Requiem

Posted by
Vonnák Andrea
>1990. október 1 – 2020. október 31.
Gyászolok. Gyászolom magam, gyászolom a kultúrát, gyászolom a pápaiaktól elvett lehetőségeket.
Véget ért egy korszak az életemben, és véget ér egy korszak a városban. Talán a pápaiak még nem tudják, hogy mit veszítenek, én már tudom, hogy mit veszítettem el.
Elveszítettem az illúziót, hogy egy ország, város életében fontos a kultúra, elveszítettem azt az illúziót, hogy ha jól dolgozunk, azzal olyan értéket teremtünk, amit nem lehet egy rossz döntéssel félresöpörni, átlépni rajta.
Gyászolom szeretett munkahelyemet. Közben pedig tudom, hogy nagyon szerencsés voltam akkor, mikor 1990. október 1-én beléptem a Várkastélyban lévő Helytörténeti Múzeum igazgatói irodájába és felvételt nyertem. Szerencsés voltam, hogy olyan nagyszerű igazgató irányítása alatt ismertem meg a múzeumi munka szépségeit, mint amilyen Ilon Gábor volt. Bevonzott bennünket, örökké belénk vésődött a múzeum iránti szeretet. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a munkám a hobbim lett, támogattak, taníttattak, egyre újabb munkakörökben próbálhattam ki magam először a Gróf Esterházy Károly Múzeumban, később pedig a Kékfestő Múzeumban.
Januárban még teljes bizonyossággal hittem, hogy innen megyek nyugdíjba. Rengeteg tervem, ötletem, innovációm volt, mint mindnyájunknak a múzeum szakmai stábjában. Lubickoltam abban, hogy szabadkezem van, szakmailag megvalósíthatom ötleteimet. Aztán áprilisban, mint derült égből a villámcsapás kiderült, hogy a kormány elengedi a kultúrában dolgozók kezét. Kikerülünk a Kjt-ből és az Mt szerint leszünk november 1-től foglalkoztatva. Mindezt tették egy olyan álságos indokkal, hogy így végre mi is kaphatunk béremelést, és nem a 2008-ban befagyasztott bértábla szerint leszünk jövedelmezve.
Akkor már éreztem, hogy itt a vég. A helyi fenntartók – tisztelet a kivételeknek – nem fogják ezt felelősségteljesen kezelni, jönnek majd a leépítések, csipegetés a kulturális koncból, míg csak a csontok, a váz marad…
Aztán kiderült Pápán még a váz sem marad. Az összes kulturális intézményt (könyvtár, színház, múzeum) jogutód nélkül megszüntetik, az embereket bepasszírozzák a város által működtetett nonprofit kft-be, aminek a vezetőjének semmi olyan végzettsége nincs, mely ezeknek a kulturális intézményeknek a tevékenységeit lefedné, ezek irányítását szakmailag megfelelően végezni tudná.
Közben persze szorgalmasan imádkoznak, hogy bejöjjön az a húzásuk, amit ők „természetes munkaügyi folyamatnak” neveznek. (Magyarán minél több ember önként mondjon fel.)
És igen… az imák valóra válnak. Elkezdenek elmenni az emberek. Elmegyek én is. Az intézmények kiürülnek, van ahol szinte a teljes szakmai gárda felállt, és máshol keresi a boldogulást. Itt most gyakran sok évtizedes szakmai tapasztalattal bíró emberekről beszélünk, akiket – hiába az a retorika, hogy „mindenki pótolható” – nem tudnak pótolni. Persze 1 helyére jöhet 1 másik, számszakilag meglesz, de az elveszett szakmaiságot, kapcsolatrendszert, tapasztalatot nem olyan egyszerű pótolni.
Miért mennek / megyünk el? Mert nem szeretnénk végig nézni azt, hogy amit felépítettünk azt szétbombázzák szakszerűtlen ötleteikkel, nem szeretnénk látni, hogy szeretett múzeumunk, színházunk, tévénk „kiskastélyként” kezd el működni, ahol „fortélyos félelem igazgat”.
Elmegyek:
• Mert ilyen környezetben nem vagyok hajlandó tovább az eddigi megalázó béremért dolgozni. Ugyanis még ennek tetejében áprilisban és augusztusban is csökkentették a fizetésünket, vagyis „önként” lemondtunk a pótlékainkról, ezáltal elveszítettem fizetésem kb 35 %-át.
• Mert nem tűröm el, hogy a központi retorikában olyan kijelentéseket kelljen hallanom, hogy „intézményünk eltávolodott a helyi emberektől”.
Ezt arról az intézményről mondta a város „első embere”, ahol az elmúlt 24 hónapban pályázati pénzből 1700 pápai gyermek jutott hozzá ingyenes kulturális élményhez, múzeumlátogatáshoz, múzeumpedagógiai foglalkozáshoz.
Arról az intézményről beszélünk, ami lehetőséget adott helyi alkotóknak műveik bemutatására a helyi polgároknak.
Arról az intézményről beszélünk, ami két nagy önkéntesekből álló csoportot működtetett főképpen helyi emberekből.
Arról az intézményről beszélünk, aminek szabadulószobájába a pápaiak kedvezményes áron jöhetnek.
Arról az intézményről beszélünk, ahol idén nyáron 7 turnusban táboroztattuk a pápai gyerekeket, amik merem állítani nálunk telnek meg leghamarabb, mert a szülők tudják, hogy színvonalas időt tölthetnek el a múzeumban gyermekeik.
Szóval mi eltávolodtunk… A kastély pedig tömegesen vonzza a helyieket annyi szolgáltatást nyújt nekik… Értem. Illetve nem értem. Nem tudom mit csinálhattunk volna még jobban…
Azt hiszem a gyászon túl a megalázottság az a szó, ami leginkább leírja lelkiállapotomat.
A fenntartónak fogalma sincs arról, hogy milyen és mennyi munkát végzünk/végeztünk. Elkönyvelték valahol magasan fent, hogy a múzeumi és könyvtári dolgozók lusták, beszürkültek, unalmasak, dologtalanok.
Igen ez kényelmes: nem tudni.
• Nem érdeklődni arról, hogy milyen az „Éjszakázz a múzeumban” program, mikor a gyerkőcökkel hálózsákban bent alszunk a múzeumban, hétvégén, szabadnapunkon, hogy ezeknek a gyerekeknek életre szóló élményt szerezzünk.
• Nem érdekli őket, hogy az ilyen élményeknek felnőtt korban „itt tartó” hatása lehet.
• Nem tudják milyen múzeumpedagógia módszertanokat kidolgozni, mert nekik az a múzeumpedagógia, hogy vegyük fel a barokk ruhát, és fényképezkedjünk benne.
• Nem tudják mennyi munka és mekkora eredmény 200ezer forintból két múzeumi tematikájú szabadulószobát is kialakítani, hogy ne kelljen a pápaiaknak 50 km-t autózni, hogy ezt az élményt kipróbálhassák.
Nem tudják, mert sohasem érdekelte őket.
Megalázó, hogy hiába került fel a kékfestés az UNESCO emberiség szellemi kulturális örökségének listájára ez a fenntartót, a pápai önkormányzatot hidegen hagyja.
Megalázó, hogy egy európai szinten egyedülálló kékfestő műhelyt hagynak szétrohadni, olyan álságos indokkal, hogy az épület nem a város tulajdona. A kastély sem az. Pontosan olyan elbírálás alá esik, mint a kékfestő múzeum épülete. Csak ez jó indok volt arra, hogy minden egyes pályázati forintot egy üres, szakmai tartalom nélküli kastély felújítására fordítsanak.
A Kékfestő épülete30 év után búcsúzom. Én a dologtalan múzeumpedagógus, informatikus könyvtáros, aki pályafutása során beleltározott több mint 17 ezer régészeti tárgyat, 11 ezres fotógyűjteményt digitalizált, a múzeum 22 ezres szakkönyvtárát gondozta, a 10 ezer darabos Győry gyűjteményt számítógépre vitte és fotózta kollégáival, kidolgozott több tucat múzeumpedagógiai foglalkozást, ezek megtartását betanította, filmet forgatott Türrös diákokkal egy éven keresztül, az utóbbi években a Kékfestő Múzeum üzemelésért felelt, létrehozta a múzeum boltját, működtette azt, szakmai kapcsolatot ápolt a Magyarországon dolgozó kékfestő mesterekkel, gyerekeket táboroztatott és folyamatosan képezte magát, hogy mindig naprakész ismeretekkel rendelkezzen. Mindezt töretlen lelkesedéssel tettem. Tele voltam tervekkel a jövőt illetőleg…
Mindezek ellenére hiányozni fog. Őrülten. Szerettem a munkám, a kollégákat, a főnökömet, a légkört, az udvart, a festőnövénykertet, az épületeket. Az enyémek voltak. Most búcsúzom.
Többé nem jöhetek, kívülálló lettem.
Eldöntöttem: vállalkozóként folytatni fogom. Múzeumpedagógus múzeum nélkül. Mi ez, ha nem kihívás?
„Az embernek néha szüksége van térképre. Nem egy olyan hely térképére, ahol még sosem járt, vagy ahol gyakran megfordul, hanem olyan hely térképére van szüksége, ahova soha többet nem tud elmenni. Egy térképre, amely bizonyítja, hogy a hely mindig is létezett, és nem csak álom volt a múltja. Egy térképre, amely biztosíték rá, hogy a hely mindig ilyen marad, és amely megszabadítja a jövőt a reménytelenségtől.”
/Elif Safak/
Címkép: Pápai kékfestő múzeum