Amikor a Magyar Nemzet lapcím még jelentett valamit

Posted by

Kocsis Tamás
>A Magyar Nemzet – élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor ordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25.-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antiqua, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast műhelyében az 1848-as forradalomban. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett. Ez lett a Magyar Nemzet küldetése, akárhány éves és bármilyen a kor, amelyben éppen az olvasó kezébe kerül.

Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957-65-os időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: ez volt az a korszak, amely az 1956-os pusztító országos tűzvészt közvetlenül követő korszakot, majd a kádári konszolidálás első éveit ölelte fel, amit persze ki, így, ki úgy értékelt akkor és minősíthet most is.  A felelős újságíró hivatás szemszögéből ezért – kimondatlanul persze – szükségszerűen újra és újra előbukkant az akkor Sajtópalotának nevezett New York palota második emeletén ekkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata.
Aki itt dolgozott, azt nem kerülhette el ezekben az években sem a legendás múlt: itt akkor is mindenki álmából felriasztva tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában – az alapító atyák 1939. szeptember 10.-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”.  S aki figyelt minden sort, így például azzal találhatta magát szembe 1961-ben egy egymás mellé tördelt vezércikk és a külpolitikai főcím egybeolvasásakor, hogy „Nagy szavak, kis emberek”, mellette pedig, hogy „Fontos beszédek az ENSZ közgyűlésén”. A kettő jelentés együtt pedig: szócséplés folyt a javából a világszervezetben, ne várj tőle semmi érdemlegeset, tisztelt olvasó! Érted, ugye?

            Ott és akkor úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE újságíró szakáról egyszeriben a szakma Parnasszusába kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyit jelent, gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe kerültünk: a másik Kristóf Attila volt, aki ettől kezdve haláláig nem hagyta ez a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott ebben a szakmai akadémiában, ahol akkor az újságíró hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténet bármelyik korának bármelyik lapjának redakciója. Volt kiktől tanulnunk…

            A teljesség igénye nélkül is hosszú volt a sora a hírlapírói tollforgatás akkor ide települt kimagasló szaktudású mestereinek, nem kis számban szárnyaló művészeinek. Van, aki akkor még fiatalnak számított, mások két nagy háborút is felnőttekként éltek meg A rájuk emlékezés egyetlen elfogadható útja számomra, hogy sorolom őket,  a teljesség  lehetetlen igénye nélkül.

            Íme, csak néhány feledhetetlen „magyarnemzetes” név ebből a sokak által és oly gyakran nem éppen dicsérettel emlegetett sajtó szakmából.

            A mindentudó Antallfy Gyula, a riportbűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a gazdaság titkairól mindent felkutató Balog János, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéleteset is nehezen elfogadó Csatár Imre,  a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a szuperművelt Zay László, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi sportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként  külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet nem csak magyarázó de azóta is valóban  értő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István,  a mindenkit jól sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária,  és a lapalapító fiának súlyos terheit  méltó módon cipelő Pethő Tibor… No meg jó néhányan mások…Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló mihalyfi.jpgMihályfi Ernő.  Mindenki Misuja (1898-1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház (ugyancsak több felől kritizált) világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.

 Az ötvenes évek első felében az ELTE újságíró szakának tanszékvezető professzoraként meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért kötelességünk megírni minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem írtunk le tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti bíztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” – mondta a katedrán 1955-ben. Nem akármikor…

Főszerkesztőként is ilyeneket hirdetett értekezleteken, de főként a szerkesztőségi folyosón a Magyar Nemzetnél.

 – Értelmiségieknek is írunk, akikről tudjuk, hogy gondolkodnak és töprengenek, ne tekintsd hát őket értelmetlen lényeknek, akik bármit bevesznek… Ha valaki olyat akar megíratni veled, ami nem igaz, felejtsd el, amit mondott… Nem minden igazat lehet megírni, de amit leírsz, az legyen igaz… Hülyeségeket írni tilos…

            Nagyon gyakorlati dolgokra is előszeretettel figyelmeztette a szerkesztőséget.

            – Az is hozzátartozik az olvasó megbecsüléséhez, hogy tisztességesen felöltözünk a kedvéért. mert neki fontos, ha az újság képviselőjével találkozhat. Éreztesd tehát, hogy ő is fontos a lapnak, neked – mondta, s ezzel az indokkal ruhapénzzel segítette azt, akinek szüksége volt rá.  Ennek érdekében kicselezte a könyvelőket is.

Engem – lényegében ugyanebben a témakörben –  ifjúként számomra meglepő ügyben oktatott ki. Mert, hogy egy ideig kis Puch mopeden jártam mindenhová, ahová csak út vezetett…
– A Magyar Nemzet újságírója nem jelenik meg kismotoron a riport helyszínén, mert lejáratja a lapot. Villamoson mehetsz, két keréken sohasem, amíg itt dolgozol!

 Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval.  Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról.

Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar kibontakoztatásában meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat, amelynek titka, hogy „az alsó és felső csapágycsésze zárt tokban kapott helyet. A tok körüli házban tárolt olaj végezte a csapok kenését. A ház és a tengely közötti hézag, bőrös tömítéssel volt lezárva, hogy az olaj ne tudjon kifolyni, illetve az olajba ne kerülhessen szennyezés kívülről”. Ez a tömítés az elődje volt a jelenlegi Simmering- vagy Goetze-tömítéseknek, és az 1878-as párizsi világkiállítás kitüntetettjeként hódít mindmáig az Óperencián innen és túl. Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, többek között Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, majd a Weiss Manfréd gyár vezérigazgatója volt,

Én János nevű gépészmérnök fiáról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepelen az első hazai kétütemű motor az első Magyarországon gyártott személy- és tehergépkocsikhoz. 1933-tól az összkerék meghajtású terepjáró gépkocsi és a V4 jelű harckocsi prototípusának tervezését irányította. 1948 után pedig már Kispesten tervezett és gyártott főmérnökeként traktorokat, dömpereket, majd ő irányította az akkor világszínvonalat diktáló összkerék meghajtású traktortípusok tervezését.

 Mihályfi azért íratott két cikket is a Korbulyokról, mert tudta, János Kossuth-díját az ominózus harckocsi és az egész família „pettyes” múltja miatt gáncsolták el hosszú éveken át. Sorok között megíratta velem ezt is.

 Ahogyan személyesen megtoldotta Germanus Gyuláról írt cikkemet azzal, hogy  világhírű orientalistánk „nem Kossuth-díjas”. S tette ezt arra hivatkozva, hogy „ami fontos, azt minél több embernek tudni kell, ha kényelmetlen, ha nem…”

Mihályfi Ernővel kapcsolatos utolsó feladatomat a feleségétől kaptam; 1972-ben, a halálakor.

  – Talán nem is tudja, hogy elment. Lefeküdt miközben készült a másnapi szerkesztőségi értekezletre. Nem ébredt fel többé – mondta Filó, a kitűnő grafikusművész. – Te közöld azokkal, akikkel kell, hogy Mihályfi már nem él. Én nem tudom megtenni…

 1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén – emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről.  Abban leltem rá Kaján Tibor egy karikatúrájára. A rajzon a tisztelt olvasó a lapot nézve foglal össze az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet…