Béke porainkra

Posted by

Fábián András
>Holnap lesz a halottak napja. A katolikus liturgia szerint ez a nap az elhunyt, de az üdvösséget még el nem nyert, tisztítőtűzben senyvedő hívekről való megemlékezésről szól. Sokan gyertyát, mécsest gyújtanak elhunyt szeretteik emlékére, és felkeresik a temetőkben hozzátartozóik sírját. Megjegyzem két olyan tűzesetnek is tanúja, szenvedő alanya voltam az elmúlt néhány évebn, amelyeket őrizetlenül hagyott gyertyák okoztak. Legyünk tehát nagyon óvatosak!

A halottak napja manapság nem csak katolikus egyházi ünnep. Az elhunytakról való megemlékezés napjává vált a nem hívők számára is A halottakra való tiszteletteljes emlékezés amúgy minden kultúrában meglévő hagyomány. Rólunk, magyarokról méltán elmondható, hogy temetni, gyászolni nagyon tudunk. Szomorú pofával ismételgetjük a hajdan legnagyobb ellenségünkről is, hogy „Halottról jót vagy semmit!”. A kevésbé szerencsés túlélők esetében ennek a nagyvonalúságnak nyoma sincs.

A halottaknak valószínűleg nem hiányzik az élet. „A holtom után ne keressetek, Leszek sehol – és mindenütt leszek.” – írja Remenyik Sándor. Az élőknek általában hiányoznak az elmentek. Sokszor az a benyomásom, hogy jobban hiányoznak, mint amennyire életükben becsülték őket. Mint említettem, temetni nagyon tudunk, de az élőkre vigyázni, szeretni őket, róluk gondoskodni sokkal kevésbé. Talán azért van ez, mert a halottak megszépülnek az emlékeinkben. Csupa mosolygós kép és kedves emlék. A halott azért is jó továbbá, mert nem nyafog, nem követelődzik, nincsenek igényei, nincsenek elvárásai, nem szavaz (néha persze előfordul). Nincsenek továbbá hatalmi ambíciói sem és a regnáló hatalomra sem veszélyes. Általában.

Viszont időnként lehet rájuk hivatkozni. A hajdani történelmi nagyságok példaadóvá és követésre méltóvá magasztosulnak egy-egy ünnepi beszéd apropóján. Ha meg nem, akkor remekül lehet hallgatni róluk. Más esetben egy arra egyébként méltatlan köré teremtünk patetikus mítoszt. Ezt nevezzük történelemhamisításnak. Vannak tömeggyilkosok, akiket a hivatalos politika az általa elkövetett nemzetellenes bűntettek ellenére napról napra népszerűsít. Ugyanez persze megfordítva is igaz.

Aki azt hiszi, hogy most éppen egy alázatos megemlékezést olvas elhunyt őseink viselt dolgairól, az téved. Tüstént nagyon is aktuális kérdésekre térek. A halottak nem véletlenül kerültek azonban szóba, mert – ha lehet ezt mondani – ők hívták elő belőlem az alábbi borongós gondolatokat. A halál gondolata általában tiltakozásra inspirálja az élőt. Valamilyen oknál fogva senki nem szeret, nem akar meghalni. Még a fentebb leírt pozitívumok ellenére sem. Az emberek általában élni akarnak.

A nyár elején, bár akkor is javában dúlt a járvány, már mindenki a nyaralást, az utazást tervezgette. Kihízott mosolyú, a népről minden körülmények között gondoskodni kész miniszterelnökünk aggodalmasan intette a népeket: több Balaton, kevesebb Adria! Persze mindenki tudta, hogy hazabeszél. Ő és a pereputtya már addigra jócskán felvásárolta a jól jövedelmező tóparti ingatlanokat. Világos volt, hogy csak azért mondja, mert kell a nagy profit, a megtérülés. Aztán Orbánról és kormányáról adriai luxusyachtokról és vitorlásokról érkeztek derűs, mosolygós fotók. Jöttek a horvátországi anzikszok és a persze a további járványvédelmi és prevenciós jótanácsok.

Nem csak a kis vezető és cimborái, de mindenki más is felszabadultan özönlött a vízpartokra. Hiába orvosi ellenjavallat, hiába józan intés, mindenki nyaralt önfeledten és boldogan. Senki nem gondolt a napos, meleg tenger- és tóparton az elkövetkező napokkal. Szó sem volt szociális távolságtartásról, maszkviselésről, gondos kézmosásról, óvatosságról.

Elmúlt a nyár, beköszöntöttek a csendes, unalmas, borongós hétköznapok. A járvány azonban olyan erővel lángolt fel, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Mára már az is elhiszi, hogy kritikus a helyzet, hogy ebbe a bajba ripsz-ropsz bele lehet halni. Hallgatásba burkolódzik már sok volt „vírustagadó” is, aki eddig szkeptikusan, csendben mosolygott a bajsza alatt és pánikkeltésnek nevezte a vészhelyzetről szóló információkat. Van aki meghalt, van aki éppen lábadozik.

A mi kis formátumú miniszterelnökünk érzi, hogy eljött az ő ideje. Tekintélyének egyre növekvő súlyát átérző komoly pofával segélyeket küldözget cseh testvéreinknek lélegeztetőgép formájában. „Köszönöm, Viktor!” – hálálkodik Babis kolléga. Raktárba is helyezik gyorsan az ajándékot. Felesleges ugyanis, nekik is van elegendő. Mivel, mint tudjuk, nálunk is van készléten dögivel, meg sem érezzük a 150 gép hiányát. Már csak azért sem, mert már elfogyott a szakképzett kezelőszemélyzet. A raktározás meg drága, raktározzanak a csehek. A megtakarított pénzt el lehet küldeni Ukrajnába (szavazzanak a Fideszbarát pártokra!) vagy teljesen indokolatlanul ki lehet stafírozni a Pécsi kölyökcsapatot. Kórházkorszerűsítésről, esetleg a nagy hangon beígért a kórházfestési munkálatok beindításáról eleddig egyetlen hír sem érkezett.

A vírus közben terjed és tarol. Sebaj, mondja a kormány első embere, mert decemberben, vagy a jövő év januárjában, esetleg és legrosszabb esetben áprilisban, szóval egyszercsak jön majd a megváltó vakcina. Oroszországból és Kínából. Annak is nyilván oka van, hogy miért nem esik egyetlen szó sem az Európai Bizottság által lekötött 300 millió adag – és további opcionális 100 millió adag, a tagállamok nevében megvásárolt vakcináról. Mint ahogyan arról a 16 milliárd eurós európai programról sem esik szó, melynek keretében a vakcinához és a tesztanyagokhoz való hozzáférést és a járvány elleni általános védelmi intézkedések anyagi hátterét biztosítják a tagállamok számára. Nem kell mindenről tudnia az ostoba népnek.

Az orosz és a kínai kapcsolatok ápolása viszont a keleti nyitás miatt fontos. Dicséretre méltó persze a V4-ek közötti szolidaritás. Itthon kritikus az orvoshiány, már a harmadéves medikusokat is kórházi munkára vezénylik. Ingyen. 200 csillogó szemű orvos és hallgató viszont dalolva megy államköltségen, állítólag fejenként 1000 euróért Csehbe, tesztelni. Itthon eközben a tömeges fertőződések miatti tesztelések lassan értelmetlenné és nevetségessé válnak. Mire megérkeznek a mintavevők és eredményt tudnak produkálni már vagy lejár az önkéntes karantén, vagy a delikvens kórházban vár a túlélésre. Volt, akinek halála után érkezett meg a negatív vírustustesztje. Persze alapbetegségben hunyt el a szerencsétlen. Egy másik asszony meg prosztatamegnagyobbodás áldozata lett. A tesztelés amúgyis kidobott pénz, attól még senki nem gyógyult meg. Köszönjük, Viktor!

Magyarországon még istenes a helyzet, nyugtatgatja a népeket a miniszterelnök. Eleinte gőzöm nem volt, ezért aztán nem is értettem hirtelen, hogy kinek, mi és miért „istenes”. Szerencsére azonban Kásler doktor megmagyarázta. A felelős (!) magyar kormány felelős (!) minisztere már eddig is nagyfokú empátiáról és kompetenciáról tett tanúbizonyságot a pandémia-sújtotta betegek szenvedésének enyhítése kapcsán.

Most éppen levélben szólította fel a kórházigazgatókat „a végstádiumú betegek és/vagy időskorúak vallási célzatú vigasztalásának fontosságára, illetve a beteg által jelzetten, vagy a hozzátartozóktól kérés alapján a betegek szentségének biztosíthatóságára”. Oh, beh gyönyörű is ez a mi szép magyar nyelvünk! A miniszter azt sem mulasztotta el utasításba adni, hogy „a papi tevékenységet, illetve vallási vigasztalást végzők számára a megfelelő, vírushelyzetre vonatkozó óvintézkedések alkalmazása mellett soron kívüli belépést is engedélyezni szíveskedjen”. Ez, gondolom, azt jelenti, hogy az atyák a gyógyításra szorulókat megelőzve siethetnek feladni az utolsó kenetet. Sajátos értelmezése ez a kormányzati gondoskodásnak, de Káslertől már megszokhattuk.

Mára már sok EU tagállam számára nyilvánvalóvá, hogy a június 15-én meghirdetett uniós újranyitási program totális tévedés volt. A fertőzöttek számának brutális növekedése további korlátozásokat követel. Több ország bezár. Belgiumban már napi húszezres megbetegedéssel számolnak.

Ez a bátor magyar embereket nem riasztja. Alkalmanként húszezer fővel rendezik meg novemberben, egészséges, jó levegőn, a Puskás Arénában a magyar válogatott három mérkőzését. A jegyek jól fogynak. A fertőzöttek számának növekedése lényegében tehát megoldottnak tekinthető. Hiába minden szakértői tanács, tiltakozás, segélykiáltás. A betegek ellátásáért felelős egészségügyi rendszer már ma is az összeomlás határán támolyog. Az orvosok, nővérek és szakápolók erejük és teljesítőképességük vége felé tartanak. Az is kérdés, és tovább színezi a képet, hogy az új orvos-törvényt követően hányan maradnak az országban.

Így halottak napjának előestéjén egyáltalán nem megnyugtató, hogy a kormány nemhogy a preventív intézkedések megerősítésére, de – ígérete ellenére – lassan már a betegek gyógyítására sem lesz képes. Láthatólag nem is áll szándékában. Jó hírnek kell tekintenünk tehát, hogy az illetékes legalább az utolsó kenetet és isteni bűnbocsánatot biztosító tisztelendők soron kívüli bebocsáttatásáról gondoskodott.