarázhatatlan izgalommal mindazt amit mond egy-egy képről. De így egészen más a történelem. Megelevenedik. S ahogy lassan lépegetünk a képek előtt, megpillantok egy fotót egy fiatalemberről, aki (valószínűleg) egy gyógyfürdő medencéjében ül, mosolya szokatlanul nyílt, fején az elmaradhatatlan frottírkendő, karjai a medence káváján kínyújtva jelzik, hogy magas, megtermett férfi.

Még nem volt harminc éves, mondja Mama, s elillan a mosoly az arcáról. Ez a kép a háború alatt készült, teszi hozzá suttogva, nem sokkal a halála előtt. Nem merem megkérdezni hogy katonaként esett-e el. Mama, mintha megérezné hogy mit hallgatok el, sietve hozzáteszi: agyvelőgyulladása volt, s nem volt gyógyszer.

Kémikus volt, nagyszerű állása volt, magas fizetéssel. Szerencsére még nem volt családja.

Felbátorodom, s megkérdezem, hol dolgozott a mosolygós rokon. A hadsereg egyik laboratóriumában, hogy mit csinált, azt nem tudhattuk, államtitok volt, de halála után Tódzsó Hideki (1948-ban háborús bűnösként halálra ítélt és kivégzett) akkori minsizterelnök kitüntette.

Aztán tudod, folytatta Mama, s hangja újra sírós lett, Japán kapitulált, én pedig azonnal elégettem a kitüntetést. Akár baj is lehetett volna abból, ha megtartom.

Aznap este miután Mama jóízűen megette a vacsorát, nekem újra történésznek kellett lennem, legalább néhány órára. Igen, Mama rokona a harmicas évek első felében létrehozott, katonai rendőrség felügyelete alatt álló 731 egység (angolul Unit 731) számára az emberre halálos kémiai anyagokat fejlesztett. Az egység léte szigorúan ttikos volt, később több (szintén számmal jelölt) alegységgel bővítette a mandzsúriai központú egységet a katonai főparancsnokság. Kivétel nélkül mindegyikben élő embereken folytatott kémiai biológiai kísérleteket végeztek. A hálózat 1942-ben már tízezer embert foglalkoztatott. Több laboratóriuma az anyaországban volt, köztük a fővárosban, Tokióban. A mosolygós fiatal férfi kémikusként ezek egyikében dolgozott, valószínűleg vegyianyagokkal kísérletezett.

Amikor legközelebb mentem a Mamához, kizárólag ifjú éveiről faggattam. Ma is emlékszem arra, hogy soha többet nem beszélt nekem egyetlen rokonáról sem, akik a tiszta szoba falán képeikről néztek mindannyiunkra. Nem mintha Mama bárkit szégyellt volna. Egyszerűen érezte, hogy megértettem azt, amit külföldiként Mama szerint ritkán sikerül: a fájdalom univerzális, mert emberi.