Isten utazott a Brooklyn-i metrón?

Posted by
Paul Deutschman
> Marcel Sternberger módszeres ember volt, közel ötven éves, de már őszült a göndör haja, jámbor barna szemei voltak, amelyekbe csak akkor gyúlt fény, ha hazája csárdás táncát járta. Minden áldott nap felült Woodside-ban a 9:09-es helyi vonatra, hogy aztán Long Islanden felszálljon a metróra, amely a bevárosba vitte.
1948. január 10-én  Sternberger – mint mindig – felült a 9:09-esre. Útközben azonban eszébe jutott, hogy mielőtt a belvárosba menne, átszáll egy másik metróra, amely Brooklynba viszi. Itt lakott ugyanis Victor László nevű magyar barátja, aki éppen betegeskedett. Így is tett, az Ozone Park megállónál átszállt Brooklyn felé, és meglátogatta a barátját. Maradt egy kis ideig. Aztán újra metróra szállt ezúttal arra a vonalra, amely a Fifth Avenue-ra vitte, ahol az irodája volt. Ekkor kezdődött a különös eset. Amit őmaga így mesélt:
“A kocsi zsúfolt volt, lehetetlennek látszott ülőhelyet kapni. De amikor beléptem, éppen felugrott egy férfi az ajtó mellöl, mert eszébe jutott, hogy le akar szállni. Így aztán a helyére csusszantam. Elég ideje laktam New Yorkban ahhoz, hogy ne kezdjek beszélgetni senkivel. De – mivel fotós vagyok – szeretem az emberek arcát tanulmányozni. Nagyon érdekes feje volt a mellettem ülő harmincas embernek, s valamiféle szomorúság tükröződött az arcán. Láttam, hogy magyar nyelvű újságot olvas. Megszólítottam. Magyarul.”
“Remélem nem bánja, ha beleolvasok az újságjába”.
“Meglepődött, hogy valaki anyanyelvén szólítja. De nagyon udvariasan felelt: “Olvassa nyugodtan, én ráérek később is”.
“Fél óra volt még hátra az útból, így aztán jót beszélgettünk újságolvasás helyett. Elmondta, hogy Paskin Bélának hívják. Jogász hallgató volt a második világháború kezdetén, amikor berakták egy munkaszolgálatos századba, és Ukrajnába küldték. Később elfogták az oroszok, hadifogolyként német halottakat kellett temetnie. A háború végén valahogy megszökött, és mérföldek százait tette meg gyalog, amig szülővárosába, Debrecenbe ért.”
“Magam is jól ismertem Debrecent, ezt a keleti nagy várost. Ő pedig elmondta, hogy amikor hazaért , azt látta, hogy a házban ahol egykor feleségével, apjával, anyjával, testvéreivel lakott, most idegenek élnek. Senkisem tudott semmit a családjáról. Már éppen távozni készült, amikor odafutott hozzá egy kisfiú: Paskin bácsi! Paskin bácsi! kiabálta. A fiú aztán elvezette őt a szomszédba, a gyerek szüleihez, akik elmondták, hogy mindenkit – feleségét, szüleit, testvéreit – elhurcolták a fasiszták Auschwitzba.”
“Tudta, hogy Auschwitz  volt a legszörnyűbb koncentrációs tábor. Nem maradt semmi reménye. Úgy gondolta, ezek után nincs értelme Magyarországon maradni. Elindult, újra gyalog, ki az országból Nyugat felé. Egészen Párizsig. Itt aztán sikerült engedélyt kapni, hogy beutazzon Amerikába. 1947 októberében megérkezett New Yorkba, mindössze három hónappal azelőtt, hogy találkoztunk.”
“Miközben a fiatalember beszélt, azon gondolkodtam, hogy mitől olyan ismerős ez a történet. Eszembe jutott, hogy nem is olyan rég találkoztam a barátainknál egy fiatal magyar nővel, aki ugyancsak Debrecenben lakott. Családjával együtt Auswchwitzba hurcolták. Mindenkit megöltek a gázkamrákban, őt mint fiatal, egészséges munkaerőt egy német tölténygyárba vezényelték. A gyárat az amerikaiak szabadították fel. Őt pedig 1946-ban – mint hontalant – az Egyesült Államokba vitték.”
“Mondom fotós vagyok, úgy gondoltam, egyszer majd használni fogom a történetét, ezért felirtam címét, telefonszámát a noteszomba. Arra is gomndoltam, hogy néha meghívjuk majd magunkhoz, hogy ne legyen olyan egyedül.”
“Egészen valószínűtlennek tetszett, hogy a két embernek köze van egymáshoz. De ahogy közeledtünk a Fifth Avenue-hoz, kotorászni kezdtem a naptáramban. Aztán – remélem elég szenvtelen hangon – megkérdeztem: “Feleségét esetleg Máriának hívják?”
“Elsápadt. “Igen” – felelte. – “Honnan tudja?” Olyan volt, mint aki mindjárt elájul.
“Gyerünk, leszállunk” – fogtam meg a karját. Odamentünk az utcán az első telefonfülkéhez. Feltárcsáztam a számot a noteszemből.
” Úgy éreztem órák telnek el, amig a nő, Paskin Mária (így volt benn a füzetemben) felveszi a kagylót. Általában nem foglalkozott a telefonnal, azon mindig lakótársait keresték. Most viszont rajta kívül senkisem volt otthon.”
“Elmondtam neki, ki vagyok, honnan van a teklefonszáma. Majd megkérdeztem, hogy Debrecenben melyik utca hányas számú házában lakott annak idején? És kértem, írja le nekem a férjét. Ezután Paskinhoz fordultam. Elmondtam neki, hogy milyen címet hallottam, és megkérdeztem: Itt éltek-e Debrecenben?”
“Igen” – felelte Paskin Béla és fehér volt, mint egy lepedő.”
“Próbáljon meg nyugodt maradni – mondtam, –  itt a telefon, beszéljen a feleségével.”
“Béla vagyok. Béla vagyok” – dadogta a férfi, reszketett a keze, nem tudott kinyögni egyetlen értelmes szót sem. Kivettem a kezéből a telefon-kagylót.
“Maradjon ott, ahol van – mondtam Máriának. – Küldöm a férjét. Néhány perc.”
“Elöször arra gondoltam, hogy elkisérem. De hát ez nem olyan pillanat volt, amikor egy idegenre szükség van. Beültettem a taxiba, kifizettem a sofört, és elköszöntem.”
“Később megtudtam,  találkozás olyan érzelmi megrázkódást okozott mindkettőjüknél, hogy szinte nem emlékeztek arra, hogyan is történt. Mária annyit mondott, hogy amikor  letette a telefont, a tükörbe nézett, megöregedett-e az arca, fehér lett-e a haja. És már jött is a taxi. A férjével.”
“Akárhányszor elmegy otthonról a férjem, mindig reszketek, nem történik-e megint valami rossz velünk – mondta Mária. – de ő magabiztos. Azt mondogatja: a gondviselés hozott minket újra össze”.

Ehhez én annyit tennék hozzá: véletlen volt-e az, hogy Marcel Steinberg hirtelen úgy gondolta, hogy Brooklynba megy beteg-látogatásra? Hogy olyan metrovonalra szállt, amelyen még sose utazott? Hogy a férfi ott az ajtó mögött, hirtelen leszállt? Véletlen volt, hogy Sternberger mellett Paskin Béla magyar újságot olvasott?